Mire Pennyvel valóban foglalkozni kezdett, már majdnem öt óra volt.
Lement a nappaliba.
Royal a Férfiak egymás közt című könyvet olvasgatta; kék zokniba bújtatott lábát egy puffon nyugtatta.
— Kész vagy? — nézett fel a feleségére. Szemüvegét valami átlátszó ragasztószalaggal erősítette meg.
— A fenét! Dehogy vagyok kész! — mondta Ruthanne. — Még csak most kezdtem.
— Hogyhogy?
— Nem is tudom — mondta az asszony — Valami nem hagy békén. Figyelj, megtennél nekem valamit? Most, hogy belelendültem, nem szeretném abbahagyni.
— A vacsora? — kérdezett rá Royal.
Ruthanne csak bólogatott.
— Elvinnéd őket egy pizzériába? — kérdezte. — Vagy a McDonald's-ba?
— Rendben! — vette fel pipáját Royal az asztalról.
— Szeretnék már elkészülni vele — magyarázta Ruthanne. — Különben nem fogom élvezni a következő hétvégét.
Royal a nyitott könyvet a térdére fektette, s a pipatisztító készletet is elvette az asztalról.
— Tényleg nem haragszol? — fordult vissza Ruthanne.
— Tényleg nem — kapargatta Royal a pipa belsejét. — Csináld csak nyugodtan! — nézett fel mosolyogva. — Tényleg nem haragszom!
Utószó
A Stepfordi feleségek, a csodálatos Ira Levin szinte minden művéhez hasonlóan — a csillogás és magamutogatás helyett —, a legkényesebb irodalmi ízlést is szinte észrevétlenül elégíti ki. Ugyanezt a velejéig kimunkált, csiszolt és szabályos stílust élvezhetjük James Joyce Dubliniak című művében, a nagyszerű Compton-Burnett regényeiben, a Richard Mathesonhoz és William R Nolanhoz hasonló kaliforniai krimiírók munkáiban és Brian Moore durván alábecsült utolsó hat könyvében. Írásmódját és tartalmát tekintve a stílusjegyek széles skáláját vonultatja fel, s tömörségével, felkészültségével, megfigyeléseinek pontosságával, hatásos megoldásaival és gyorsaságával még az egyszerűség illúzióját is kelti. Az ilyen jellegű művek — a cselekmény bonyolítása során és annak minden szakaszában — mereven elutasítják a megfellebbezhetetlen véleményalkotást és gondolatokat. A tömörségre törekvés néha együtt jár bizonyos — ha nem is túlzottan hangsúlyozott — elkerülhetetlen mesterkéltséggel. Emögött mindig valami szellemes gondolat húzódik meg, holott a műveknek ennél talán nincs is több köze a humorhoz. Az ilyen regény — természeténél fogva — rendkívül olvasmányos, hiszen az olvasónak csupán az a feladata, hogy hagyja magát sodortatni az egyik kifejezően és részletesen megformált párbeszédtől a következő, szintén sokatmondó részletig, melyet aztán egy újabb, rövid párbeszéd követ. És így tovább, egészen a végéig.
A Stepfordi feleségek című mű tulajdonképpen annyira könnyen olvasható, hogy emiatt — a több mint harminc évvel ezelőtti megszületése óta — folytonosan félremagyarázzák és félreértik. A szinte egyetlen hörpintéssel elfogyasztható regény rendkívül sikeresen tereli el a figyelmet az írás gondos megszerkesztéséről és ékszerdoboz finomságú szerkezetéről. (A népszerű regények olvasói hajlamosak is figyelmen kívül hagyni az őket lebilincselő könyvek szerkezetét, s ami még észrevehetőbb, elsiklanak a briliáns stiláris megoldások fölött. Megragadja őket egy érdekfeszítő vagy izgalmas részlet, ezért többnyire észre se veszik azokat a lényeges erényeket, melyek a ragyogó, vagy akár csapnivaló történetet közvetítik feléjük.) Levin tiszta, pontos, tudatosan rendezett prózája a lehető legnagyobb átláthatóságra törekszik: kerüli azt a fajta olcsó feszültségkeltést, melyet az események minél körmönfontabb leírásával lehet elérni. A jó írások (melyeknél az olvasó átsiklik efölött) és a rossz írások (melyeknél nem veszi észre) közötti egyik jelentős különbség titka a részletek többszöri átírásában és átszerkesztésében rejlik. Egyáltalán nem könnyű dolog tiszta, világos, kifejező prózai művet írni. Az átláthatóság könyörtelen vágásokat, igazításokat követel, s ez bizony, kemény munka. A pongyola, sántikáló írások csupán a múzsa kénye-kedve szerint folynak ki a szerzők tollából.
A Stepfordi feleségek olvasása közben fokozatosan rájövünk, hogy a cselekmény valami kérlelhetetlen, belső időrend szerint bonyolódik. A műben szereplő minden utalás, fordulópont és apró beteljesülés az állomások, melyeket elhagyva a hősnő a végső felismerés felé halad — kizárólag a háttérben meghúzódó, szigorú időrendnek van alárendelve. Olyan, mint egy hatalmas, szeptember 4-től egészen karácsony előestéjéig ketyegő óramű. A zöldövezeti kisvárosba, Stepfordba költözve Joanna Eberhart hamarosan összebarátkozik két, helyi férfiakhoz feleségül ment, az otthonülő, udvarias, látszólag begyepesedett feleségektől üdítően különböző asszonnyal. A „rövidlábú, nagyfenekű, aprókezű és piszkos körmű” Bobbie Markowe azonnal azt javasolja, hogy a többi asszony segítségével alakítsák meg a helyi Nőszövetséget. A városkában az ügy iránt csupán a szenvedélyesen teniszező s állandóan az asztrológiáról, valamint férje kificamodott szexuális ízléséről fecsegő Charmaine Wimperis mutat némi érdeklődést. A nő férje szexuális eltévelyedését azzal is illusztrálja, hogy elmeséli: a férfi legutóbb egy mindenhol zipzáras, egész testét beborító gumiruhával ajándékozta meg. Charmaine júliusban, Bobbie augusztusban költözött Stepfordba. A feleségek itt igazi stepfordi asszonyokká váltak azután, hogy — négy hónappal megérkezésük után — a férjeik ehhez előkészítették a talajt. Charmaine így már novemberben abbahagyta a teniszezést, hogy pázsitot telepítsen férjének, akiről hirtelen kiderült, hogy milyen „nagyszerű fickó”. Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem vagyunk tisztában azzal, hogy Bobbie-nak egy, Joannának pedig két hónapra van szüksége a teljes átalakuláshoz. Főszereplőnkhöz hasonlóan erről csupán azok után győződhetünk meg, hogy Bobbie Markowe egy rövid házastársi együttlét után erőteljesebb keblekkel, kisebb fenékkel és a vasalás iránt feltámadt vonzalmával jelenik meg ismét a színen.
Bár az idő kérdése a hosszabb műveknél általában visszatérő és nagyon fontos probléma, ezt a kérdést egy négy hónapos időszakra felépített mű esetében, talán még gondosabban kell kezelni. Valóban nagyszerű időbeosztással Levin olyan események segítségével röpít tovább bennünket a hurok szeptembertől novemberig tartó, egyre szorosabbra húzása során, mint „Pete leesett az iskolabuszról, elöl kitört két metszőfoga… Joanna szülei, egy utolsó pillanatban küldött értesítés után, útban karib-tengeri nyaralásukra, háromnapos látogatásra érkeztek… a mosogatógép szivattyúja tönkrement… közeledett Pete nyolcadik születésnapja… október vége tájékán Walter már ismét hazajárt vacsorázni… Mindenszentek napján egy hatalmas sütőtökből halálfejet faragtak ki s Pete fogatlan Denevéremberként járta a várost… november első szombatján vacsorát adtak…”
És már újra helyben is vagyunk: a vacsora feszült légköre után alig 900 szóval el is érkezik az események csúcspontja, amikor Charmaine nagy kedvvel hozzálát a takarításhoz, a munkások pedig kezdik levagdosni a tönkretett teniszpályát körülvevő vaskerítést.
A fanyar, harapós humor áll a csoportkép középpontjában, ahol Bobbie és Joanna vegyes érzésekkel, hitetlenkedve és elborzadva figyelik nem is olyan rég még szintén lázadó társukat, miközben a munkások odakint lerombolják mindazt, ami valaha a kiváltság jelképe volt a szemükben. („De hiszen ez agyagos pálya!” — siránkozik Joanna.) Ha a Stepfordi feleségek a kisvárosi feleségek megszokott, banális dolgairól szóló, könnyed szatíra lenne, aminek gyakran tekintik is — egy téveszme, mellyel kifigurázzák a kínos precizitásra törekvő háziasszonyokat —, akkor ez a humor messze nem lenne ennyire helyénvaló. Ennek ellenére annyira illik a helyzetre, hogy szinte észrevétlenül siklunk el fölötte, mivel ugyanarról a bomlasztó humorról van szó, melyre az egész könyv felépül. Az önmagát krimiként is kifigurázó könyv az elnyomókból és törekvéseikből űz gúnyt, és nem az áldozatokból.