— Te jó isten, hiszen ezek nagyszerűek! — csodálkozott rá Bobbie Joanna négy bekeretezett, a dolgozószoba falán lévő nagyítására. — Csodásak!
Joanna megköszönte az elismerést.
— Te valóban megszállott fotós vagy. Én meg először azt gondoltam, hogy csak egy kisgyereknek való polaroiddal kattintgatsz. Ezek tényleg kitűnőek!
— Kim az óvodában van, nekem mennem kell — közölte Joanna.
Kikísérte Bobbie-t a kocsijáig.
— Az ördögbe is, nem! — háborgott Bobbie. — Akkor is, legalább meg kell próbálnunk! Beszéljünk ezekkel a háziasszonyokkal! Lenni kell néhánynak közöttük, aki legalább egy kicsit elégedetlen a helyzettel. Mit szólsz hozzá? Nem lenne nagyszerű, ha összehoznánk egy csoportot — talán a Nemzeti Nőszövetség helyi szervezetét —, és egy kicsit felráznánk ezt a Férfiegyletet? David és Walter csak ámítja magát; csak akkor lesz ott változás, ha rákényszerülnek. A jóllakott macskák soha nem akarják a változást. Mit szólsz hozzá, Joanna? Menjünk, s érdeklődjünk a környéken!
— Igen, ezt kellene tenni — bólogatott Joanna. Nem lehetnek mindnyájan annyira elégedettek, mint amilyennek látszanak!
Joanna Carol Van Santtel beszélt először.
— Jézusom, Joanna, nem! — közölte Carol. — Ez nem úgy hangzik, mint ami engem érdekelne. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél — tette hozzá s közben egy jókora sárga szivaccsal a kezében, a Stacy és Allison szobáját elválasztó, műanyagból készült, harmonikaszerűen elhúzható falat sikálta.
— Mindössze néhány órát venne igénybe — győzködte Joanna. — Az esti órákban, vagy ha az mindenkinek alkalmasabb, akkor iskolaidő alatt.
— Sajnálom — guggolt le Carol, hogy az elválasztó fal alját is le tudja törülgetni —, de ilyesmire nem tudok időt szakítani.
Joanna néhány pillanatig némán bámulta szomszédasszonyát.
— Az nem zavar, hogy itt, Stepfordban, az asszonyok teljesen ki vannak zárva az egyetlen szervezetből, amelyik valami lényeges dolgot tehetne a közösségért? Nem tartod ezt egy kicsit idejétmúlt felfogásnak?
— Idejétmúltnak? — csavarta bele Carol a szivacsot a vödör habos vízbe.
— Korszerűtlennek, régimódinak… — ismételgette Joanna.
Carol még mindig a szivacsot csavargatta.
— Nem, nekem nem tűnik idejétmúltnak — egyenesedett fel, és most már a fal felső részét kezdte tisztogatni. — Ted felkészültebb nálam az ilyesmire — mondta s erőteljes mozdulatokkal az összehajló elemeket kezdte súrolgatni. — És a férfiaknak is szükségük van egy helyre, ahol kikapcsolódhatnak s egy-két italt megihatnak.
— És az asszonyoknak?
— Az asszonyoknak nem annyira — rázta meg fejét és samponreklámnak is beillő vörös haja most is teljesen rendezett volt. — Nekem egyszerűen nincs időm az ilyen összejövetelekre.
— Oké! — vonta meg vállát Joanna. — Szólj, ha esetleg meggondolnád magad!
— Ugye nem haragszol, hogy nem kísérlek le?
— Persze, hogy nem.
Van Santék szomszédjával, Barbara Chamaliannal is beszélt.
— Kösz, de nem tudom, hogy miben tudnék közreműködni — szabadkozott a szögletes állú, barna hajú, tökéletes alakján kellemes rózsaszín ruhát viselő Barbara. — Lloyd nagyon sokat van a városban magyarázta —, s amikor este hazaér, akkor szeret eljárni a Férfiegyletbe. Nem akarok fizetni azért, hogy valakit fogadjak a gyerekek mellé…
— Tanítás alatt is megoldható lenne — érvelt Joanna.
— Nem! Engem hagyjatok ki a számításból — jelentette ki kedvesen, de határozottan Barbara, és szélesen elmosolyodott. — Mindenesetre örülök, hogy megismerkedtünk. Kerülj beljebb s ülj le egy kicsit! Éppen vasalok.
— Nem, köszönöm — mentette ki magát Joanna. Még másokkal is szeretnék beszélni.
Beszélt Marge McCormickkal („Őszintén megmondom, hogy engem ez nem érdekel!”), Kit Sundersennel („Tartok tőle, hogy ilyesmire nincs időm, Mrs. Eberhart!”) és Donna Claybrookkal („Nem rossz ötlet, de mostanában nagyon elfoglalt vagyok. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél!”).
A központi piacon Mary Ann Stavrosszal is találkozott.
— Nem, nem hinném, hogy lenne időm ilyesmire. Nagyon sok tennivaló van a ház körül. Tudod, hogy van ez!
— De néha azért te is elmész otthonról, nem igaz? — erősködött Joanna.
— Persze, hogy el — válaszolta Mary Ann. — Látod, most se vagyok otthon.
— Úgy értettem, hogy valahova, kikapcsolódni.
— Nem, nem túl gyakran — mosolyodott el fejét rázva Mary Ann s lófarokba kötött, szőke, egyenes szálú hajfürtjei követték fejmozdulatát. — Nem érzem túlzottan szükségét a kikapcsolódásnak. Majd még találkozunk! — tolta meg bevásárlókocsiját, majd megállt, leemelt egy konzervet a polcról, szemügyre vette, belerakta a kocsijába s már ment is tovább.
Joanna utánanézett, majd egy másik, mellette elhaladó nő bevásárlókocsijába is belepillantott. Te szent ég, gondolta magában, ezek még a bevásárlókocsiba is rendezetten rakják be a dolgaikat. Ezután saját kocsiját vette szemügyre: dobozok, konzervek, üvegek. A bűntudat egy pillanatig arra ösztökélte, hogy ő is rendet rakjon a kocsijában, de átkozott legyek, ha megteszem, gondolta, s a polcról leemelt mosóport is a többi holmi tetejére dobta. Különben nem is volt szüksége arra az átkozott mosóporra.
Dr. Verry várószobájában Kim egyik osztálytársának a mamájával és Stavrosék másik szomszédjával, Yvonne Weisgalttal, valamint Yvonne szomszédjával, Jill Burkkel is beszélt. Mindannyian elhárították a javaslatot; vagy nem volt idejük, vagy nem érdekelte őket, hogy a többi asszonnyal találkozzanak s kicseréljék gondolataikat.
Bobbie még nála is kevesebb szerencsével járt, pedig ő kétszer annyi asszonnyal beszélt.
— Egyetlen jelentkező akadt — mesélte Joannának. — Egy nyolcvanöt éves özvegyasszony berángatott az ajtaján s egy órán át nyálat fröcsögött a képembe. Ha valaha is meg akarjuk ostromolni a Férfiegylet székházát, akkor Eda Mae Hamiltonra biztosan számíthatunk.
— Jó lesz tartani vele a kapcsolatot — jegyezte meg Joanna.
— Oh nem, annyira azért még nem reménytelen a helyzet!
Egy délelőttöt azzal töltöttek, hogy együtt keresték fel az asszonyokat. Abból az elképzelésből indultak ki (ami különben Bobbie ötlete volt), hogy kettesben, a terveknek megfelelően csupán általánosságban beszélve, talán egy már meglévő egységfront látszatát tudják kelteni, ahol akad hely még mások számára is. Ez a módszer se működött.
— Jézusom! — szörnyülködött Bobbie, miközben kocsijával dühösen végigrobogott a Short Ridge Hillen. Itt valami erősen bűzlik! Egy olyan városba kerültünk, ahol megállt az idő!
Egyik délután Joanna a tizenhat éves Melinda Stavros gondjaira bízta Pete-et és Kimet. Vonattal bement a városba, ahol Walterrel együtt a színházi negyedben, egy olasz étteremben találkoztak barátaikkal, Shep és Sylvia Tackoverrel. Jó volt újra látni Shepet és Sylviát. Életvidám, okos, energikus, közvetlen emberek voltak annak ellenére, hogy több súlyos csapást, többek közt négyéves kisfiuk elvesztését is el kellett viselniük. Joanna élvezte a forgalmas étterem színeit és nyüzsgését.