Walterrel együtt lelkesen beszéltek Stepford békéjéről és nyugalmáról, arról, hogy mennyi előnye van annak, ha valaki önálló házban és nem lakásban lakik. Joanna úgy érezte, jó adag hiúság is volt abban, hogy még Sheppel és Sylviával se sajnáltatták magukat. Mesélt nekik arról, hogy milyen szórakoztató teremtés Bobbie, s azt is részletesen elmondta, hogy Stepfordban az iskolák se olyan zsúfoltak, mint a városban. Se Walter, se ő nem hozta szóba a Férfiegyletet. A városvezetés építési és fejlesztési osztályán dolgozó Sylvia biztosan dührohamot kapott volna tőle.
Útban a színház felé Sylvia egy komoly, töprengő pillantást vetett barátnőjére.
— Nehéz megszokni?
— Bizonyos értelemben igen.
— Majd menni fog! — mosolygott rá Sylvia. — Mi van a fotózással? Ilyen szempontból biztos nagyszerű lehet; mindent friss szemmel látsz.
— Eddig még semmit se csináltam — vallotta be Joanna. — Bobbie-val együtt végigrohantuk a várost, hogy összehozzunk valami Nőszövetséget. Meg kell mondanom, ilyen szempontból teljes állóvíz az egész.
— A rohangálás, a lárma és szervezés nem neked való — jegyezte meg Sylvia. — A fotózás a te világod, vagy legalábbis annak kellene lenni.
— Tudom — bólogatott Joanna. — A napokban jön majd egy bádogos, aki megcsinálja a tálakat a sötétkamrában.
— Walter egészen felélénkült.
— Így is van. Valóban nem rossz ott az élet.
A musical, az előző évad nagy sikere, csalódást okozott. Hazafelé a vonaton néhány percig még beszélgettek róla, majd Walter feltette a szemüvegét s a papírjaival kezdett foglalkozni; Joanna átnézte a Time-ot, majd rágyújtott és a sötét ablakon keresztül bámulta az időnként mellettük elfutó fényeket.
Sylviának igaza van, a fotózás az ő világa. A pokolba a stepfordi asszonyokkal! Bobbie, természetesen, kivétel ez alól.
Mindkét kocsit az állomáson hagyták, így külön vezettek haza. Joanna ment elöl a családi kocsival, Walter a Toyotával követte. A városközpont teljesen kihalt volt s az utcai lámpák fényében az egész környék olyan volt, mint egy színpad. Igen, a felvételt még az előtt megcsinálja, hogy a sötétkamrája elkészülne! A Férfiegylet épületének ablakai ki voltak világítva, a kocsifelhajtón pedig egy autó állt égő lámpákkal s arra várt, hogy kikanyarodhasson.
Melinda Stavros már ásítozott, de mosolyogva fogadta őket, Pete és Kim pedig már rég az igazak álmát aludta.
A nappaliban az asztalon a lámpa mellett üres tejespoharakat és tányérokat találtak, a kanapén és mellette a padlón egy üres üdítősüveg társaságában, fehér papírgalacsinok hevertek.
Legalább nem adják át a lányaiknak a súrolási mániát, gondolta Joanna.
Walter már harmadszor ment el a Férfiegyletbe, amikor este kilenckor hazatelefonált s közölte Joannával, hogy hazaviszi magával a Tervezőbizottság tagjait, melybe az előző alkalommal őt is beválasztották. Valamit meg kellett szerkeszteni (Joanna még valami gépnek a zaját is hallotta), és nem találtak egy csendes helyet, ahol nyugodtan leülhettek volna megbeszélni a kérdéseket.
— Rendben — mondta az asszony. — Kirakom a felesleges holmit a sötétkamrából, s ott nyugodtan beszélgethettek…
— Nem, figyelj csak — vágott közbe Walter —, maradj te is fent velünk s legyél ott a beszélgetésen! Ketten közülük elég vaskalapos férfipártiak; nem árt nekik, ha hallják, hogy egy nő is értelmesen hozzá tud szólni a dolgokhoz.
— Kösz! És ők nem ellenzik?
— A mi házunkban lesznek.
— Nem inkább egy pincérnőt keresel?
— Óh, istenem — nevette el magát Walter —, téged nem lehet becsapni! Oké, megfogtál! De egy intelligens pincérnőt, rendben? Ugye megteszed? Biztosan hasznunkra lehet a dolog.
— Oké! — egyezett bele Joanna. — Adj még tizenöt percet s akkor intelligens és szép pincérnő is leszek! Nos, mit szólsz az együttműködési készséghez?
— Fantasztikus! Hihetetlen!
Öten érkeztek s egyikük, az alacsony, pirospozsgás, hatvan év körüli, hegyes bajszú férfi, Ike Mazzard, az egyik folyóirat grafikusa volt.
— Nem biztos, hogy szeretni fogom magát — fogadta Joanna meleg kézfogással a férfit. — Teljesen megkeserítette a serdülőkoromat azokkal az álomszép lányokat ábrázoló képeivel.
— Pedig maga is nagyon hasonlíthatott rájuk mosolygott vissza a férfi.
— Erre maga se merne fogadni — szabadkozott Joanna.
A Bizottság tagjai különben a harmincas éveik végén, a negyvenes éveik elején járhattak. A magas, fekete hajú, fesztelenül arrogáns Dale Coba volt az Egylet elnöke.
— Helló, Joanna! — mérte fel zöld szemeinek lekicsinylő pillantásával a bemutatkozáskor. — Örülök, hogy megismerhetem! Biztosan egyike a vaskalapos férfipártiaknak, gondolta Joanna, az asszonyok csak arra valók, hogy lefeküdjenek. A férfi kezének érintése sima, kézfogása lagymatag volt.
A másik három férfi egyikét valami Anselmnek vagy Axhelmnek, a maradék kettőt pedig Sundersennek és Roddenberrynek hívták.
— A feleségével már megismerkedtem — újságolta Joanna a sápadt, pocakos, nyugtalannak látszó Sundersennek. — Legalábbis, ha maga az a Sundersen, aki az utca túlsó oldalán lakik.
— Valóban? — csodálkozott a férfi. — Igen, azok mi vagyunk. Stepfordban rajtunk kívül nincsenek Sundersenek.
— Meghívtam egy összejövetelre, de nem tudott eljönni.
— Nem túlzottan társasági ember — nézett el Sundersen Joanna mellett, s érezhetően kerülte a tekintetét.
— Bocsásson meg, nem értettem tisztán a keresztnevét — folytatta Joanna a társalgást.
— Herb — hangzott a válasz, s a férfi tekintete ismét máshol járt.
Joanna bekísérte a társaságot a nappaliba, majd kiment a konyhába jégért és szódáért s odavitte Walternek az italszekrényhez.
— Elég intelligens? Elég szép? — kérdezte súgva s férje rámosolygott.
Joanna ezután visszament a konyhába s kis tálkákban chipset és földimogyorót tett az asztalra. Senki sem tiltakozott, amikor poharát a kezében tartva egy röpke „Megengedik?” után leült Walter mellé a heverő végére. Ike Mazzard és Anselm vagy Axhelm felemelkedett a helyéről, a többiek is úgy tettek mintha fel akarnának emelkedni, kivéve Dale Cobát, aki nem hagyta magát zavartatni. Továbbra is markából ette a földimogyorót, s zöld szemével lekicsinylő pillantásokat vetett a nőre.
A karácsonyi játékokról és a városkép megőrzésének tervéről beszélgettek. Roddenberry a Frank keresztnévre hallgatott, szimpatikus pisze orra, kékre borotvált arca volt s egy kicsit dadogott. Cobát Diznek becézték, ami nem illett rá túlzottan. Arról folyt a diskurzus, hogy a városban megszaporodott zsidók miatt ez évben gyújtsanak-e hanuka-gyertyákat és állítsanak-e betlehemet a főtéren. Egymás után vetették fel a legkülönbözőbb ötleteket.
— Mondhatok valamit? — kérdezte Joanna.
— Hát persze — vágta rá azonnal Frank Roddenberry és Herb Sundersen. Coba hátradőlt a fotelben és tarkójára font kézzel, kinyújtott lábakkal a menynyezetet bámulta (minden bizonnyal lekicsinylően).
— Nem gondolják, hogy sikere lenne, ha valami esti előadás-sorozatot indítanánk felnőttek számára? — kérdezte. — Vagy megrendeznénk a szülők és tizenévesek fórumát. Az egyik iskolai osztályteremben is meg lehetne tartani…