A JAL-toroid belseje annyira jellegtelen, annyira szürke volt, és annyira hasonlított bármelyik másik zsúfolt repülőtérhez, hogy Marlynak nevethetnékje támadt. Ugyanaz a parfümszag, ugyanaz az emberi idegesség, ugyanolyan erőteljesen kondicionált levegő, s a háttérben ugyanaz a mormogó csevegés. A nyolc tizednyi gravitációban könnyebb volt bőröndöt cipelni, de a fekete retikülön kívül Marlynak nem volt más poggyásza. A retikül egyik cipzáras belső zsebéből előszedte a jegyét, és a legközelebbi falképernyőn megkereste a csatlakozó gép számát.
Még két óra az indulásig. Akármit is mondott Virek, Marly biztosra vette, hogy a gépezete már javában ügyködik, beszivárog az űrsikló személyzete közé vagy az utaslisták oldalaira, s a helycserék gördülékenységét pénzcseppekkel olajozza… Egyesek az utolsó pillanatban megbetegszenek, meggondolják magukat, esetleg baleset éri őket…
A retikült a vállára kanyarította, és nekiindult a fehér kerámiaburkolatú, homorú padlón, mintha pontosan tudná, hová kell mennie, vagy mit kell tennie. De minden egyes lépéssel tudatosult benne, hogy fogalma sincs egyikről sem.
Azok a lágy fényű, kék szemek még mindig kísértették.
— Hogy dögölnél meg — kívánta Marly fennhangon, s egy nagy tokájú, sötét Ginza-öltönyös orosz üzletember szipákolt egyet, és arca elé emelte a hírfaxát, kirekesztve Marlyt privát világából.
— Így hát azt mondtam a kurvának: „Figyelj, muszáj hogy kihozd azokat az opto-szigetelőket és a menekülőkapszulákat a Sweet Jane-re, különben tömítőkenőccsel a válaszfalhoz ragasztom a segged…!”
Rekedtes női nevetés harsant, és Marly felpillantott szusival megrakott tálcájáról. Két üres asztal választotta el a három nőtől; az asztaluk szójaszósztól barnálló habszivacstálca-kupacokkal és sörösdobozokkal volt tele. Egyikük hangosan böfögött és hosszat kortyolt rá a söréből.
— No, és erre mit szólt, Rez?
A kérdés valami okból újabb, hosszabb röhögést váltott ki belőlük; az a nő, akire Marly először felfigyelt, leborult az asztalra, és úgy vihogott, hogy a válla is beleremegett. Marly unottan nézte a triót, s futólag eltűnődött, kifélék-mifélék lehetnek. Aztán elcsitult a nevetés; az első nő is felült, és kitörölte szeméből a könnyeket. Marly megállapította, hogy mindhárman tökrészegek, fiatalok és durva külsejűek. Az első törékeny alkatú, markáns arcú nő volt, vékony és egyenes orra felett nagy, szürke szemekkel. Haja az ezüstszínnek valami elképesztő árnyalatában tündökölt, és egészen rövidre vágatta, mint az iskolásfiúkét szokás. Bő vászonmellényt vagy ujjatlan dzsekit viselt, amit teljesen elborítottak a degeszre tömött zsebek, szegecsek, és négyzetes tépőzár-darabok. A ruhadarab szétnyílt, és alatta — Marly helyéről nézve — kicsi, kerek mell látszott, amit valami finom rózsaszín és fekete hálóból szabott melltartóféleség burkolt. A másik kettő idősebb és testesebb volt nála, csupasz karjukon duzzadó izmok határozott körvonalai rajzolódtak ki az átszállóállomás kávézójának szórt fényében. Az első nő vállat vont a nagy mellény alatt.
— Hát nem azt, hogy megcsinálja — felelte. A második nő ismét felröhögött, de már nem annyira szívből jövőn, és a széles bőr csuklószíjára szegecselt időmérőt kezdte tanulmányozni.
— Na, elhúzok! — vetette oda. — El kell fussak Sionra, aztán nyolc tartály algával a svédekhez.
Nagy zajjal hátralökte a székét, felállt, és Marly elolvashatta a fekete bőrmellény vállai közepére illesztett, hímzett címkét:
O'GRADY — WAJIMA
THE EDITH S.
PÁLYAKÖZI VONTATÁS
A nő most már ott állt mellette, és buggyos farmerje övrészét húzogatta.
— Aszondom neked, Rez, ha az a hülye picsa bennehagy a szarban azokkal a menekülőkapszulákkal, az ártani fog a hírednek…
— Bocsánat — szólt közbe Marly, s igyekezett úrrá lenni remegő hangján.
A feketemellényes nő megfordult és rámeredt.
— Egen?
Alaposan végigmérte Marlyt, és már nem mosolygott.
— Láttam a mellényeden azt a nevet, az Edith S-t. Az egy hajó? Egy űrhajó?
— Űrhajó?
A mellette álló nő felhúzta vastag szemöldökét.
— De még mennyire, kisanyám! Egy nagyon frankó űrhajó!
— Vontató — bökte ki a fekete mellényes nő, és elfordult, hogy távozzon.
— Fel akarlak bérelni — mondta Marly.
— Felbérelni engem?
Most már mindhárman őt nézték, üres és mosolytalan arccal.
— Hogy érted ezt?
Marly a brüsszeli retikül aljára kotort, és előhúzta azt a fél kötegnyi új yent, amit Paleologos, az utazásszervező visszaadott neki, miután eltette a saját díját.
— Ezt tudom nektek adni…
A rövid ezüsthajú lány halkan füttyentett.
A nők egymásra pillantgattak. A fekete mellényes vállat vont.
— Jézusom! — mondta. — Hová akarsz menni? A Marsra?
Marly ismét beletúrt a táskájába és előszedte a Gauloise-csomagból hajtogatott, kék papirost. Átadta a feketemellényesnek, aki kihajtogatta, és elolvasta a pályakoordinátákat, amiket Alain írt fel rá, zöld filctollal.
— Nos — dünnyögte a nő —, ilyen pénzért elég gyors kis ugrás, de O'Grady-nek és nekem a Sionon kell lennünk greenwich-i idő szerint 23.00-kor. Szerződéses meló. Veled mi az ábra, Rez?
Átadta a papírt a széken ülő nőnek, aki elolvasta, felnézett Marlyra, és azt kérdezte:
— Mikor?
— Most — vágta rá Marly. — Most rögtön.
A lány feltápászkodott az asztal mellől, székét a kövön csörömpölve hátralökve. Mellénye megint szétnyílt, s Marly meglátta, hogy amit egy piros-fekete melltartó hálójának hitt, az valójában egyetlen tetovált rózsa, amely teljesen beborította a lány bal mellét.
— Sínen vagy, kisanyám. Pengesd a zsozsót!
— Azt akarja mondani, hogy most kéri a pénzt — mondta O'Grady.
— Azt akarom, hogy senki se tudja, hová megyünk — mondta Marly.
A három nő felnevetett.
— A legjobb helyre keveredtél — mondta neki O'Grady, és Rez elvigyorodott.
24. ÁRKON-BOKRON ÁT
Az eső akkor kezdett szakadni, amikor Turner ismét kelet felé, a Sprawl peremvárosai és az ipari zónák lepusztult tájékai felé vette az irányt. A tömör falként ömlő zuhatag valósággal megvakította, aztán rátalált az ablaktörlő kapcsolójára. A törlőlapátokat Rudy eléggé elhanyagolta, így Turner kénytelen volt lassítani; a turbina sivítása morajjá szelídült, s a félig az útpadkán sikló légpárna-kötény szétszabdalt teherautógumik között csúszott tovább.
— Mi a baj?
— Nem látok ki. Az ablaktörlő szét van rohadva… — Turner rácsapott a fényszórók kapcsolójára; a légpárnás motorházának mindkét oldalán négy vakító fénysugár gyúlt ki, de csak a körülöttük sistergő szürke esőfalat világították meg. Turner megrázta a fejét.
— Miért nem állunk meg?
— Mert túl közel vagyunk a Sprawlhoz. A helikoptereik állandóan erre járőröznek. Leolvashatnák az azonosító táblát a tetőnkön, és megláthatnák az ohiói lemezeket, meg a szokatlan karosszériát. És akkor igazoltatnának, ami nekünk nagyon nem hiányzik.