Akárcsak én, merengett Bobby, annakidején én is telehordtam a szobámat mindenféle furcsa vacakkal, amit csak találtam. Ling Warren húgocskája egyszer egy csaknem teljes emberi kart talált. Zöld plasztikba volt betekerve, s ráadásul még gumiszalagokkal is jó szorosan átkötötték.
Marsha-mamán időnként kétórás vallásos rohamok törtek ki. Ilyenkor benyomult Bobby szobájába, kiseprűzte a legprímább cuccait, és az ágya fölé valami istenverte öntapadós hologramot ragasztott. Hol Jézust, hol Hubbardot, hol a Szűz Máriát; nem válogatott köztük, ha rájött a hoppáré. Bobbyt mindez rettenetesen dühítette; mikor már elég nagyra nőtt hozzá, egy félgömbfejes kalapáccsal felfegyverkezve bement a nappaliba, a szerszámot ráfogta a Hitachira. Mama, ha még egyszer hozzányúlsz a holmimhoz, megölöm az összes barátodat, úgy bizony, az összeset! Ez hatott; anyja soha többé nem mert rendet rakni nála. A holomatricák viszont mégiscsak hatással lehettek Bobbyra; a vallásra mostanában úgy tekintett, mint egykoron megcsodált, ám félretett dologra. Korábban az volt a véleménye, hogy csak keveseknek van szüksége ezekre a hülyeségekre. Gyanította azt is, hogy ilyen emberek mindig is léteztek, de mivel ő nem tartozott közéjük, így a vallásukból sem kért.
Az egyik guberáló kiskölyök kidugta a fejét, és résnyire húzott szemmel végigpásztázta a környéket, majd újra visszabukott. Kongó, súrlódó hang hallatszott. A konténer peremén ötvözetből készült, horpadt fémtartály jelent meg; apró fehér kezek átbillentették és a nylonkötélen leeresztették. Jó szajré, gondolta Bobby, egy fémkereskedő még adna is érte valamennyit. A tartály a csizmatalpától alig egy méterre huppant le; közben felborult, s így a tetején virító, vészjósló, hatágú biohazard-jel egyenesen Bobbyra villant.
— Hű, a picsába! — hördült fel, ösztönösen felkapva a lábát.
Az egyik gyerek lecsusszant a kötélen, és felállította a tartályt. A másik kettő is előkerült. Bobby látta, hogy valójában fiatalabbak, mint hitte.
— Hé, ti! — szólt oda nekik. — Tudjátok, hogy ez milyen rohadt veszélyes? Rákot kaptok tőle, meg mindent!
— Kapd be és kopj le! — szólt vissza az elsőként lemászott kölyök, miközben a kötelet lerántották a csáklyáról és feltekerték. Majd megragadták a tartályt, s maguk után vonszolva eltűntek a konténer mögött.
Másfél órát várt. Ez elegendőnek bizonyult; Leonnál már zajlott az élet.
Legalább húsz Barbár lebzselt a nagyteremben. Izgő-mozgó, lakkozott haj-tarajukkal olybá hatottak, akár egy csorda dinoszauruszkölyök. Alakra nagyjából megfeleltek a Barbár-ideálnak: szálasak voltak és izmosak. De ehhez egyfajta ösztövér nyugtalanság társult, miáltal inkább a leépülés korai szakaszában lévő fiatal atléták benyomását keltették a szemlélőben. Mindegyikük arcán temetői sápadtság ült, mintegy kötelezően; ahogy a Barbár-haj is lényegénél fogva kötelezően fekete. Néhányuknak nem sikerült beszorítania testét a szubkultúra sablonjába, s Bobby tudta, hogy az ilyenektől legjobb óvakodni. Egy alacsony Barbárral már bajosan lehetett szót érteni, egy kövér Barbár pedig maga volt az életveszély.
Most csak figyelte őket, ahogy fel-alá hullámzottak Leon klubjában. Tömegük mintha egyetlen hatalmas lény nyálkás-penészesen csillogó teste lett volna, amelynek irháját sötét bőr és rozsdamentes acéltüskék diribdarabjaiból rakták ki. Arcuk szinte teljesen egyforma volt; vonásaikat igyekeztek a filmbankokból kicsemegézett őstípusokéhoz minél hasonlatosabbá rendezni. Bobby egy felettébb mesterkélt küllemű Vezért nézett ki magának, akinek libegő haja éjszakai gyíkok nász-színében pompázott.
— Testvér — szólította meg, nem lévén egészen biztos afelől, hogy ezzel az alakkal beszélt-e már máskor is.
— Üdv, haver — köszöntötte bágyadtan a Vezér, bal arca egészen kiduzzadt az odagyűjtött rágógumitól. — Ez itt a Gróf, bébi — magyarázta a mellette lévő lánynak —, Gróf Zéró Megszakítás. — Hosszú, halvány kézfején friss heg éktelenkedett; megmarkolta a lány bőrszoknyás fenekét. — Gróf, ez itt a csajom. — A Barbár-lány lagymatag érdeklődéssel viszonozta Bobby tekintetét, de lelkes felismerésnek még a nyomát sem mutatta. Akárha egy olyan termék reklámját nézte volna, amiről már hallott ugyan, de esze ágában sem volt megvenni.
Bobby végignézett a tömegen. Volt köztük pár fekete, de egyik sem ismerős. Napi Kettő sehol.
— Hé, idesüss — hajolt közelebb bizalmasan —, izé, tudod, hogyan van ez meg az… A barátomat keresem, a haveromat, üzlettársamat — a Barbár itt bennfentesen biccentett a tarajával -; aki Napi Kettő néven fut… — Elhallgatott. A Barbár kifejezéstelenül nézett maga elé, a rágóját csócsálva. A lány szemmel láthatólag nyugtalan volt, és unta magát. — Kereskedő a pasi; software meg egyebek — tette hozzá Bobby, s felhúzta a szemöldökét. — Fekete kereskedő.
— Napi Kettő — bökte ki a Barbár. — Hát persze. Napi Kettő. Igaz, bébi? — A barátnője megrázta a fejét és másfelé nézett.
— Ismered?
— Hogyne.
— Itt lesz ma éjjel?
— Nem — felelte a Barbár, és bárgyún mosolygott.
Bobby kinyitotta a száját, aztán becsukta, és rákényszerítette magát, hogy bólintson.
— Kösz, testvér.
— Havernak bármit — mondta a Barbár.
Még egy óra telt el, többé-kevésbé ugyanígy. Kezdte soknak érezni a köröskörül fehérlő, krétaszín Barbár-sápadtságot. A lányok szeme unottan fénylett, akárcsak csizmájuk ébenfekete tűsarka. Bobby megpróbált a szimstim-szobán kívül maradni. Odabent Leon valami bizarr dzsungelpornó-szalagot játszott le, ami különféle állatokba engedett beleélést. Őrült jelenetek tömege játszódott az ágak között, amit Bobby kissé szédítőnek talált. Vágyott már egy kis lebegésre, bár lehet, hogy ez csak a korábban történt rejtélyes esemény utóhatása volt. De sehogy sem tudott koncentrálni, s a gondolatai fura irányokba kalandoztak el. Ki a fene mászta meg például azt a kígyóktól hemzsegő fát, hogy azokat a patkányszerű lényeket a szimstim-felvevőre kösse?
Akárki is volt, munkája a Barbárok közt nagy sikert aratott. Csapdostak, toporzékoltak, teljesen beleélték magukat a fán lakó patkányokba. Ez Leon legújabb slágerszalagja, állapította meg Bobby.
Pont balra tőle, de jóval a stim hatókörén túl, két lány állt a Lakótelepről. Barokkos cicomájuk élesen elütött a Barbárok egyszínűségétől. Hosszú, nyitott szalonkabátjuk alatt vörös selyembrokátból készült, szűk mellényt hordtak; lepedőnyi fehér ingük mélyen a térdük alatt végződött. Sötét vonásaikat puha férfikalapjuk karimája vonta árnyékba. A kalapokon antik aranyforgácsok fityegtek: melltűk, talizmánok, fogak, felhúzós órák. Bobby lopva méregette őket. A ruhájuk után ítélve teli lehettek pénzzel, de a fejébe került volna, ha erről megpróbál közelebbről is meggyőződni. Napi Kettő egy ízben jégkék, hántoltvelúr öltözékben jött le a Lakótelepről, térdén gyémántcsatokkal, azt sugallva, hogy már nem tudott átöltözni. Bobby mégis ugyanúgy viselkedett, mintha a software-seftesen a szokásos bőrruhája lett volna; az üzletben döntő fontosságúnak tartotta a kozmopolita magatartást.
Elképzelte, ahogy lazán odalép a lányokhoz, és egyszerűen nekik szegezi a kérdést: „Hé, hölgyeim, ugyebár ismerik az én derék cimborámat, Mr. Napi Kettőt?” De a lányok idősebbek voltak nála, magasabbak is, és félelmetes méltósággal mozogtak. Valószínűleg csak kinevetnék, de ezt valahogy egyáltalán nem kívánta.