Amit most rohadtul kívánt, az ennivaló lett volna. Farmerének bársonyán át megtapogatta a hitelchipet. Átmehetne a túloldalra egy szendvicsért… Aztán eszébe jutott, miért is jött ide, s mindjárt kevésbé találta jó ötletnek a chip használatát. Ha a feltörési kísérlet után gyanúba fogták, akkor mostanra már megtudták a chipszámát is. Ha használná, az nyomra vezetne bárkit, aki a cybertérben utána nyomoz; pillanatok alatt kiszúrná a barrytowni rácsban. Olyan feltűnő lenne, mint egy sötét stadionban fellobbanó jelzőtűz. Készpénze is volt ugyan, de ennivalót nem lehetett érte kapni. Nem mintha illegális lett volna ilyesmit birtokolni, csak éppen törvényes ügyletekben senki nem használta. Egy chippel rendelkező Barbárt kellett volna keresnie, irreális árfolyamon új yenért hitelegységet venni tőle, majd kifizettetni vele az ételt. És utána hova az ördögbe tette volna a visszajárót?
Tán csak egy gonosz szellem szállt meg, mondta magának. Nem volt biztos benne, hogy lenyomozták, és a feltörni próbált adatbázis is legális volt; legalábbis annak tartották. Épp ezért mondta neki Napi Kettő, hogy fekete jégtől nem kell tartania. Ugyan ki védene halálos visszacsatoló programokkal egy lágy pornófilmeket lízingelő bázist? Néhány órányi digitalizált filmet szándékozott kiszivattyúzni, csupa újdonságot, ami még nem jutott el a feketepiacra. Ilyesfajta zsákmányért senki sem köteles lemészárolni az elkövetőt…
De valaki mégis megpróbálta. És valami más, valami egészen más dolog történt helyette. Ismét felfelé kaptatott a Leontól kivezető lépcsősoron. Tisztában volt vele, hogy nagyon keveset tud a mátrixról, de ennyire furcsa dologról még sosem hallott… No persze, mendemondákat hallott eleget, és sok vagány esküdött rá, hogy a cybertérben különös dolgokat látott. De Bobby úgy gondolta, már akkor is kómásak voltak, amikor becsatlakoztak; hallucinálni a mátrixban éppoly könnyű, mint bárhol másutt…
Talán éppen ez történt, töprengett tovább. A hang csak a haldoklás része volt, amikor beáll a flatline, s az ember agya tébolyult víziókat okád magából, hogy segítsen magán. A jelforrásnál meg holmi részleges kiesés történhetett, s így az idegrendszere kicsúszott a jég ellenőrzése alól.
Talán igen, talán nem; nem tudta. Ismeretlen terepen mozgott. Újabban egyre jobban erőt vett rajta a nemtörődömség lett, mert ez akadályozta meg a szükséges lépések megtételében. Azelőtt nemigen gondolkodott erről, de semmi másról sem különösebben. Tulajdonképpen amíg el nem kezdte a vagánykodást, úgy érezte, tud róla annyit, amennyi szükséges. A Barbárok is pont ilyenek voltak, s ezért lézengtek ott lenn, míg tönkre nem mentek a portól, vagy a Lazák nem végeztek velük. S a lemorzsolódás után fennmaradókból kialakul a gyermeknevelő, lakást vásárló barrytowniak újabb hada, s a körforgás csak megy tovább…
Bobby olyan volt, mint az óceán partján felnőtt srácok, akik azt ugyanolyan természetesnek tekintették, mint ő az égboltot, ám mit sem tudtak áramlatokról, hajózási útvonalakról, s az időjárás titkairól. Bobby már az iskolában megismerkedett a deckekkel. Ezek a játékszerek egy olyan tér végtelen távlatain repítették keresztül, amely a szó igazi értelmében sosem volt tér, hanem az emberi faj hihetetlenül bonyolult, közmegegyezésen alapuló hallucinációja. A cybertér mátrixa volt ez, ahol neon-szupernóvákként izzottak az óriáscégek memóriamagjai. Belsejükben akkora adatsűrűség feszült, hogy érzékszervi túlterhelést okozott már az is, ha valaki megpróbált belőlük a puszta körvonalaknál többet felfogni.
De amióta vagánykodott, kezdett rádöbbenni, milyen átkozottul keveset tud a dolgok működéséről, s ez nemcsak a mátrixra állt. Átterjedt más témákra is, és Bobby egyre többet töprengett és gondolkodott. Vajon hogyan működik Barrytown? Mi viszi anyját a hanyatlásba? S miért fordítják a Barbárok és a Lazák minden energiájukat egymás kölcsönös kiirtására? Vagy miért volt Napi Kettő fekete, miért lakott fenn a Lakótelepen, s mindez milyen különbséget jelentett?
Menet közben azért még leste, nem tűnik-e fel valahol a seftes. De csak fehér arcokat látott mindenfelé. Gyomra hangosat kordult; felködlött előtte az otthoni hűtőben bontatlanul lapuló búzaszelet-csomag. Szójaszószban kéne jól átsütni, s harapni mellé némi algaostyát…
Ahogy újra a bódéhoz ért, rálesett a Coke-órára. Marsha most már biztosan hazaért, és már a „Fontos emberek” szövevényes labirintusában andalog. Már huszadik éve osztozott — a csatlakozó útján — a női főszereplő sorsában. Az Ashai Shimbun faxpéldánya rendíthetetlenül tekercselődött apró ablaka mögött, s Bobby épp idejében lépett oda, hogy az első jelentéseket olvashassa a New Jersey állambeli, Barrytownban, a Covina Csomóponti Telep 3. szintjének A blokkjában történt bombarobbanásról…
A riport a következő pillanatban már el is tűnt, s helyette a clevelandi yakuzafőnök temetési szertartásáról szóló tudósítás jelent meg. Szigorúan hagyományos temetés volt: az összes résztvevő fekete esernyőt vitt magával.
Bobby egész életében ott lakott, az A blokkban, az 503-as lakásban.
Az a roppant dolog, amint bevág, és laposra döngöli Marsha Newmarkot, a Hitachijával együtt…
És persze mindezt neki szánták.
— Ott van valaki, ne szaglássz arra! — hallotta a saját hangját.
— Hé! Haver! Grófom! Be vagy lőve, testvér? Hé! De hát hová rohansz?
A két Vezér elkerekedett szemekkel bámult az eszeveszetten rohanó Bobby után.
7. A PIACTÉR
Conroy letérítette a kék Fokkert a háború előtti országút mállatag szalagjáról, és levette a gázt. A porfelhő, amely Needles óta hosszú kakastollként úszott mögöttük, lassan ülepedni kezdett. Megálltak; a légpárnás felfúvódott gumikötényébe süppedt.
— Ez a találkozóhely, Turner.
— Mitől ment így tönkre?
Négyszögletes betonmező nyújtózott előttük, a végében viharverte salaktéglából rótt, szabálytalan falakkal.
— A gazdaság — felelte Conroy. — Még a háború előtti években kezdték a melót, és sosem fejezték be. Innen tíz kilométerre nyugatra egész parcellákat láthat, ahol csak járdacsíkok vannak. Ház egy szál se. Semmi az égvilágon.
— Hányan vannak a csoportban?
— Kilencen, plusz maga. No meg az orvosok.
— Miféle orvosok?
— A Hosaka orvosi különítménye. A Maas biológiai dolgokban utazik, világos? Ki tudja, miket ültettek abba a fiúba? Ezért a Hosaka szabályos kis idegsebészetet állított ki, felszerelve három csúcsdokival. Ketten a cégtől vannak, a harmadik egy koreai, akinek a kisujjában van a zuggyógyászat. Az a hosszú ott az orvosi modul — mutatott előre. — Ott, a féltető alatt.
— Hogyan tudták idehozni?
— Tucsonból egy olajszállítóban hoztuk idáig, aztán úgy tettünk, mintha lerobbantunk volna. Kiszedtük és begurítottuk. Mindenki besegített, úgy három perc alatt megvoltunk vele.
— Esetleg a Maas is — dünnyögte Turner.
— No igen — Conroy leállította a hajtóművet. — Ez is része a paklinak — folytatta a hirtelen beállt csendben. — De van sanszunk rá, nem szúrták ki. Az emberünk az olajszállítóban maradt, és a tucsoni diszpécsernek CB-n siránkozott a szaros hőcserélőről, meg hogy milyen sokáig fog tartani, amíg megcsinálja. Gondolom, lehallgatták. Maga tudott volna jobb módszert?