— Nem. Feltéve, hogy a kliensnek a helyszínen kell a dolog. De most itt ülünk a felderítésük nyomvonalának közepén…
— Édesem — horkant fel Conroy —, hiszen talán csak kúrni álltunk meg itt, félúton Tucson felé. Ezen a helyen bármi előfordulhat; pisálni is itt állnak meg a népek. — Fekete Porsche-órájára nézett, és folytatta: — Egy órán belül ott kell lennem; akkor indulok a 'kopterrel a partra.
— Vissza a fúrószigetre?
— Nem. A maga rohadt sugárhajtásújáért megyek. Remélem, magam is elboldogulok vele.
— Helyes.
— Ha engem kérdez, én egy légpárnás Dornierrel csinálnám. Leállnánk az úton, amíg Mitchellt nem látjuk kijönni a dokiktól. Mire megpucolják, pont ideérnénk. Akkor behajítanánk a fiút, és már húznánk is a sonorai határ felé…
— Hangsebesség alatt — fejezte be Turner. — Szó sem lehet róla! Maga azért megy Kaliforniába, hogy megvegye nekem azt a helyből felszálló sugárhajtású gépet. A barátunk egy többcélú harci repülőn fog innen kimenni, ez még nem annyira elavult.
— Na és ki lesz a pilóta?
— Én — felelte Turner, és megkopogtatta a csatlakozóaljzatot a füle mögött. — Ez egy teljesen integrált, interaktív rendszer. Maga megveszi tőlük az adapterprogramot, én meg bekötöm.
— Nem tudtam, hogy konyít az ilyen komoly gépekhez…
— Nem is konyítok. De ahhoz, hogy leszállítsak valakit Mexikóvárosba, nincs szükségem okoskolbászokra.
— Még mindig a kemény fiút játssza, Turner? Az a pletyka járja, hogy még Delhiben lecsapták a farkát; hallotta már? — Conroy megperdült és hidegen, tisztán rávigyorgott.
Turner előkotorta a zubbonyt az ülés mögül, és kivette a pisztolyt a lőszeres dobozzal együtt. Mikor vissza akarta tömni a zubbonyt, Conroy rászólt:
— Vigye csak! Éjszaka pokolian hideg lesz itt.
Turner a tetőajtó kilincse felé nyúlt, Conroy pedig felpörgette a hajtóművet. A légpárnás néhány centire felemelkedett, s enyhén ringott, amíg Turner felcsapta a tetőajtót, és kimászott. Fehéren lobogó nap és forró bársonyhoz hasonlatos levegő fogadta. Kék szerelőinge zsebéből előhúzta mexikói napszemüvegét, és feltette. Fehér vászoncipőt és trópusokon használatos harci gyakorlónadrágot viselt; a robbanógolyókkal teli dobozt az egyik combzsebbe dugta. Jobb kezében a pisztolyt, bal hóna alatt meg az összegöngyölt zubbonyt szorongatta.
— Menjen a hosszú épület felé! — Conroy igyekezett túlkiabálni a hajtóművet. — Már várják!
Turner leugrott; a delelőjén járó nap kohószerű izzásba vonta a sivatagot. Conroy ismét felbőgette a Fokker motorját; visszamanőverezett az útra, és kilőtt kelet felé. Turner hosszan nézett a gép gyorsan zsugorodó alakja után, ami hamar eltorzult a felszálló meleg levegő redői között.
Miután a légpárnás szem elől veszett, mély csend borult a tájra; semmi sem moccant. Turner a romok felé fordult. Valami kicsi, kőszürke lény iramodott be két sziklatömb közé.
A töredezett falak körülbelül nyolcvan méternyire meredeztek az úttól. Az előttük húzódó betonsík valaha nyilván parkoló volt.
Megindult, de öt lépés után megállt. Tengerzúgást hallott: csapdosó hullámverést és a lezúduló bukóhullámok lágy robbanásait. A kezében markolt fegyver hirtelen túl naggyá, túl valóságossá lett, fémrészei átmelegedtek a tűző naptól.
Itt nincs tenger, nincs, hajtogatta magában; itt nem hallhatod a zúgását… Tovább indult. Vászoncipője alatt ősrégi ablaküveg-törmelék keveredett ropogva barna és zöld palackmaradványokkal. A szilánkok között egykori kupakok elrozsdált korongjai, és szétlapított italosdobozok alumíniumlapjai hevertek mindenfelé. A csenevész, kiszáradt bokorcsomók alól rovarok dongtak elő.
„Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő…”
Ismét megtorpant, testét megfeszítve előrehajolt, mintha olyasmit keresne, ami segítene megnevezni a benne feltornyosuló érzést. Azt az ürességet.
A piactér kétszeresen halott volt. Az a partmenti hotel Mexikóban legalább egyetlen szezont megélt…
A hitvány és lélektelen salaktéglafalak csak várakoztak, túl a parkolón, a tomboló nap alatt.
Emberei egy hosszúkás szürke fal vetette, keskeny árnyékcsíkban kuporogtak. Hárman voltak. Turner még meg sem látta őket, de a kávéillatot már megérezte; egy piciny Primus főzőlapon imbolygó, tűztől feketedett zománclábosban kotyvasztották. A kávészaggal persze neki jeleztek, hiszen várták. Ha nem így lett volna, Turner üresen találta volna a romházat, és aztán valahogy nagyon csendesen, majdhogynem természetesen, meghalt volna.
Két férfi és egy nő várta. Kirepedezett, porlepte texasi csizmát viseltek, és zsírtól kifényesedett, szinte vízhatlannak tetsző bársonyruhát. A férfiak szakállasak voltak, lenőtt, napszítta hajukat nyersbőr szalaggal kötötték kontyba. A nő középen elválasztott, szorosan hátrakötött frizurát hordott, ami szabadon hagyta ráncos, széltől cserzett arcát. A falhoz támasztva vízözön előtti BMW motorkerékpár állt: foltos krómalkatrészeit és eredeti festését rozsdásszürke sivatagi álcafoltokkal fújták be.
Turner eleresztette a Smith Wesson markolatát, s hagyta, hogy a fegyver megbillenjen a mutatóujja körül; a cső felfelé lendült, majd visszabukott.
— Turner! — kelt fel az egyik férfi. Fogsorából olcsó fémkoronák villantak elő. — Sutcliffe vagyok. — Akcentussal beszélt, ausztrál lehetett.
— Maguk az őrség? — pillantott Turner a másik kettőre.
— Úgy van — válaszolta Sutcliffe. Napégette hüvelyk- és mutatóujjával a szájához kapott, s kivette a sárgás, acélkoronás protézist. Valódi fogai fehérek voltak és tökéletesen épek. — Maga hozta el Chauvet-et az IBM-től a Mitsubishi számára — mondta —, és azt mondják, Szemenovot is maga vitte ki Tomszkból.
— Ez kérdés akar lenni?
— Biztonsági őr voltam az IBM-nél Marrakeshben, ahol maga feldúlta a szállodát.
Turner tekintetét a férfiéba fúrta. Higgadt, porcelánkék szempár nézett vissza rá.
— És? Zavarja az emlék?
— Ne izguljon — nyugtatta meg Sutcliffe. — Csak azt akartam ezzel mondani, hogy láttam már magát munka közben. — A helyére csattintotta a műfogsort. — Az ott Lynch — biccentett a másik férfi felé —, ő meg Webber — bökött fejével a nőre.
— Na, akkor meséljék el a sztorit idáig — mondta Turner, és leguggolt a zsebkendőnyi árnyékba; a pisztolyt még mindig kézben tartotta.
— Három nappal ezelőtt érkeztünk, két motoron — kezdte Webber. — Az egyiknek eltörtük a főtengelyét, hogy legyen mire hivatkozni, ha itt találnak minket. Kevesen élnek errefelé, s azok is cserélődnek; kultikus szekták tagjai, meg motorosok. Lynch hat kilométerre keletre húzott ki egy optikai vonalat, és rákötötte egy telefonra…
— Magánvonalra?
— Egy fülkéére — szólalt meg Lynch.
— Kiküldtünk egy tesztelő jelsorozatot — folytatta a nő. — Ha nem működne, maga már tudna róla.
Turner bólintott.
— Sok hívás jön be rajta?
— Egy szál se. Szigorúan a nagy bulira van fenntartva, akármi is legyen az… — A nő kérdőn felhúzta a szemöldökét.
— Disszidálásról van szó.
— Ez elég világos — telepedett le Sutcliffe Webber mellé, hátát a falnak vetve. — Bár általánosságban olyan szaga van a dolognak, hogy a magunkfajta szegény bérencek még a nevét se tudhatják annak, akit kimenekítenek. Nincs igazam, Mr. Turner? Vagy a faxból esetleg megtudhatunk valamit?