Turner rá se nézett.
— Folytassa, Webber!
— Miután a vonalat bekötöttük, a csapat többi tagja is beszivárgott, egyesével-kettesével. De a japcsikkal teli konténerről csak az utoljára jövő szólt nekünk.
— No, az durva volt — dörmögte Sutcliffe -; nagyon előre kellett hozzá menni.
— Gondolja, hogy bajt hoz még ránk?
Sutcliffe vállat vont.
— Talán igen, talán nem. Elég gyorsan lepakoltuk. Rohadt nagy szerencse, hogy itt volt az a tető, ami alá bedugtuk.
— És mi van a benne lévőkkel?
— Csak éjszaka jönnek ki — mondta Webber. — És azt is tudják, hogy ha öt méternél messzebbre mennek a modultól, kinyírjuk őket.
Turner Sutcliffe-re sandított.
— Így szólt Conroy utasítása — magyarázta a férfi.
— Az most édesmindegy, hogy Conroy utasításai hogyan szólnak — felelte Turner -; bár ez az egy érvényben marad. És miféle pasasok ezek?
— Dokik — felelte Lynch. — Alaposan megkent dokik.
— Igaza lehet — dünnyögte Turner. — Na, és mi van a többiekkel?
— Kifeszítettünk pár álcaponyvát, hogy legyen egy kis árnyék. Felváltva alszanak. Kevés a vizünk, és nem pazarolhatjuk főzésre. — Sutcliffe a kávés edény után nyúlt. — Őröket állítottunk, és időről időre ellenőrizzük a vonalkábel épségét. — Kávét löttyintett egy plasztikbögrébe, amit mintha egy kutya rágcsált volna össze. — Szóval mikor kezdődik a tánc, Mr. Turner?
— Először is megnézem ezeket a háziorvosokat a ketrecükben. Aztán látni akarok egy harcálláspontot; egy büdös szót sem mondtak még a harcálláspontokról.
— Már mindet felállítottuk — sietett válaszolni Lynch.
— Derék. Tessék — nyújtotta oda Turner Webbernek a pisztolyt —, találjon valami jó tokot ennek! Lynch, maga meg jöjjön velem, és mutassa meg a dokikat!
— Számított rá, hogy maga lesz az — mondta Lynch, miközben erőlködés nélkül átmászott egy alacsony kavicshalmon. Turner követte. — Magának aztán van hírneve! — nézett rá vissza a fiatal férfi; naptól fakult hajának egy mocskos fürtje a homlokába hullott.
— Sok is egy embernek — morogta Turner -; igaz, bármennyi is sok lenne. Maga dolgozott vele korábban? Marrakeshben? — Lynch oldalvást becsusszant a salaktéglafal egy hasadékán; Turner szorosan a nyomában maradt. A sivatagi növények kátrányszagot árasztottak, szúrós ágbogaikkal beleakaszkodtak abba, aki hozzájuk ért. Egy üresen tátongó ablaknyílás négyszögén át Turner rózsaszínben játszó hegycsúcsokat pillantott meg; míg a másik hosszú léptekkel lefelé indult egy sóderrel borított lejtőn.
— Egen, dolgoztam neki azelőtt — válaszolta Lynch, megállva a lejtő tövében. Csípőjét mélyen csüngő, régies bőröv kerítette; homályos ezüstcsatja halálfejet formázott, amelyen kakastaréj módjára, tompa tüskék gúlái meredeztek. — A marrakeshi buli még az én időm előtt történt.
— És Connie-nak is?
— Tessék?
— Conroynak. Neki is dolgozott azelőtt? S ami a lényeg: most neki dolgozik? — Turner lassan, megfontoltan ereszkedett le, miközben beszélt. A lejtőn nem esett könnyű járás; a csikorgó kavicsokon meg-megcsusszant vászoncipős lába. Jól látta a tokjában lapuló, kecses tűvetőt Lynch bársonytrikója alatt.
Lynch megnyalta kiszáradt ajkait, de állta a sarat.
— Az Sut kapcsolata. Én nem is találkoztam vele.
— Conroynak van egy kis problémája, Lynch. Nem ruházhatja át a felelősséget. Azt szereti, ha már kezdettől fogva van egy embere, egy megfigyelő, aki a többieken tartja a szemét. Állandóan. Maga ez az ember. Lynch?
Lynch megrázta a fejét, épp csak annyira, hogy a tagadás érthető legyen a mozdulatból. Turner közel volt hozzá, s a sivatagi bokrok kátránybűzén át is megcsapta az orrát a másik izzadságszaga.
— Már kétszer is láttam, ahogy Conroy sikeresen elcseszte a kimenekítést ezzel a módszerrel — folytatta Turner. — Gyíkok és üvegcserepek, Lynch. Volna kedve közöttük végezni? — Öklét Lynch arca elé emelte, majd lassan kinyújtotta a mutatóujját, egyenesen felfelé. — A nyomsávjukban vagyunk. Ha Conroy téglája csak egyetlen kibaszott jelet is kinyög innen, rögtön a nyakunkon lesznek.
— Hacsak nincsenek máris a nyakunkon.
— Pontosan.
— Sut a maga embere, nem én — mondta Lynch -; és azt sem hiszem, hogy Webber lenne az. — Gyászkeretes, töredezett körmeivel szórakozottan babrálta a szakállát. — Nos, kifejezetten ezért a kis tereferéért hívott ki ide, vagy tényleg látni akarja a mi japcsikkal töltött modulunkat?
— Nézzük meg őket.
Lynch. Biztosan Lynch az.
Mexikóban, még évekkel ezelőtt, Turner egyszer kibérelt egy szállítható kempingmodult. Napelemes, francia gyártmány volt. A teste akár egy fényes ötvözetből faragott, szárnyaitól megfosztott, hétméteres házilégy, amelynek szemei helyén fényre sötétedő ablakok páros félgömbje domborodott. Turner ott gubbasztott mögöttük, miközben a modult egy ósdi, ikerforgószárnyas orosz teherszállító vitte a karmaiban, végigdübörögve a parton, a legmagasabb pálmák koronájával cicázva. Miután lerakták egy félreeső partszakasz fekete homokjára, Turner három napot töltött ott, a tíkfa-burkolatú kabin kényelmes magányában. Élelemről a jól felszerelt hűtő és egy mikrosütő gondoskodott; módjával, de azért rendszeresen tusolt is, friss, hideg vízben. A modul napelemcella-táblái utánafordultak a napnak, s állásukból még az időt is meg tudta saccolni.
A Hosaka hordozható idegsebészete a francia modul mattbarnára festett, szemek nélküli, jó két méterrel hosszabb hasonmása volt. A modulhéj alsó felének összeillesztéseiből nemrég felhegesztett, lyukacsos szögletvas-idomok álltak ki, ezek tartották a közönséges rugós felfüggesztésű, keményre tömött, vastag, piros tíz biciklikereket.
— Alszanak — közölte Lynch. — Onnan lehet tudni, hogy a szerkezet beleng, ha megmozdulnak. Ha eljön az ideje, leszedjük a kerekeket, de most még szeretnénk őket szemmel tartani.
Turner lassan körbejárta a barna modult, figyelmét nem kerülte el a csillogó szennyvízvezeték sem, ami egy közeli, kisméretű, szögletes tartályba torkollt.
— A múlt éjjel ki kellett ürítenünk. Jézusom! — rázta meg a fejét Lynch. — Kajájuk van, meg egy kevés vizük is.
Turner a modultestre tapasztotta a fülét.
— Hangszigetelt — jegyezte meg Lynch.
Turner felpillantott a föléjük boruló acéltetőre. A sebészmodult jó tízméternyi rozsdás tetőzet takarta. Acéllemez, amelyen most akár tojást is lehetne sütni. Elégedetten bólintott. Ez a forró téglalap már régóta állandó tereptárgy lehet a Maas infravörös kamerái számára.
— Csak denevérek — mondta Webber, és átnyújtotta Turnernek a fekete nylon válltokba bugyolált Smith Wessont. A félhomályban mindenfelől hangok hallatszottak, mintha belülről jönnének: fémes nyüszítések és bogarak koppanása, láthatatlan madarak rikoltása. Turner a fegyvert tokostul a zubbony egyik zsebébe gyömöszölte. — Ha pisálni akarna, menjen fel a naszád mellé; sok a tövis arra, legyen óvatos.
— Maga honnét jött?
— Új-Mexikóból — felelte a nő; a gyenge fényben arca fából faragottnak tűnt. Megfordult, és az álcaponyvákat rejtő falszöglet felé indult. Turner észrevette, hogy Sutcliffe ott áll, egy fiatal fekete férfi társaságában. Fakó fóliazacskóból falatoztak éppen. Ramirez, a helyszíni konzolzsoké, Jaylene Slide társa. Los Angelesből.
Turner felbámult a csillagokkal teleszórt, határtalan égboltozatra. Furcsa, hogy innét mennyivel nagyobbnak látszik, gondolta, míg földkörüli pályáról csak egy alaktalan, arányait vesztett beöblösödés. És tudta, hogy ma éjjel nem fog aludni, és a Göncölszekér megkerüli majd, mielőtt a látóhatár alá robogna, maga után vonszolva görbe rúdját.