A biosoft-dosszié képei kéretlen-váratlan beúsztak a tudatába, s Turnert elöntötte az összezavarodás émelyítő hulláma.
8. PÁRIZS
Andrea a Quartier des Ternes-ben lakott, egy ódon épületben, amely az utca többi házával együtt várta a város kérlelhetetlen megújítóinak homokfúvóit. A sötét bejáraton túl a Fuji Electric egyik biofluoreszcens csíkja vetett halványan izzó fényt egy apró fadobozokból összerótt, omladozó fal fölé. A bedobónyílásos ajtajú ládák némelyike még érintetlen volt. Marly tudta, hogy valamikor a postások naponta levelekkel etették azokat a nyílásokat: Mindebben volt valami romantikus, bár a ládák, rajtuk a réges rég eltűnt lakók foglalkozását hirdető, megsárgult névjegyekkel mindig elszomorították. A kapualj falain duzzadó kábel- és száloptika-kötegek húzódtak; mindegyik vezeték potenciális rémálmot tartogatott a balszerencsés szerelőnek. Szemben egy kvarcüveg ajtó poros, kitárt szárnya nyirkosan fénylő macskakövekkel kirakott, elhagyatott udvarra nyílt.
Mikor Marly belépett a házba, a házmester épp az udvaron üldögélt, fehér plasztikrekeszen, amiben valaha Evian-vizes palackokat tartottak. Egy régi biciklilánc szemeit olajozta egyenként, nagy türelemmel. Amikor Marly nekivágott az emeletre vezető első lépcsősornak, a házmester felpillantott, de különösebb érdeklődést nem mutatott iránta.
A lépcső márványból készült, de fokait már elkoptatták és kimélyítették az ittlakók nemzedékei. Andrea a harmadikon lakott. Lakása két szobából, konyhából és fürdőszobából állt. Marly akkor költözött ide, amikor legutóbb bezárta a galériáját, s lehetetlenné vált, hogy továbbra is ott aludjon. Amúgy is csak az eladótér mögötti kis irodában tudott kialakítani egy hevenyészett hálóhelyet, s ráadásul Alain-nel osztozott rajta. Az épülettől ismét körözni kezdett körülötte a depresszió, de csizmáinak vidám kopogása a márványon visszaszorította. A táskája színénél néhány árnyalattal világosabb, túlméretes bőrkabátot viselt, alatta gyapjúszoknyát, hozzá selyemblúzt Paris Isetantól. Haját aznap reggel vágatta a Fabourg St. Honoré-n; a burmai fodrászlány nyugatnémet lézerceruzával dolgozott. Drága mulatság volt; kifinomult, de nem túl konzervatív.
Megérintette az Andrea ajtajának közepére szegecselt kerek lemezt. Hallotta a lágy csippanást, ahogy a készülék leolvasta az ujjlenyomatainak tekervényes redőzetét. — Andrea, én vagyok! — szólt bele az apró mikrofonba. Kattanássorozat hallatszott: a barátnője kioldotta a reteszeket.
Andrea a régi frottírpongyolába burkolózva, víztől csöpögve állt az ajtóban. Felleltározta Marly új külsejét, és elmosolyodott:
— Megkaptad a munkát, vagy csak bankot raboltál?
Marly belépett, és csókot lehelt barátnője nedves arcára.
— Egy kicsit mindkettőt — felelte nevetve.
— Kávét — javasolta Andrea -; főzz magunknak kávét! Grands crémes. Még be kell mosnom a hajam. A tiéd gyönyörű… — Visszament a fürdőszobába, s Marly máris meghallotta a porcelánra freccsenő víz hangját.
— Hoztam neked ajándékot — szólt oda Marly, de Andrea nem hallotta meg. Bement a konyhába és megtöltötte a kannát, majd az ódivatú szikrapisztollyal meggyújtotta a gázt és keresni kezdte a kávét a zsúfolt polcokon.
— Igen — szólt Andrea. — Látom. — Annak a doboznak a hologramjába kukucskált, amit Marly először Virek Gaudi-parki jelenésében látott. — Ez illik hozzád. — Megérintett egy kapcsolót, s a Braun illúziója kihunyt. A szoba szimpla ablakán túl néhány fátyolfelhő-foszlány terült az égre. — Nekem túl komor és túl komoly. Akárcsak a többi, amiket a galériádban mutattál. De ez mind csak azt jelenti, hogy Herr Virek jól választott. Te majd megoldod számára a talányt. Ha neked lennék, és ekkora fizetést kapnék, bizony minden időmet erre szánnám. — Andrea már felöltötte Marly ajándékát. Szürke flamand flanellből készült, méregdrága, csodálatosan kidolgozott férfi frakkinget kapott tőle. Az ilyesmit szerette a legjobban, s láthatóan nagy örömöt szerzett neki. Jól kiemelte világos haját, és a szemével majdnem azonos színű volt.
— Ez a Virek, azt hiszem, igazán szörnyűséges… — mélázott el Marly.
— Igazán nem meglepő — felelte Andrea, újra kortyintva a kávéból. — Talán azt várnád, hogy aki olyan gazdag, az normális módon még szép is legyen?
— Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egyáltalán nem is ember. És ezt nagyon erősen éreztem.
— Na de hát nem is volt az, Marly. Egy vetített képpel beszéltél, egy különleges effektussal…
— Mégis… — Gyámoltalan kézmozdulatot tett, ami rögtön fel is dühítette.
— Mégis nagyon-nagyon gazdag, s szép pénzt fizet neked azért, hogy olyasmit tegyél, amire páratlanul alkalmas vagy. — Andrea elmosolyodott, s megigazította egyik finoman esztergált faszén-mandzsettáját. — Nincs valami sok választásod, ugye?
— Tudom. S gondolom, éppen ez az, ami zavar.
— Nos — mondta Andrea —, azt gondoltam, talán később kellene bővebben elmondanom, de van valami, ami szintén zavaró lehet a számodra. Ha a „zavaró” a helyes kifejezés.
— Igen?
— Eredetileg szólni se akartam róla, de biztos vagyok benne, hogy végül úgyis megtalál. De azt hiszem, pénz néz ki belőle.
Marly óvatosan lerakta kiürült csészéjét a rendetlen nádasztalkára.
— Eléggé rámenős — tette hozzá Andrea.
— Mikor jelentkezett?
— Tegnap. Azt hiszem, kábé egy órával azután kezdődött, miután találkoznod kellett Virekkel. A munkahelyemen hívott fel. Itthon meg a házmesterrel üzent. Ha leszedném a szűrőprogramot — intett a telefon felé —, szerintem félórán belül idecsöngetne.
Eszébe jutott a házmester szeme, s a biciklilánc kettyenései.
— Azt mondta, csak beszélgetni akar, semmi mást — folytatta Andrea. — Akarsz vele beszélni, Marly?
— Nem — vágta rá, s a hangja vékony és nevetséges volt, akár egy kislányé. Aztán: — Hagyott telefonszámot?
Andrea lassan megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:
— Hát persze, hogy hagyott.
9. FENN A LAKÓTELEPEN
A sötétséget vérvörös méhsejt-alakzatok töltötték meg, s mindent valami ragacsos, lágy melegség borított.
— Micsoda szörnyűség! — szólalt meg az egyik angyal; mély, erős hangja távolról, de nagyon tisztán hallatszott.
— Már Leonnál le kellett volna állítanunk — mondta a másik. — Itt fent nem csípik az ilyet.
— Nézd csak ezt a nagy zsebet itt! Ebben biztos valami fontosat tartott. Csúnyán szétszabdalták, mikor elszedték tőle.
— Nemcsak a zsebét szabdalták szét, nővérem. Jézusom… Nézz csak ide!
A minták meglódultak és szétúsztak, ahogy valami a fejéhez közelített. Arcán hűvös tenyér simított végig.
— Vigyázz, hogy az ingedre ne menjen! — figyelmeztette az első angyal.
— Napi Kettő nem örül majd neki. Szerinted mitől vadult meg annyira és hová rohant?
Idegesítette a dolog, mert aludni kívánt. Bár álomban volt, ez biztos, de Marsha kábel-álmai valahogy beszivárogtak a fejébe, s így most a „Fontos emberek” jelenettöredékei közt botorkált. A sorozat már születése előtt is állandóan ment. Cselekménye sokfejű galandféreg módjára pár havonta előtekergett, hogy meséljen és felfalja önmagát. Aztán újabb fejek csíráztak ki roncsain, izgalomra és támadásra éhesen. Bobby most teljességében látta vonaglani, ahogy Marsha sohasem láthatta: a Sense/Net hosszan elnyúló DNS-spiráljaként, amelyről hitvány, morzsálódó oktoplazma terjedt szét a számtalan mohó álmodó felé. Marsha most éppen Michele Morgan Magnumnak, a női főszereplőnek a szemszögéből látta a dolgokat, aki megörökölte a Magnum AG vállalatvezetői posztját. Ám a mai epizód bizarr módon elkanyarodott Michele kétségbeejtően kusza szerelmi ügyeitől (amiket Bobby egyébként sem tartott számon), s belemerült a Soleri-stílusú bérkaszárnya-negyedek aprólékos szocio-építészeti taglalásába. Néhány részlet még Bobby előtt is gyanúsnak tetszett. Kétlette például, hogy teljes szinteket rendeztek volna be lezser jégkék, a térdeknél gyémántcsatokkal díszített hántoltvelúr-öltönyök árusítására. Aztán voltak örökös sötétségbe burkolódzó szintek is, amelyekben kizárólag éhező csecsemők lakoztak. Bobbynak felrémlett, hogy ez utóbbi Marsha egyik hittétele volt; anyja babonásan iszonyodott a Lakóteleptől, mintha az holmi függőlegesen tornyosuló pokol lenne, ahová egy nap majd úgyis kénytelen lesz alászállni. A kábel-álom más részei Bobbyt a Tudomány-csatornára emlékeztették, amit a Sense/Net minden stim-előfizetőhöz díjmentesen bekötött. Finoman kidolgozott mozgó ábrák mutatták be a Lakótelep belső szerkezetét, s duruzsoló géphang tartott előadást a különféle lakók életstílusáról. Ezek, mikor sikerült összpontosítania rájuk, még a jégkék velúr-bemutatóknál és a sötétben némán kúszó-mászó elvadult csecsemőknél is kevésbé meggyőzőeknek tűntek. Vidám fiatal anyát látott, aki makulátlan egyszobás lakásának konyha-sarkában épp pizzát szeletelt egy irdatlan méretű ipari vízkéssel. Az egyik fal teljes egészében a lapos erkélyre s a rajzfilmszerűen kék égre nyílt. Bobbynak úgy tűnt, a nő néger volt, de nem fekete. Nagyon-nagyon sötét és anyai kiadása volt a hálószobai pornó-egység babáinak. Ránézésre még a mellei is ugyanolyan kicsik, ám rajzfigurához illően tökéletesek voltak. (Ennél a pontnál, még jobban fokozva tompult zavarodottságát, egy döbbenetesen hangos és felettébb nem Net-szerű hang szólalt meg: — No, ez aztán igazi életjel, Jackie! Ha a prognózist még nem is állították fel, de valamit már igen…) Aztán pörögve visszahullott Michele Morgan Magnum affektáló világába, ahol a főhősnő elkeseredetten küzdött a Shikoku-beli gonosz Nakamura-iparklánnal, amely be akarta kebelezni a Magnum AG-t. A klánt ezúttal (bonyodalom!) Michele ügyeletes barátja, egy Vaszilij Szuszlov nevű fiatal újszovjet politikus képviselte, aki gazdag volt ugyan, mégis újabb milliók után sóvárgott. Küllemét és öltözékét tekintve figyelemreméltó hasonlatosságot mutatott a Leonnál tanyázó Barbárokkal.