— Hohó! — szólalt meg a fekete férfi. — Egy pillanatra elkószáltál! Nem sokáig, ne izgulj, tán csak egy New York-i percig… — A feje feletti tükörben látta, hogy a férfi keze lapos, áttetsző, kék műanyagtokot húz elő Bobby bordái mellől, a véres kendő alól. A szélein parányi fénypontok villogtak; reszketni és mozogni látszott.
— Íme, a pióca! — mondta a férfi, s a másik kezének hüvelykujjával benyomta a lezárt kék tok beépített nyitókését. A gyöngyfüzérre hasonlító szál most már szabadon lengett, s vonaglani kezdett. — Fasza cucc — dicsérte a férfi, miközben Bobby látóterébe emelte, — Vadiúj. Chibában most mindenki ezt használja. — A pióca barna, fejetlen jószág volt, minden gyöngy egy testszelvényének felelt meg, s mindegyik szelvény szélén halványan csillogó lábak csápoltak. Aztán a férfi, zöld kesztyűs csuklójának bűvészmozdulatával végigfektette a százlábút a nyílt seb mentén, és gyengéden megbökte a legutolsó szelvényt, ami Bobby arcához a legközelebb esett. Ahogy a szelvény megindult, csillogó fekete szálat húzott maga után, ami a pióca idegrendszeréül szolgált. Ahogy haladt, a szelvények karmai egymást követve összezárultak, és úgy zárták össze szorosan a vágást, mint a cipzár az új bőrdzsekit.
— Látod, ugye nem is volt olyan borzasztó az egész — jegyezte meg a férfi, és egy nedves fehér tamponnal felitatta a barna szirup ottmaradt cseppjeit.
Teljesen másképp lépte át Napi Kettő lakásának küszöbét, mint azt korábban oly gyakran elképzelte. Először is, legvadabb álmában sem gondolta, hogy tolószékben fogják begurítani, ráadásul olyanban, amit a Szent Mária Szülőotthonból lovasított meg valaki — a név és a leltári szám gondosan be volt maratva lézerrel a bal oldali, fénytelen króm kéztámaszba. A széket toló nő már jobban illett volna az elképzelt jelenetbe. Jackie-nek hívták; egyike volt a Leonnál látott két Lakótelep-beli lánynak, és — ahogy időközben rájött — a két angyalnak is. A tolószék némán surrant végig a lakás keskeny belépőjének rücskös faltól-falig szőnyegén. Csak a Jackie kalpagjáról csüngő karperecek csilingeltek vidáman.
Aztán arra sem számított, hogy Napi Kettő lakása ilyen ménkű nagy lesz; arra meg végképp nem, hogy fákkal lesz tele.
Pye, az orvos (aki gondosan kifejtette, hogy ő nem orvos, csak olyasvalaki, aki „segít néhanapján”) a hevenyészett műtőben egy megszaggatott bárszékre telepedett, lehámozta magáról a véres zöld kesztyűket, rágyújtott egy mentolos cigarettára, és komoly hangon figyelmeztette Bobbyt, hogy legalább egy hétig férjen a bőrébe. Percekkel később Jackie, és Rhea, a másik angyal, rácibáltak egy gyűrött fekete pizsamát — ami úgy nézett ki, mintha egy huszadrangú nindzsafilmből kölcsönözték volna —, beemelték a tolókocsiba, s megindultak vele a lakónegyed központi gerincét képező liftrendszer felé. Hála a Pye patikájából előkerült további három dermának, főleg annak, amelyik jó kétezer milligrammnyi analóg endorfint tartalmazott, Bobby sem fáradtságot, sem fájdalmat nem érzett.
— Hol a cuccom? — tiltakozott, mikor kigurították egy folyosóra, ami az átalakított csővezetékektől már veszedelmesen beszűkült. — Hol vannak a ruháim és a deckem és mindenem?
— A ruháid, szépfiú, ha ugyanazokra gondolunk, már egy leragasztott plasztikzacskóban várják, hogy Pye a budiba hajítsa őket. Le kellett rólad hámoznia valamennyit, s már akkor is inkább csak véres rongyok voltak. Ha a decked a dzsekid hátuljában volt, akkor biztosíthatlak, hogy már azok a fiúk piszkálják, akik kihasították érte a zsebedet, és vele együtt téged is. Örülhetsz, hogy csak a deckedet hagytad ott, s nem a fogadat. És tönkretetted a Sally Stanley ingemet, te kis seggfej! — Rhea angyal nem tűnt túl barátságosnak.
— Hú de jó! — nyögte Bobby, ahogy befordultak egy sarkon. — És nem találtak véletlenül egy csavarhúzót? Vagy egy hitelchipet?
— Chipet nem, bébi. De ha arra a csavarhúzóra gondolsz, aminek a nyelébe kétszáztíz új yen volt dugva, nos, az új ingem pont ennyibe került…
Napi Kettő nem úgy festett, mintha különösebben örülne, hogy viszontlátja Bobbyt. Mi több, leginkább úgy festett, mintha egyáltalán nem is venné észre. Egyenesen keresztülnézett rajta, és Jackie-re meg Rheára mosolygott, de mosolya mögött idegesség és álmatlanság rejlett. A két nő elég közel gurította Bobbyt ahhoz, hogy lássa, mennyire sárgás Napi Kettő szeme. A plafonról összevissza lógó tenyészlámpa-csövek rózsáslila izzásában szemgolyói narancssárgának tűntek.
— Mi szél hozott benneteket, ringyók? — kérdezte a seftelő, de hangjában nem volt harag, csak ólmos fáradtság, és még valami, amit Bobby nem tudott rögtön felismerni.
— Pye — felelte Jackie; otthagyva a tolószéket, páváskodva odábbsétált, s egy hatalmas fahasábról, ami Napi Kettő dohányzóasztalául szolgált, elemelt egy csomag kínai cigarettát. — A jó öreg Pye-nak csak a tökéletes a jó.
— Ezt még a dögész-suliban verték bele — magyarázta Rhea Bobbynak. — Csak rendszerint piszlicsáré dolgokra pocsékolja a tudását; nem kutyákat kellene kezelnie…
— Tehát te lennél az, aki megcsinálja — mondta végül Napi Kettő, és szeme megpihent Bobbyn. És a szeme végtelenül hideg és fáradt és beteges volt. Bobby mindig nyüzsgő, őrületesen aktív pasasnak tartotta, de most mindettől nagyon távol állt. Bobby lángoló arccal lesütötte a szemét, és tekintetét inkább az asztalra szegezte. Majdnem három méter hosszú és egy méternél valamivel szélesebb volt. A rönkfákból pántolták össze, melyek vastagabbak voltak, mint Bobby combja. Valaha vizet is láthatott, gondolta; a repedésekben még látszott az uszadékfák kifakult, ezüstös patinája. Akár az a tuskó, amivel annakidején Atlantic Cityben játszadozott, idézte fel a régi emléket. Az asztal különben nem sokat ázott a vízben, s a tetejét sűrű mozaikban borították a gyertyacseppek, borfoltok, furcsa mattfekete zománcjelek, és többszáz cigaretta égésnyomai. Tele volt pakolva ennivalóval, hulladékkal, és szerkentyűkkel, amitől a szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy valami utcai hardware-árus rakta ki ide a portékáját, majd mégis az ebéd mellett döntött. A félbehagyott pizzák mellett — Bobbynak megkordult a gyomra a piros szószban úszó algagombócok láttán — software-kupacok tornyosodtak, mosatlan poharak, bennük a vörösborüledékben kioltott csikkekkel, egy gyanús küllemű szendvicsekkel gondosan kidekorált rózsaszín habszivacstálca, felbontott és bontatlan sörösdobozok, egy ősrégi Gerber típusú rohamkés, amely csiszolt márványlapon feküdt, hüvely nélkül, legalább három pisztoly, és kábé kéttucatnyi rejtélyes készülék: olyasfajta konzolcowboy-felszerelés, amitől Bobbynak normális esetben csurogni kezdett a nyála.
A nyála e pillanatban leginkább egy szelet hideg algapizza után csorgott. De éhsége eltörpült a váratlanul rászakadt megaláztatás mellett, amikor látta, hogy Napi Kettő rá se hederít. Nem mintha Bobby a barátjának tartotta volna, egyáltalán nem; de azért titkon azt remélte, hogy Napi Kettő olyannak tartja, akiben megvan rá a tehetség, a tettrekészség és az esély, hogy kijut Barrytownból. De Napi Kettő szemeiből azt olvasta ki, hogy tulajdonképpen egy senki, egy wilson, ha azt…
— Nézzen ide, barátom! — szólalt meg valaki, de nem Napi Kettő, és Bobby felnézett. Napi Kettő két másik férfi között ült a vaskos, króm-bőr kanapén; mindketten feketék voltak. Az imént szóló szürke köpenyféleséget és régimódi plasztikkeretes szemüveget viselt. A nagyméretű, szögletes keretből hiányoztak a lencsék. A másik férfi kétszer olyan széles vállakkal dicsekedhetett, mint Napi Kettő, de sima fekete, kétrészes öltönyben feszített, amilyenben a filmek japán üzletemberei szoktak. Makulátlanul fehér, francia kézelőin arany mikroáramkörök téglalapjai csillogtak. — Sajnálatos, hogy meg kell zavarnunk a lábadozásban — folytatta az első férfi —, de súlyos gonddal kell megbirkóznunk. — Szünetet tartott, levette a szemüveget, és megdörzsölte az orrnyergét. — A segítségedre van szükségünk.