— A francba — mondta Napi Kettő; előrehajolt, kivett egy szálat az asztalon heverő kínai cigarettákból, és rágyújtott egy citrom nagyságú, homályos cinkoponyával. Aztán egy borral teli pohár után nyúlt, de a szemüveges férfi hosszú, barna mutatóujjával megérintette a csuklóját. Napi Kettő eleresztette a poharat, és visszahanyatlott; fegyelmezett arca semmilyen érzelmet nem árult el.
A férfi rámosolygott Bobbyra.
— Gróf Zéró — mondta. — Említették nekünk, hogy ez a beceneved.
— Valóban ez — krákogta Bobby, mikor sikerült megszólalnia.
— A Szűzről akarunk hallani, Gróf. — A férfi várakozott.
Bobby kérdőn pislogott rá.
— Vyéy Mirak — tette fel ismét üvegétől megfosztott szemüvegét a férfi. — Miasszonyunk, a Csodák Szűze. Ahogy mi nevezzük — s bal kezével jelet írt a levegőbe -: Ezili Freda…
Bobby rádöbbent, hogy tátva van a szája, így becsukta. A három fekete arc várakozással tekintett rá. Jackie és Rhea eltűnt, de nem látta távozni őket. A zöld levelek erdejében a tenyészlámpa-csövek marokkó-pálcikákként meredeztek szanaszét. Falak sehol. Egyetlen falat sem lehetett látni. A kanapé és az ütött-kopott asztal holmi betontalajú tisztáson állt.
— Tudjuk, hogy eljött magához — szólalt meg most a nagydarab férfi, s óvatosan keresztbevetette a lábát. Megigazította tökéletes nadrághajtókáját, s Bobbyra villantotta aranymandzsettáját. — Tudunk róla, érti?
— Napi Kettő úgy tájékoztatott, hogy első alkalommal vágtál neki — vette át a szót a másik. — Igaz ez?
Bobby bólintott.
— Akkor téged Legba szemelt ki rá — mondta a férfi, újfent levéve az üres keretet —, hogy találkozz Vyéy Mirakkal. — A férfi elmosolyodott.
Bobbynak ismét kinyílt a szája.
— Legba — tette hozzá a férfi —, az utak és ösvények ura; loa ő, a kommunikáció loája…
Napi Kettő elnyomta cigarettáját az összekaristolt faasztalon, és Bobby látta, hogy reszket a keze.
10. ALAIN
A Napoleon Telep ötödik szintjén lévő sörözőbe beszélték meg a találkát, a Louvre üvegpiramisa alatt. Mindketten ismerték a helyet, bár különösebben nem jelentett számukra semmit. A helyszínt Alain javasolta, s Marly élt a gyanúperrel, hogy nem csak úgy találomra, hanem gondos kiválasztás eredményeként. Érzelmileg semleges, ismerős környezet volt, ám mentes mindenféle emléktől. Berendezése a századfordulót idézte: gránitpultok, a padlótól a mennyezetig nyúló fekete gerendák, tükörborítású falak, s hozzá az elmúlt száz év évtizedeibe illő, sötét acélból hegesztett olaszos éttermi bútorzat. Az asztalok zöld lenvászon abroszainak vékony feketecsíkos mintázata az étlapok fedeléről, a gyufaskatulyákról és a pincérek kötényéről is visszaköszönt.
Marly a Brüsszelben vett bőrkabátot viselte, alatta piros lenblúzzal és új fekete pamutfarmerrel. Andrea úgy tett, mintha nem venné észre, milyen kínos aprólékossággal öltözik fel a randevúhoz. Még egy sima gyöngysort is kölcsönadott Marlynak, ami ragyogóan passzolt a piros blúzhoz.
Amikor belépett, megállapította, hogy a férfi korábban érkezett; az asztalt máris telepakolta a holmijaival. Alain-on ott volt a kedvenc nyakravalója, amire még együtt leltek tavaly a bolhapiacon; mint mindig, most is kócos volt, de tökéletesen nyugodt. Az asztalka fényes márványnégyzetét a viseltes aktatáska bendőjéből előkerült tárgyak borították: spirál-jegyzettömbök, a hónap botrányregényének egy még olvasatlan példánya, szűrő nélküli Gauloise-ok, egy skatulya valódi gyufa, és az a bőrkötésű naptár, amit Marly vett neki a Brownsnál.
— Már azt hittem, el sem jössz — mosolygott rá a férfi.
— Miért ne jöttem volna? — kérdezte Marly kapásból, hogy (szerinte szánalmasan) elleplezze a belsejében tomboló, visszafojtott rettegést. Rettegett, hogy elgyengül, hogy odalesz az akarata és céltudatossága, s megrettent a még mindig érzett szerelemtől is. Leült a másik székre és kényelembe helyezte magát. A csíkos kötényt viselő, fiatal spanyol pincérfiú ott termett, hogy felvegye a rendelését. Marly Vichy vizet kért.
— Mást nem? — kérdezte Alain. A pincér várakozott.
— Nem, köszönöm.
— Hetek óta próbállak elérni — mondta a férfi, s Marly tudta, hogy ez nem igaz. Mégis, ahogy korábban is sokszor, most is kíváncsi lett volna rá, hogy férfi mennyire tudatosan hazudik. Andrea váltig állította, hogy az Alain-féle pasasok olyan megrögzött, szenvedélyes hazudozók, hogy már észre sem veszik, hol a határ. Andrea szerint a maguk módján művészek voltak, akik a valóság átépítésén fáradoztak, és az új Jeruzsálem eszményi hely volt számukra. Itt nem voltak fedezetlen csekkek és zsémbes háziurak, s nem kellett balekra vadászni, aki majd kifizeti az esti cechet.
— Akkor nem nagyon törted magad, mikor Gnass rámtört a rendőrökkel — jegyezte meg epésen Marly, remélve, hogy Alain-nak ez majd az elevenébe vág; ám a kisfiús arc szokásos higgadtságával nézett rá vissza, s a férfi megszokott mozdulattal hátrasimította tiszta barna haját.
— Sajnálom — mondta, elnyomva a Gauloise-át. Marly tudatában a férfihoz hozzátársult a sötét francia dohány szaga; Párizsban mindenütt ott érződött Alain illata, a szelleme, a nyomai. — Sosem hittem volna, hogy rájön. Meg kell hogy értsd: amikor beláttam, mennyire nagyon kell nekünk a pénz, tudtam, hogy cselekednem kell. Azt is tudtam, hogy te túlságosan is idealista vagy. A galéria így is, úgy is befuccsolt volna. Ha Gnassal minden terv szerint ment volna, most ott lehetnénk, és boldog lennél. Boldog — ismételte, s újabb cigarettát kotort elő a csomagból.
Marly csak csodálkozva bámult rá; vágya, hogy higgyen neki, szertefoszlott.
— Tudod — folytatta Alain, s kihúzott egy gyufaszálat a piros-sárga skatulyából —, nekem már azelőtt is meggyűlt a bajom a rendőrséggel. Még diákkoromban; természetesen politikai okokból. — Fellobbantotta a gyufát, félredobta a dobozt, és rágyújtott.
— Politikai okokból — mondta utána Marly, és hirtelen nevethetnékje támadt. — Olyan pártról még nem hallottam, amibe a magadfajták belépnének. El sem tudom képzelni, vajon mi lenne a neve.
— Marly — mondta a férfi, s hangja elmélyült, mint mindig, amikor érzelmeinek fokozódását akarta kifejezni —, jól tudod, tudnod kell, hogy érted tettem. Vagy ha úgy tetszik, értünk. De azt biztosan tudod, hiszen érezheted is, Marly, hogy szándékosan sohasem bántottalak volna, vagy sodortalak volna veszélybe…
A zsúfolt asztalkán Marly retiküljének már nem maradt hely, így az ölében szorongatta. Érezte, hogy körme belemélyed a vastag, puha bőrbe.
— Sohasem bántottál volna. — A hangja zavart és elképedt volt, mint egy kisgyereké. S egyszerre csak felszabadult, leomlott róla a hiány, a vágy és a félelem, s csak egyszerű visszatetszést érzett az átellenben ülő csinos arc iránt. Csak bámulni tudta ezt az idegent, akivel egy évig együtt aludtak egy pirinyó szobában, a rue Mauconseil egyik pici galériája mögött. A pincér lerakta eléje a Vichy-s poharat.
Alain a nő némaságát az egyetértés kezdetének, üres arckifejezését pedig nyitottságnak vélte.