— Azt nem érted — lendült bele, a jól ismert nyitószöveggel —, hogy az ilyen Gnass típusú emberek bizonyos értelemben azért léteznek, hogy támogassák a művészetet. Hogy támogassanak minket, Marly. — Elvigyorodott, mintha önmagát nevetné ki; hetyke, cinkos mosolyától most végigfutott a hideg Marly hátán. — Mindazonáltal úgy hiszem, ha máshoz nem is, de ahhoz a minimális érzékhez hozzájuttattam a pasast, amelynek birtokában már saját Cornell-szakértőt is kereshet. Bár biztosíthatlak, az én Cornell-szakértőm messze a legképzettebb volt a két…
Hogyan hagyja itt?
Állj fel, biztatta magát Marly. Fordulj meg. Menj vissza nyugodtan az bejárathoz. Menj ki az ajtón. Lépj ki a Napoleon Telep szelíd csillogásába, ahol fényes márvány burkolja a rue du Champ Fleurit, az állítólag csak kurválkodásra használt, XIV. századi utcát. Mindegy, mindegy, csak elmenni, itthagyni! Most rögtön eltűnni mellőle, s járni az utcákat céltalanul, a párizsi útikalauzba temetkezve, amit még ideérkeztekor olvasgatott.
— Most viszont — hallotta meg ismét Alain hangját — láthatod, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak. Gyakran megesik az ilyesmi, nemde? — újra mosolygott, de a mosolya ezúttal kisfiús volt, szomorkás, s valami szörnyű módon még bizalmasabb. — A galériát elveszítettük, de találtál munkát, Marly. Érdekes feladatot kaptál, s nekem megvannak a kapcsolataim, amikre szükséged lesz, Marly. Ismerem azokat, akikkel majd találkoznod kell, hogy megtaláld a művészedet.
— A művészemet? — A nő sietve belekortyolt a Vichybe, hogy leplezze zavarát.
A férfi kinyitotta összekarcolt aktatáskáját, s egy lapos, egyszerű hologramot húzott elő. Marly átvette, s magában hálás volt, hogy végre csinálhat valamit a kezével. Hanyagul készített kép volt: azt a dobozt ábrázolta, amit Virek Barcelona-szimulációjában látott. A dobozt férfikezek tartották, de nem Alain-éi; egyiken valami sötétes fémből való pecsétgyűrű látszott. A háttér kivehetetlenül elmosódott; csak a doboz volt éles, meg a kezek.
— Alain — szólalt meg Marly —, hol szerezted ezt? — Felpillantott, bele a barna szemekbe, amikben rémes, gyermekded diadal csillogott.
— Nagyon sokba kerül majd valakinek, hogy kiderítse. — A férfi elnyomta a cigarettáját, és felállt. — Elnézésedet kérem. — Elsétált a mosdók felé. Amint eltűnt a tükrök és a fekete acélgerendák mögött, Marly félredobta a hologramot, átnyúlt az asztalon, és felcsapta az aktatáska fedelét. Nem volt benne semmi, csak egy kék gumiszalag meg némi dohánytörmelék.
— Hozhatok Önnek még valamit? Esetleg még egy Vichyt? — állt meg mellette a pincér.
A nő felnézett rá, s hirtelen belehasított, hogy ismeri valahonnét. Ez a sötét, beesett arc…
— A barátja adóegységet visel — közölte a pincér. — És fegyvert is. Én voltam Brüsszelben a szobainas. Adja meg neki, amit kér! Jusson eszébe, magának a pénz nem számít. — Elvette Marly poharát, és vigyázva a tálcájára helyezte. — őt valószínűleg romlásba fogja dönteni.
Alain vigyorgott, amikor visszatért.
— Nos drágám — nyúlt a cigarettája után —, beszéljünk az üzletről!
Marly visszamosolygott rá, és bólintott.
11. A BÁZISON
Végül mégiscsak ledőlt; háromórányi alvást engedélyezett magának az ablaktalan bunkerben, ahová az őrség a harcálláspontot telepítette. Már találkozott az akciócsoport többi tagjával. Ramirez vékony, ideges fickó volt, s csak a saját konzolzsoké-képességei érdekelték. Mindannyian tőle függtek, meg Jaylene Slide-tól, a partmenti fúrószigeten. Ők fogják figyelni a cybertérnek azt a részét, amely a Maas Biolabs kemény jéggel őrzött bankjait hordozó rácsszektort övezte. Ha a Maas-nál felfedeznék őket, Ramirez az utolsó pillanatban még leadhat egy vészjelet. A vonal egy telefonfülkébe volt kötve a semmi közepén. Ha a fülkén túlhaladtak, ő és Jaylene már egyedül voltak a mátrixban. Ha elrontják a dolgot, a Maas vissza tudna nyomozni, és rátalálna a bázisukra. Aztán ott volt még Nathan, a szerelő, akinek tényleges feladata a bunkerbeli készülékek ellenőrzése volt. Ha a rendszer valamelyik része bedöglik, legalább van rá esélyük, hogy valaki megjavítja. Nathan abba a fajtába tartozott, amelybe Oakey is, és még ezer másik, akikkel Turner az évek során együtt dolgozott. Szabadúszó technikusok voltak, akik szerették a veszélyes munkáért járó pénzt, és bizonyították már, hogy tudják tartani a szájukat. A többiek: Compton, Teddy, Costa és Davis, csak zsoldosok voltak, a felső árkategóriába tartozó gorillák, akiket ilyen munkákra szoktak felbérelni. A kedvükért alaposan kifaggatta Sutcliffe-et a menekülőutak beosztásáról. Pontosan elmagyarázta nekik, hol jönnének be ilyen esetben a kopterek, milyen sorrendben szednék fel őket, s pontosan hogyan és mikor kapják meg a pénzüket.
Aztán kiküldte őket a bunkerből, hogy egyedül lehessen, és Webbernek meghagyta, hogy három óra múlva keltse fel.
A hely talán szivattyúháznak épült, vagy az elektromos hálózathoz lehetett köze. A falból meredező műanyag csőcsonkok villanydrótokat vezethettek, de ugyanilyen valószínűséggel szennyvizet is. A szobában semmi sem utalt rá, hogy bármelyiket is bekötötték volna bárhová. Az öntött beton mennyezet túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy felállhasson. S a szobát belengte valami szag, ami nem volt kimondottan kellemetlen. A csoport kitakarította a bunkert, mielőtt behozták volna az asztalokat és a felszerelést, de Turner még mindig talált néhány megsárgult újságpapírt a padlón, amelyek szétmállottak az érintésétől. Betűket látott rajtuk, néha egész szavakat is.
A fal mellé összecsukható tábori fémasztalokat állítottak, L-alakban. Az L mindkét szárán különlegesen kifinomult kommunikációs eszközök pompáztak. Nyilván a legjobbak, amiket a Hosaka fel tudott hajtani.
Turner óvatosan végigbotorkált az asztalok mentén, könnyedén megérintve közben minden egyes konzolt és fekete dobozt. Akadt közöttük egy alaposan átalakított oldalsávú katonai adó-vevő, amelyet jelsorozatokra hegyeztek ki. Ha Ramirez és Jaylene elszúrnák az adatátvitelt, akkor ezzel tartják a kapcsolatot. A jelcsoportok korábban felvett, kimunkált technikai kitalációkból álltak, amiket a Hosaka rejtjelezői kódoltak le. Egy-egy jelcsoport tartalma értelmetlen volt, de a sugárzásuk sorrendje egyszerűbb üzeneteket tartalmazott. A B/C/A-sorozat arról tájékoztatta a Hosakát, hogy Mitchell megérkezett; a D/F-fel adták hírül, hogy elindult a bázisról, míg az F/G azt jelezte, hogy meghalt, s egyben a hadműveletet is lefújták. Turner ismét megérintette az oldalsávú jeladót, és összeráncolta a homlokát. Nem tetszett neki, ahogy Sutcliffe elrendezte a dolgokat. Ha a kimenekítés megbukik, nem volt valószínű, hogy bármelyikük is kijut egy darabban. Webber csendesen még azt is közölte vele, hogy a kapott parancs szerint, baj esetén egy kézi tankelhárító rakétával ki kell lőnie a miniműtőt, az orvosokkal együtt.
— Tudnak erről — fűzte hozzá a nő. — Gondolhatja, hogy ezért a kockázatért külön megfizették őket…
A többiek csak a Tucson közelében állomásozó helikopterekre számíthattak. Turner úgy vélte, hogy a Maas légvédelme, ha riasztják, könnyen leszedheti őket, amikor berepülnek. Mikor mindezt felvetette Sutcliffe-nek, az ausztrál csak a vállát vonogatta:
— Ideális esetben én sem így szervezném, öregem, de hát mindnyájunkat csak úgy hipp-hopp rángattak ide, nem igaz?
Az adó-vevő mellett finom szerkezetű Sony biomonitor állt; közvetlenül a műtőmodulba volt kötve, s tartalmazta Mitchell biosoft-aktájának mindennemű orvosi vonatkozását. Ha eljön az ideje, az orvosok hozzáférnek a disszidens orvosi előéletéhez; a műtőben végrehajtott beavatkozásaikat egyidejűleg visszacsatolják a Sonyba. Az így kapott és összerakott adatokat Ramirez rögtön lekódolhatja, és kilőheti a cybertérbe, ahol a fúrószigeten ülő Jaylene Slide pásztázza a terepet. Ha minden simán megy, az orvosi adatmódosítás már a Hosaka mexikóvárosi magánzónájában lenne, amikor Turner és Mitchell befut a sugárhajtású géppel. Turner sohasem látott még a Sonyhoz hasonlót, de feltételezte, hogy a hollandusnak valami nagyon hasonló készüléke lehetett a szingapúri klinikáján. A gondolatra önkéntelenül a mellkasához emelte a kezét, és végigsimított a szövetbeültetés forradásának helyén.