A második asztalon a cybertér-szerkentyűk kaptak helyet. A deck kiköpött mása volt az olajfúrószigeten látott Maas-Neotek prototípusnak. A deck-konfiguráció megfelelt a szabványnak, de Conroy említette, hogy új biochipekből épült fel. A konzol tetején jó ökölnyi, halvány rózsaszín, odacsapott plasztikcsomó éktelenkedett. Valaki, talán Ramirez, ujjal két szemgödröt vájt bele, alájuk meg egy idióta vigyorba görbülő durva vonalat. A plasztikgolyó rózsás homlokától egy kék és egy sárga vezeték futott a konzol mögött tátongó egyik fekete csőbe. Webber újabb biztonsági intézkedése, mintha bizony fennállna a veszély, hogy lerohanják a bázist. Turner homlokráncolva szemezett a drótokkaclass="underline" egy ekkora töltet, ilyen kicsi, zárt helyen garantáltan végez az összes bentlévővel.
Bár nyilallt a válla, és a tarkója a plafon durva betonját súrolta, tovább szemlélődött. Az asztal többi részén a deck kiegészítői sorakoztak: kínos pontossággal elhelyezett fekete dobozok. Gyanította, hogy mindegyiknek megvolt a maga pontos helye és a szomszédjától mért távolsága. Ramirez sajátkezűleg pakolhatta ki őket, és Turner biztosra vette, hogy ha csak az egyiket is megérintené vagy egy hajszálnyival elmozdítaná, a zsoké észrevenné. Ezt a neurotikus tünetet már más konzollovagoknál is megfigyelte, így ez semmi közelebbit nem árult el Ramirezről. Találkozott persze olyan zsokékkal is, akik az ellenkező véglethez tartoztak; ezek a cuccaikat szándékosan széthányva, egy kábelmakaróni közepében tartották, irtóztak a rendtől, s a konzoljaikat dobókockák és üvöltő koponyák matricáival ragasztották tele. Nem lehetett megítélni, hogy Ramirez érti-e a dolgát. Vagy érti, vagy mindannyian itt fognak megdögleni.
Az asztal távolabbi sarkán öt bontatlan, füldugós Telefunken adóvevő-készlet lapult fóliacsomagjában, az öntapadós gégemikrofonokkal együtt. A kimenekítés döntő fontosságú szakaszában — amit Turner a Mitchell érkezését megelőző és követő húsz percre tett — ő, Ramirez, Sutcliffe, Webber, és Lynch ezekkel lesz összekapcsolva, bár a forgalmazást igyekeznek az abszolút minimumra korlátozni.
A Telefunkenek mögött jelzés nélküli kartondoboz feküdt, benne húsz darab svéd katalitikus kézmelegítő. Rozsdamentes, hosszú és lapos acélrudak voltak, mindegyikük a maga mikuláspiros, összehúzott szájú zsákjában.
— Te okos csirkefogó! — dünnyögte Turner a kartondoboz irányába. — Ezt én is kitalálhattam volna…
A harcálláspont padlatára terített, gyűrött habszivacs-matracon aludt, és a zubbonyával takarózott. Conroynak igaza lett a sivatagi éjszakát illetően, de a beton, úgy látszott, megőrizte a nappali meleget. A gyakorlót és a cipőjét nem vetette le. Webber azt tanácsolta neki, hogy öltözködéskor mindig rázza ki a cipőit és a ruháit.
— A skorpiók kedvelik a nedves vagy izzadt helyeket…
Lefekvés előtt Turner kivette a Smith Wessont a nylontokból, és gondosan a habszivacspárna alá rakta. A két elemlámpát égve hagyta, aztán lehunyta a szemét…
És máris az álmok sekély tengerébe csusszant, képek sodródtak tova, s a Mitchell-dosszié szilánkjai egybeolvadtak önnön élete morzsáival… Ő és Mitchell együtt vezették a buszt, ami a záporzó üvegcserép-zuhatagon keresztül egy marrakeshi szálloda halljába robogott. A tudósok felüvöltöttek, amikor megnyomta a gombot, felrobbantva a járműre erősített kéttucatnyi könnygázhengert, és Oakey is ott volt, whiskyt kínált neki palackból, aztán sárga perui kokaint egy kerek, plasztikkeretes tükörről; a tükröt utoljára Allison táskájában látta. Úgy rémlett, látta Allisont, valahol a busz ablakán túl, amint a gázfelhőben fuldoklik. Megpróbált szólni Oakey-nek, próbált rámutatni a nőre, de az ablakok mexikói szentkép-hologramokkal és a Szüzet ábrázoló levelezőlapokkal voltak beragasztva, és Oakey valami sima és kerek dolgot emelt fel, egy rózsaszínű kristálygolyót, s Turner látta, hogy a mélyén egy pók kuporog, egy higanypók, de Mitchell felnevetett, fogairól vér csöpögött, és nyitott tenyerén Turnernek nyújtotta a szürke biosoftot. Turner látta, hogy a dosszié valójában egy szürkés-rózsaszínű agyvelő: tiszta és nedves hártyája alatt lágyan lüktetett Mitchell kezében, s ekkor lefordult az álomtenger egyik felszín alatti párkányáról, és puhán belesüppedt a teljesen csillagtalan éjszakába.
Webber ébresztette fel; az ajtó szögletes keretében meglátta a nő kemény vonásait, a bejárat elé függesztett nehéz katonai pokróc köpenyként terült a vállára.
— Letelt a három óra. A dokik ébren vannak, ha akar velük beszélni… — A nő visszahúzódott, csizmái alatt ropogott a kavics.
A Hosaka orvosai az önhordó idegsebészet mellett várták. A sivatagi hajnalpírban úgy festettek, mintha most léptek volna ki holmi anyagátvivő berendezésből, divatosan gyűrött, hétköznapi Ginza-viseletükben. Az egyik férfi egy túlméretezett mexikói kéziszőttesbe burkolózott, afféle öves kardigánba, amit Turner a Mexikóvárosban mászkáló turistákon látott. A másik két orvos drága külsejű szigetelt sídzsekit hordott, védekezésül a sivatagi hideg ellen. A férfiak egy fejjel alacsonyabbak voltak a karcsú koreai nőnél. Utóbbi erős, archaikus arcvonásokat mondhatott magáénak, meg madárszerű, vörhenyes hajfodrokat, ami Turnert ragadozó madarakra emlékeztette. Conroy mondta, hogy a két férfi belső ember, és Turner ezt észre is vette rajtuk. Csak a nőnek volt a Turner világához közel eső beállítódása, s ő bűnöző volt, fekete zuggyógyász. Otthon érezné magát a hollandusnál, gondolta Turner.
— Turnernek hívnak — mutatkozott be. — Én vagyok itt a parancsnok.
— Nem kell tudnia a nevünket — mondta a nő, ahogy a két Hosaka-orvos gépiesen meghajolt. Pillantásokat váltottak, Turnerre néztek, majd újra a koreaira.
— Nem — értett egyet Turner —, nincs rá szükség.
— Miért nem férhetünk még mindig hozzá a páciens orvosi adataihoz? — kérdezte a koreai.
— Biztonsági okokból — válaszolta Turner; a válasz felettébb automatikusnak hatott. Valójában semmi okot nem látott rá, hogy visszatartsák őket Mitchell adatainak tanulmányozásától.
A nő vállat vont, és elfordult, arcát a szigetelő dzseki felgyűrt gallérja mögé rejtette.
— Kívánja megszemlélni a műtőt? — kérdezte az ormótlan kardigánba bújt férfi. Arca udvarias és várakozó volt: elsőrangú vállalati maszk.
— Nem — felelte Turner. — A parkolóba visszük magukat, húsz perccel az érkezése előtt. A kerekeket leszedjük, emelőkkel szintbe hozzuk magukat. A szennyvízvezetéket leválasztjuk. Azt akarom, hogy a modul lerakása után öt perccel már teljesen munkára készen álljanak.
— Nem lesz fennakadás — ígérte a másik férfi mosolyogva.
— Most pedig hallani akarom, mit fognak itt bent csinálni, mihez kezdenek majd vele, és hogyan fog az rá hatni.
— Maga nem tudja?! — kérdezte éles hangon a nő, és visszafordult, hogy szembenézzen vele.