— Azt mondtam, hallani akarom — mondta Turner.
— Azonnal átvizsgáljuk, nincsenek-e benne halálos beültetések — mondta a kardigános férfi.
— Kérgi töltetek, meg ilyesmik?
— Kétlem, hogy ennyire durva dolgokkal találnánk magunkat szembe — mondta a másik férfi —, de valóban: a halálos készülékek teljes skálája után kutatni fogunk. Egyidejűleg teljes vérképet készítünk. Értesültünk róla, hogy a páciens jelenlegi munkáltatója rendkívül kifinomult biokémiai rendszerekkel foglalkozik. Lehetségesnek látjuk, hogy a legnagyobb veszély ebben az irányban lappang…
— Mostanában eléggé dívik a csúcsalkalmazottak módosított bőr alatti inzulinpumpákkal való ellátása. — szólt közbe a társa. — A célszervezetet bizonyos szintetikus enzimanalógokkal mesterséges függőségbe lehet hozni. A bőr alatti egységet rendszeres időközönként feltöltik, s a forrástól — a munkáltatótól — való megvonás traumát okozhat…
— Erre az esetre szintén felkészültünk — jegyezte meg a másik.
— Nagyon messze vannak attól, hogy készen álljanak olyasmire, amivel szerintem találkozni fogunk — szólalt meg most a feketegyógyász. Hangja hideg volt, akár a kelet felöl fújó szél. Turner hallotta, ahogy a fejük felett homokszemcsék süvítenek keresztül a rozsdás acéllemezen.
— Maga — szólt oda a nőnek Turner — jöjjön velem! — Azzal sarkon fordult, s hátra sem nézve elindult. Persze előfordulhatott, hogy a nő fittyet hány a parancsára; ebben az esetben Turner elvesztette volna az arcát a másik két férfi előtt. Mégis ezt tartotta helyes lépésnek. Mikor tízméternyire eltávolodott a műtőmodultól, megállt. Háta mögött meghallotta a nő lépteit a kavicson.
— Mit tud és mennyit? — kérdezte, meg sem fordulva.
— Talán csak annyit, mint maga, talán többet — hangzott a válasz.
— A kollégáinál szemmel láthatólag többet.
— Ők rendkívül képzett emberek. És… szolgák is.
— Maga pedig nem az.
— Ahogy maga sem szolga, csak zsoldos. Engem Chiba legkitűnőbb fekete klinikájáról fogadtak fel erre a munkára. Rengeteg tanulmányanyagot adtak át, hogy felkészülhessek a mi illusztris páciensünkkel való találkozásra. A chibai zugklinikák jelentik az orvostudomány csúcsát. Még a Hosaka sem tudhatta, hogy a zuggyógyászatban szerzett tapasztalatommal kiszagolhatom, mit rejt a mi disszidensünk kobakja. Az utca megpróbálja a saját javára fordítani a dolgokat, Mr. Turner. Már sok ízben béreltek fel arra, hogy megpróbáljam kiszedni azokat az új beültetéseket. A javított Maas bioáramkörökből egy bizonyos mennyiség a piacra is eljutott. Ebből logikusan következnek a beültetési kísérletek is. Az a gyanúm, a Maas szándékosan szivárogtatja ki ezeket a dolgokat…
— Akkor magyarázza el nekem az egészet!
— Nem hiszem, hogy képes lennék rá — mondta a nő, s hangjában furcsa beletörődés rezgett. — Azt mondtam, hogy láttam már őket, nem pedig azt, hogy meg is értettem a működésüket. — Ujjai hirtelen végigsimították a bőrt Turner koponyacsatlakozójánál. — Ha ezt egy biochip-beültetéshez hasonlítanánk, olyan lenne, mintha egy falábat versenyeztetnénk egy elektronikus művégtaggal.
— De az ő esetében ez életveszélyt jelent?
— Ó, nem! — húzta vissza a kezét a nő. — Számára nem… — És aztán hallotta, amint visszalépdel a műtő felé.
Conroy futárral küldte el Turnernek a Mitchellt a mexikóvárosi Hosaka-zónába szállító vadászgép vezetéséhez szükséges software-csomagot. Lynch a vad tekintetű, napbarnította futárt Harrynak szólította. Kötélizomzatú jelenés volt, Tucson felöl érkezett homokkal bevert, kopott tömörgumikkal szerelt kerékpárján, a nyersbőr szíjjal betekert kormányt markolva. Lynch átvezette Harryt a parkolón; a futár kis dallamot dudorászott magában, amely furcsán hangzott a bázis fokozott csendjében. A dal, ha ugyan annak lehetett nevezni, olyan volt, mintha valaki az éjszaka közepén egy törött rádió keresőgombját tekergetné ide-oda egy mérföldnyi skálán, s hol gospel-kiáltásokat, hol a nemzetközi popzene húszévnyi töredékeit sikerülne előcsalnia. A biciklit Harry madárcsontú, napégette vállára vetve vitte magával.
— Harry hozott magának valamit Tucsonból — közölte Lynch.
— Maguk ismerik egymást? — nézett Turner kutatóan Lynchre. — Netán vannak közös barátaik?
— Hogy érti ezt? — kérdezte Lynch.
Turner nem vette le róla a szemét.
— Tudja a nevét.
— A rohadt nevét ő mondta meg, Turner!
— A nevem Harry — szólalt meg a lesült férfi. Biciklijét egy bokorcsonkra dobta. Szélesen elvigyorodott, kivillantva kuszán nőtt, odvas fogait. Csupasz mellkasán porral keveredő izzadság gyöngyözött. Nyakában finom acélláncokon és nyersbőr szalagokon szarv- és prémdarabkák csüngtek, kilőtt réz töltényhüvelyek és a használattól simává kopott rézpénzek társaságában, egy puha barna bőrszütyővel együtt.
Turner végigmustrálta a vézna mellkast takaró mütyürkiállítást, aztán előrenyúlt, és megpöccintett egy alaktalanná görbült porcogódarabot, ami egy sodrott zsinór végén fityegett.
— Mi a nyavalya ez, Harry?
— Egy mosómaci kukija — felelte Harry. — A mosómedvéknek van egy csontízület a faszukban. De ezt kevesen tudják.
— Találkozott már korábban is az én Lynch barátommal, Harry?
Harry pislogott.
— Tudta a jelszavakat — szólalt meg Lynch. — Méghozzá a sürgősségi sorrendben a legelöl állókat. A nevét ő maga közölte velem. Kellek még itt, vagy visszamehetek dolgozni?
— Menjen — mondta Turner.
Amikor Lynch hallótávolságon kívülre ért, Harry bogozgatni kezdte a bőrzacskót lezáró szíjakat.
— Nem kellett volna ilyen gorombán beszélnie a fiúval — jegyezte meg. — Nagyon ügyes gyerek. Addig észre sem vettem, míg a torkomnak nem szegezte azt a tűvetőt. — Kinyitotta a zacskót és vigyázva belekotort.
— Mondja meg Conroynak, hogy kivallattam.
— Már bocsánat — szólt Harry, egy sárga, összehajtogatott jegyzetlapot húzva elő a zacskóból —, de kit vallatott ki maga?
— Lynchet. Ő Conroy itteni buzikája. Csak mondja meg neki. — Kibontotta a papírt és kivette belőle a vaskos katonai mikrosoftot. A papíron nagy kék betűkkel ez az üzenet állt:
„KÉZ- ÉS LÁBTÖRÉST, SEGGFEJ! TALÁLKOZUNK A DF-BEN.”
— Tényleg azt akarja, hogy elmondjam neki?
— Tényleg.
— Hát… Maga a főnök.
— Kurva jól átlátja a helyzetet. — Turner galacsinná gyűrte a papírt és Harry bal hóna alá tömte. Harry mézédesen, szélesen vigyorgott, s felhorgadt intelligenciája ismét ellankadt, mint amikor egy vízszörny ernyedten visszamerül a naptól poshadt tenger sima vízébe. Turner mélyen a futár szemébe nézett, de a sárga, meghasadt opálgolyókban csak a nap és a repedezett országút tükröződött. A futár csonka ujjperceivel szórakozottan megvakarta egyhetes szakállát. — Nyomás — förmedt rá Turner. Harry megfordult, felemelte kerékpárját a bokorroncsról, nyögve a vállára vetette, és elindult vissza, a romos parkolón át. Rongyos, bő keki sortja lobogott járás közben, láncgyűjteménye halkan csilingelt.
Füttyentés hallatszott. Sutcliffe húsz méterrel arrább, egy földhányáson állt, és egy tekercs narancsszínű földmérőszalagot mutatott fel. Ideje volt kijelölni Mitchell leszállóhelyét. Sietve kellett dolgozniuk, mielőtt még a nap túl magasra hágna, s már így is kezdett egyre melegebb lenni.
— Tehát — mondta Webber — a pasas repülővel jön. — Barnás nyálat köpött egy elsárgult kaktuszra. Arcára rátapadtak a koppenhágai tubákszemcsék.