— Eltalálta — felelte Turner. Egymás mellett ültek egy sárgásbarna agyagpárkányon. Nézték, hogyan tisztítja meg Lynch és Nathan azt a sávot, amit ő meg Sutcliffe jelöltek ki a narancsszínű szalaggal. A szalag egy négy méter széles és húsz méter hosszú téglalapot kerített be. Lynch rozsdás, hosszú vasgerendát cipelt a szalaghoz, és rádöntötte. A gerenda nagyot döndült a betonon, s valami eliramodott a bozótban.
— Ha nagyon akarják, észreveszik a szalagot — jegyezte meg Webber, kézfejével megtörölve a száját. — Ha nagyon akarják, a főcímeket is elolvashatják a maga reggeli faxán.
— Tudom — felelte Turner —, de ha nem tudják, hogy már itt vagyunk, akkor nem hiszem, hogy észre fogják venni. És az országútról nem lehet látni. — Megigazította a Ramireztől kapott fekete nylonsapkát, a sildjét egészen a napszemüvegéig lehúzta. — Különben is, csak nehéz, tárgyakat tologatunk, amikkel esetleg levágjuk a lábunkat. Nem fog gyanúsnak látszani, műholdról nézve pláne nem.
— Valóban nem — értett egyet Webber; ráncos arca mozdulatlan maradt napszemüvege alatt. Turner orrát megcsapta a nő átható, állatias kipárolgása.
— Mondja, Webber, mi a fenét csinál maga civilben? — fordult oda a nőhöz.
— Fenemód több mindent, mint maga, azt hiszem — felelte a nő. — Az időm egy részét a kutyatenyésztés köti le. — Csizmaszárából kést húzott elő, s a talpán türelemmel fenni kezdte, meg-megfricskázva minden húzásnál, mintha egy borotváját élező mexikói borbély lenne. — Aztán pisztrángozni is szoktam.
— Vannak hozzátartozói új-Mexikóban?
— Valószínűleg több is, mint magának — mondta unottan a nő. — úgy gondolom, az ilyeneknek, mint maga meg Sutcliffe, nincs hazájuk. Maguk valójában itt élnek, igaz, Turner? A bázison élnek, a mának, amikor kijön a fiú, akire várnak. Jól mondom? — Hüvelykjével a penge élét méregette, majd visszacsúsztatta a tokjába.
— De magának van aki hazavárja? Egy férfi például?
— Egy nő, ha éppen tudni akarja — felelte Webber. — Konyít maga valamit a kutyatenyésztéshez?
— Semmit — vallotta be Turner.
— Nem is néztem ki magából — sandított rá a nő. — Gyerekünk is van. A sajátunk. Ő hordta ki.
— DNS-átalakítás?
A nő bólintott.
— Az sokba kerül — jegyezte meg Turner.
— Sokba bizony. Nem lennék itt, ha nem kéne kifizetnünk. De a lány gyönyörű.
— A barátnője?
— A kislányunk.
12. CAFÉ BLANC
Miközben elsétált a Louvre-tól, az a benyomása támadt, hogy városbeli ődöngését valami összetett szervezet iparkodik egy titkos ösvényre terelni. A pincér csupán kis része volt ennek, végtag, egyfajta finom szonda vagy csáp. A teljes egész sokkal, de sokkal nagyobb lehetett. Hogyan is gondolhatta, hogy Virek gazdagságának természetellenes közegében képes lesz élni és mozogni anélkül, hogy eltorzulna? Virek kihúzta őt a nyomorúságból, keresztülhengergette a pénzének roppant, láthatatlan erőterén, és Marly megváltozott. De ez természetes, nyilvánvaló, hajtogatta magában; hiszen Herr Virek hatalmas és kifinomult felügyeleti rendszere állandóan itt kering körülöttem, s rajtam tartja láthatatlan szemét.
Egyszerre csak ott találta magát a Blanc terasza alatti járdán. Ez is ugyanolyan jó helynek látszott, mint akármelyik. Egy hónappal ezelőtt még elkerülte volna: túlságosan sok estét töltöttek itt Alain-nal. Most, hogy felszabadult, úgy döntött, hogy saját Párizsának újrafelfedezését egy Blanc-beli asztal kiválasztásával kezdi. Oldalt ült le, az ablak közelében. Konyakot rendelt, s megborzongott a hömpölygő párizsi forgalom láttán. Csupa acél és üveg száguldott odakint, míg körülötte, a többi asztalnál idegenek ettek és mosolyogtak, ittak és vitáztak, keserűen elköszöntek egymástól vagy éppen hűségesküt tettek a délutáni hangulat fellobbanásában.
De — s Marly elmosolyodott — most ő is mindenestül a részévé vált mindennek. Amikor Alain elvetemültsége (és saját kerge vágya, hogy tovább szerethesse) nyilvánvalóvá vált számára, valami mélyen alvó, régóta lefojtott dolog ébredt fel benne, és a napvilágra tört. A férfi iránti vágy már halványult, aközben is, hogy itt üldögélt. Alain elcsépelt hazugságai valahogy széttörték depressziójának láncait. Ez illogikusnak tűnt; énjének egy része már jóval a Gnass-féle ügyletet megelőzően tisztában volt, miféle szerepet játszik Alain a világban, s ez jottányit sem változtatott az iránta érzett szerelmén. Ennek az új érzésnek a tükrében viszont nyugodtan sutba dobhatta a logikát. Elegendő volt hogy itt ült a Blanc asztalánál elevenen, s elég volt maga köré képzelni azt a bonyolult gépezetet, amit — most már tudta — Virek vetett be.
Ironikus, gondolta, megpillantva a teraszra lépő, fiatal pincért, a Napoleon Telepről. A munkában hordott fekete nadrágot viselte, de kötényét felcserélte egy kék viharkabáttal. Sötét hajának lágy tincse előrehullott a homlokába. Marly felé jött, bizalmasan mosolyogva, tudva, hogy a nő nem futna el. Bár mocorgott benne a szaladhatnék, Marly tudta, hogy nem fog elfutni. Milyen ironikus, mondta magában. Tobzódom a felismerésben, miszerint nem a világ legszerencsétlenebb nője vagyok, csak egy a város kőlabirintusában szaladgáló sok gyarló állatka közül; ugyanakkor azt is látnom kell, hogy valami sötét szándéktól hajtott irdatlan szerkezet fókuszában állok…
— A nevem Paco — húzta ki a fiú a nőével szemközti, fehérre festett vasszéket.
— Te voltál a gyerek, az a kisfiú a parkban…
— Valamikor régen, igen. — A fiú leült. — A Senor megőrizte a gyermekkorom képét.
— Sokat gondolkoztam a te Senorodon. — Marly nem a fiút, hanem az elsuhanó kocsikat nézte, szemét megpihentette a forgalom lüktetésén, a polikarbon és a festett acél színein. — Egy Virek-féle ember képtelen levetkőzni a gazdagságát. A pénze önálló életet él. Tán még saját akarata is van. A találkozásunkkor sokat utalt erre.
— Maga kész filozófus.
— Csak eszköz vagyok, Paco. A legújabb vasalás vagyok egy nagyon öreg ember nagyon öreg masináján, s ez az öregember be akar hatolni valamibe, s igyekezete eleddig kudarcot vallott. A gazdád ezernyi szerszám között kotorászott, s valamiképpen én akadtam a kezébe…
— Úgy látom, nemcsak filozófus, költő is!
Marly felkacagott, s abbahagyta a forgalom tanulmányozását. A fiú vigyorgott, száját mély, függőleges ráncok fogták zárójelbe.
— Útban idefele elképzeltem egy szervezetet, egy gépezetet, ami olyan hatalmas, hogy nem is láthatom. Egy olyan gépezetet, amely körülvesz, és előre látja minden lépésemet.
— Ráadásul beképzelt…
— Az lennék?
— Talán nem. Természetesen megfigyelés alatt áll. Figyeljük magát, és jól tesszük. A sörözőbeli barátját is szemmel tartjuk. Sajnos, képtelenek voltunk meghatározni, honnét került hozzá az a hologram, amit magának mutatott. Nagyon valószínű, hogy már akkor nála volt, amikor telefonálgatni kezdett a maga barátnőjének. Valaki odaadta neki, érti? Valaki a maga útjába állította. Nem találja ezt felettébb érdekesnek? Nem birizgálja a magában rejtező filozófust?
— De igen, azt hiszem. Megfogadtam a sörözőben adott tanácsodat, és elfogadtam Alain árajánlatát.
— Akkor a kétszeresére fogja emelni — mosolyodott el Paco.
— Ami engem teljesen hidegen hagy, amint rámutattál volt. Megállapodtunk, hogy holnap megkeres. Felteszem, hogy el tudod intézni a pénzszállítást. Készpénzt követelt.