— Nem, fiam — nevetett fel Beauvoir. — A legtetején egy mecset található, aztán szanaszét szórva több tízezer szentfazék baptista, meg van egy templom, a tudo… A szokásos dolgok. Mégis — vigyorodott el —, mi vagyunk azok, akiknél hagyomány a dolgok elrendezése. De ennek a szintnek a története régi időkre nyúlik vissza. Akik jó száz éve megtervezték ezeket a helyeket, lehettek vagy nyolcvanan, arra törekedtek, hogy annyira önellátóvá tegyék őket, amennyire csak lehetséges. Termesszenek ennivalót, tudják fűteni és energiával ellátni magukat, satöbbi. Na most, ez a hely, amibe már jó mélyre ástál, pont egy jókora hévforrás felett van. Odalenn nagy a meleg, de egy kazán fűtéséhez mégsem elegendő; ebből nem jutottak energiához. Megpróbáltak a tetőre telepíteni egy erőművet, kiraktak kábé száz Darrieus-rotort, amiket ők tojásszeletelőknek hívnak. Szélerőművet csináltak, érted? Manapság már jobbára a Nukleáris Hatóságtól kapják a wattokat, mint akárki más. De a hévforrás vizét felszivattyúzták egy hőcserélőbe. Meginni túl sós lenne, így csak felmelegítik vele a szokásos Jersey-i csapvizet, amiről sokan szintén azt tartják, hogy nem érdemes meginni… — Végre valami falféleséghez közeledtek. Bobby visszanézett. A sáros betonpadlón csillogó sekély tócsákban a törpefák ágai tükröződtek, a csupasz, sápadt, összevissza nőtt gyökerek a hidroponikus folyadék hevenyészett tartályaiba merültek. — Aztán garnélarákos tartályokba szivattyúzták a vizet, és sokat tenyésztettek belőlük; a garnélák melegvízben gyorsan nőnek. Aztán csöveken keresztül átvezették a betonon, fel idáig, hogy itt jó meleg legyen. Ezt a helyet arra tervezték, hogy hidroponikus taréjfűt, salátát, meg efféléket termesszenek benne. Aztán felvitték a vizet ki a tetőre, a törpeharcsa-tartályokhoz. A garnélaürüléket algákkal zabáltatták fel, az algákat meg a törpeharcsákkal; és így megy körbe a dolog. Vagy legalábbis ez volt az elképzelés. Arra nem számítottak, hogy valaki felmegy és felrugdossa azokat a Darrieus-rotorokat, hogy helyet csináljon egy MEnek, és sok egyéb változást sem kalkuláltak bele a tervbe. A végén ez a hely maradt meg nekünk belőle. De a Lakótelepen még mindig akad némi fenemód finom garnélarák… és harcsa is.
A falhoz értek. üvegből volt, és vastagon gyöngyözött rajta a páralecsapódás. Mögötte pár centire újabb fal sötétlett, amely mintha rozsdás lemezacélból lett volna. Beauvoir cápabőr köpenye belső zsebéből holmi kulcsot halászott elő, és az ablakot kettéosztó csupasz fémötvözet-gerenda nyílásába dugta. Valahol a közelben egy motor életre köhögte magát; a széles acélredőny felnyílt és remegve kifordult, s mögötte feltárult az a panoráma, amit Bobby már sokszor elképzelt.
Magasan a Lakótelep tetején lehettek, majdnem legfelül, mert a Nagy Játszóteret a két kezével le tudta volna takarni. Barrytown lakótömbjei szürkésfehér gombákként terjengtek egészen a látóhatárig. Már szinte teljesen besötétedett, és Bobby a lakótornyok utolsó hulláma mögött rózsaszín derengésre lett figyelmes.
— Az a rózsaszín, az ott a Sprawl, ugye?
— Úgy van, ám minél közelebb kerül hozzá az ember, annál kevésbé tetszik neki. Volna kedved elruccanni oda, Bobby? Gróf Zéró készen áll, hogy elmenjen a Sprawlba?
— De még mennyire! — mondta Bobby, tenyerét a gyöngyöző üvegre tapasztva. — Fogalma sincs, hogy… — S ekkor a derma hatása végképp elenyészett, hátába és mellébe pokoli fájdalom hasított.
14. ÉJSZAKAI JÁRAT
Ahogy beesteledett, Turnert újra elfogta a stressz.
Úgy tűnt, már jó ideje nem érezte, de most, hogy bekattant, olyan volt, mintha mindig is körülvette volna az emberfeletti, szinkronkapcsolt áramlás, amelyet a stimulálószerek meg sem közelítenek. Csak nagyobb disszidálások helyszínén számíthatott rá, ahol ő volt a parancsnok, és akkor is csak a tényleges bevetés előtti utolsó órákban.
De azóta sok idő eltelt. Delhiben csak lehetséges menekülési útvonalakat vizsgált meg egy tisztviselő számára, aki még nem volt egészen biztos benne, hogy igazán át akar-e állni. Ha akkor éjjel is stresszben dolgozik, ott a Chandni Chauk-ban, talán ki tudta volna kerülni azt a dögöt. Valószínűleg nem sikerült volna, de a stressz rábírta volna, hogy megpróbálja.
Most a stressz lehetővé tette, hogy csoportosítsa a bázison szerepet játszó tényezőket, mérlegelje a kisebb problémákkal szemben álló egyedi, de nagyobb gondokat. Apróbb zűrök már akadtak, de igazán nagy egyelőre nem. Lynch és Webber már-már hajba kapott, szét kellett választania őket. Kezdeti ösztönös meggyőződése, miszerint Lynch lenne Conroy vamzere, most megerősödött. A stressz alatt az ösztönök kiélesednek; a dolgok boszorkányossá válnak. Nathannak a kommersz svéd kézmelegítőkkel gyűlt meg a baja; ha valamiben nem akadt elektronikus áramkör, akkor nem tudott vele mit kezdeni. Turner végül Lynch-et állította be, hogy feltöltse és begyújtsa a kézmelegítőket. Aztán hagyta, hogy Nathan kettesével kivigye, és méterenként felszínesen a homokba ássa őket, a két narancsszínű szalag mentén.
A Conroy küldte mikrosoft telefújta a fejét saját világának kavargó tényezőiveclass="underline" repülési sebességgel és magassággal, g-értékekkel, a gép állás- és irányszögeivel. Állandó, tudatalatti litániát zengett a gép tűzvezető rendszeréről, magyarázva a célkijelölőket, bombavetési vonalakat, befogóköröket, késleltetési és kioldási jelzéseket, fegyverszámlálókat. Conroy a mikrosoftot egy kis üzenettel is megfejelte, amelyben jelezte, mikorra várható a gép, és hogy az utas számára is kialakították benne a helyet.
Kíváncsi volt, vajon Mitchell most mit csinál vagy érez. A Maas Biolabs észak-amerikai telepét egy meredek fennsík mélyébe faragták, amely sziklaasztalként emelkedett a sivatag padlata fölé. Turner a biosoft-dossziéból már ismerte a fennsíkba vágott ablakok fényesen ragyogó esti látványát. Úgy hatott, mint egy roppant hajó kormányosfülkéje, mely az arizonai óriáskaktuszok tengerének magasra emelt karjai felett úszik. Mitchell számára ugyanez börtön és erődítmény volt, s az otthona is kilenc éven át. Ott a belsejében tökéletesítette azokat a keresztezési eljárásokat, amelyekkel más kutatók már közel egy évszázada kísérleteztek eredménytelenül. Elrákosodott emberi sejtek és egy korábban elvetett, félig már feledésbe merült DNS-szintetizálási módszer segítségével létrehozta azokat a halhatatlan hibridsejteket, amelyek az új technológia alapvető termelési eszközei lettek. Ezek a miniatűr biokémiai üzemek aztán ontották magukból a megtervezett molekulákat, amelyekből aztán a biochipeket gyártották. Mitchell mint csúcsszintű kutató, az utolsó órákat töltötte a Maas-tömb mélyén.
Turner próbálta elképzelni Mitchell új és megváltozott életvitelét a Hosakához való átállás után, de sehogy sem sikerült. Tényleg annyira különbözne egymástól egy arizonai és egy honsúi kutatótelep?
Mitchell kódolt emlékei többször is feltörtek benne azon a hosszú napon, s különös félelemmel töltötték el, amelynek, úgy tűnt, semmi köze a küszöbön álló hadművelethez.
A jelenség intimitása azonban továbbra is zavarta, s meglehet, hogy a félelemérzet is ebből származott. Bizonyos töredékek a tartalmukhoz képest teljesen aránytalan érzelmi erővel bírtak. Vajon egy koszos Cambridge-i kollégiumi hálóterem kopár folyosóját felidézve miért fogta el bűntudat és önutálat? Más képekhez viszont, amelyeknek logikailag bizonyos fokú érzelmi töltéssel kellett rendelkezniük, különös módon semmilyen hatás nem kapcsolódott. Mitchell csecsemőkorú kislányával játszik egy bérelt genfi villa hatalmas gyapjúszőnyegén: a gyermek kacag, apja kezét cibálja. Érzelmi reakció: nulla. Turner szemével nézve a kutató egész életét egyfajta végzetesség jellemezte; éleselméjű volt, amit már korán felfedeztek és magasan motiváltak, és a vállalaton belüli szelíden könyörtelen manipulációkra is igen rátermett. Ez utóbbira mindenkinek szüksége van, aki arra pályázik, hogy vezetőszintű kutató legyen. Ha létezik valaki, aki eleve arra rendeltetett, hogy feltornázza magát a laboratóriumi-vállalati szamárlétra tetejére, akkor az Mitchell, állapította meg Turner.