— Hogy s mint, Teddy? — szólított meg egy száznyolcvan centis, tagbaszakadt, felnyírt hajú férfit.
— Kösz, jól — vigyorgott vissza Teddy, kivillantva fogait. Turner végigmérte és fejbiccentve üdvözölte az akciócsoport másik három tagját is: Comptont, Costát és Davist.
— Kezdünk a végihez érni, he? — kérdezte Costa. Kerek, nyirkos arca volt, s vékony, gondosan nyírott szakálla. Akárcsak Nathan és a többiek, ő is feketébe öltözött.
— Közel járunk hozzá — felelte Turner. — Eddig minden simán ment.
Costa bólintott.
— Még harminc perc van hátra a becsült érkezésig — közölte Turner.
— Nathan, Davis! — mondta Webber. — Kössék ki a szennyvízvezetéket! — átnyújtotta Turnernek az egyik Telefunken fülhallgató-egységet; már korábban kibontotta a fóliacsomagolásból. Egyet ő is feltett, az öntapadós gégemikrofonról lehúzta a védőszalagot, és napégette nyakára illesztette.
Nathan és Davis a modul mögötti árnyékban motoszkált. Turner hallotta, ahogy Davis csendesen átkozódik.
— A francba — szólalt meg Nathan. — Nincs csővégzáró kupakunk!
A többiek felnevettek.
— Hagyják! — szólt rájuk Webber. — Gyerünk a kerekekkel! Lynch és Compton, szedjék le az ékeket!
Lynch pisztolyforma motoros csavarhúzót húzott elő az övéből, és bebújt a műtő alá. A modul himbálózott, rugóstagjai meg-megnyikordultak; az orvosok mozogtak odabenn. Turner hallotta, amint belül felsivít valami készülék, aztán Lynch csavarhúzójának csattogása hallatszott, ahogy végzett az ékekkel.
Turner betette a füldugóját, és az ádámcsutkájához ragasztotta a gégemikrofont.
— Sutcliffe? Hallani?
— Igen — jött az ausztrál válasza, a koponyája fenekéről visszhangzó, vékony hangon.
— Ramirez?
— Hangosan és tisztán…
Nyolc perc. Tolták kifelé a modult, tíz vastag kerekén gurítva. Turner és Nathan az elülső kerekeket kormányozta. Nathan feltette a képerősítő szemüveget; Mitchell kimenekítése újhold idejére esett. A modul képtelenül nehéz volt, és alig lehetett kormányozni.
— Mintha egy bevásárlókocsikra rakott kamiont tolnánk — dünnyögte Nathan magában. Turnernek sajgott a dereka. Delhi óta még egyszer sem fájt.
— Állj! — szólalt meg Webber, a bal oldali harmadik kerék mellől. — Elakadtam egy kurva kőben…
Turner elengedte a saját kerekét, és kiegyenesedett. A denevérek ma éjszaka csapatokban rajzottak: rengeteg csillámló lény a csillagos sivatagi égbolt előtt. Mexikóban, a dzsungelben is voltak denevérek, gyümölcsszopó fajták, amik a Sense/Net táborhelyét körülölelő fákon aludtak. Turner megmászta azokat a fákat, s a lecsüngő ágakat teliaggatta feszesre húzott molekuláris egyágú fonalakkal, melyek többméternyi, láthatatlan borotvaként lesték az óvatlan behatolót. Ám Jane és a többiek ennek dacára meghaltak az Acapulco melletti hegyoldalon történt robbantásban. Valaki később úgy nyilatkozott, hogy egy szakszervezettel támadt nézeteltérésük. De igazából semmit nem derítettek ki, csak a primitív, zsinóros bomba tényét, a töltet elhelyezését, és a rejtekhelyet, ahonnét felrobbantották. Turner is felkapaszkodott a hegyoldalra, vérrel borított ruhában, s megszemlélte az aljnövényzetből gyúrt fészket, ahol a gyilkosok várakoztak. Látta a késes kapcsolót és a rozsdás kocsiakkumulátort; néhány kézzel sodort cigaretta csikkje is ott hevert, meg egy Bohemia söröskupak, amely még újként csillogott.
A sorozatot le kellett állítani. A válságstáb nagy szolgálatot tett: ők szervezték meg a holttestek elszállítását, meg a szereplők és a forgatócsoport túlélőinek hazatelepítését. Turner az utolsó géppel távozott. Acapulcóban nyolc whiskyt hajtott le a reptéri bárban, s mikor már alig látott, kitámolygott a központi jegykezelő területre. Itt belebotlott egy Buschel nevű technikai tisztviselőbe, aki a Sense/Netnél dolgozott Los Angelesben. Buschel Los Angelesi barnasága alatt sápadt volt, hullámkrepp öltönye izzadságtól csatakosan lógott rajta. Sima falú alumíniumtáskát cipelt, filmesdobozhoz hasonlót, oldalait elhomályosította a párakicsapódás. Turner rámeredt a férfire, aztán a párás táskára, amin vörös és fehér figyelmeztető matricák hirdették a kriogenizált anyagok szállításánál betartandó előírásokat.
— Krisztusom — szólalt meg Buschel, megpillantva öt. — Turner. Sajnálom, öregem. Ma reggel jöttem le. Mocskos, rohadt üzlet! — Zakója zsebéből lucskos zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát. — Mocsok meló. Ilyet még sosem kellett csinálnom, mielőtt…
— Mi van abban a táskában, Buschel? — Turner most közelebb állt hozzá, noha nem vette észre, hogy előrelépett volna. Még a pórusokat is látta Buschel lebarnult képén.
— Jól van, öregem? — Buschel hátralépett. — Rosszul néz ki.
— Mi van abban a táskában, Buschel? — Öklével belemarkolt a hullámkrepp zakóba, ízületei fehérek voltak és reszkettek.
— Hagyjon már a francba, Turner! — A férfi kitépte magát, és most már mindkét kezével megmarkolta a táska fülét. — A szemek… alig sérültek meg. Csak az egyik szaruhártyán esett néhány apróbb karcolás. Azok a rögzítők a Net tulajdonát képezik. Ez is benne volt a lány szerződésében, Turner.
És ő elfordult, zsigerei csomóba rándultak a nyolc tisztán lehúzott whisky körül; küzdött a rátörő hányingerrel. És sikeresen küzdött ellene kilenc éven át, egészen addig, amíg a hollandustól eljövet rá nem szakadt minden emlék. Londonban, a Heathrow-n zuhant rá, s ő előrehajolt, s míg továbbmasírozott egy újabb folyosón, belehányt a kék szeméttartóba…
— Gyerünk, Turner! — hallotta Webbert. — Húzzon bele egy kicsit! Mutassa meg nekünk, hogy megy ez!
A modul ismét előrenyomult, a sivatagi növények kátrányos illatfelhőjén át.
— Itt készen vagyok — szólalt meg Ramirez távoli és nyugodt hangja. Turner megérintette a gégemikrofont:
— Küldök magának egy kis társaságot.
Elvette ujját a mikrofonról.
— Nathan, itt az ideje. Maga és Davis menjenek vissza a bunkerbe!
Davis a jeladót kezelte, ez volt az egyetlen olyan kapcsolatuk a Hosakával, amit nem a mátrixon keresztül tartottak. Nathan volt a Mr JavítsdMeg.
Lynch az utolsó biciklikereket is félregurította, be a parkolón túli bokrok közé. Webber és Compton a modul mellé térdelt, és rögzítették a vonalat, amely Hosaka sebészeit a harcálláspont Sony biomonitorával összekötötte. Most, hogy kerekeitől megfosztották, leengedték, és négy ékre felbakolták, a mozgó műtő Turnernek ismét a francia üdülőmodult juttatta eszébe. Arra az útra csak jóval később került sor, négy évvel azután, hogy Conroy beszervezte Los Angelesben.
— Hogy haladnak? — érdeklődött Sutcliffe a hírközlőn keresztül.
— Prímán — felelte Turner, megérintve a mikrofont.
— Magányos itt egyedül — panaszkodott Sutcliffe.
— Compton — szólt Turner —, Sutcliffe nem boldogul egyedül a bázishatár biztosításával. Szüksége van a segítségére. És a magáéra is, Lynch.
— Elég nagy kár — felelte Lynch a sötétből. — Azt reméltem, látni fogom az akciót.
Turner keze a tokjába dugott Smith Wesson markolatára csúszott, a zubbony nyitott szárnya alatt.
— Nyomás, Lynch! — Ha Lynch volt Connie besúgója, akkor vagy itt akar maradni, vagy a bunkerbe akar menni.
— A kurva életbe! — fakadt ki Lynch. — Senki sincs odakint, maga ezt jól tudja! Ha nem akarja, hogy itt legyek, akkor bemegyek és Ramirezt fogom nézni…