Az ismeretek videojátékként csaptak le rá, tudata belecsúszott a vadászgép rendszerébe. Érezte, a hajlékony burkolat hogyan formálja át magát az elemelkedéshez, miközben a simán zümmögő szervómotorok lehajtották a pilótafülke tetejét. A magassági háló felfúvódott körülötte, merevvé rögzítve a végtagjait; a fegyver még mindig a kezében volt.
— Indulj, te rohadék!
De a gép már tudta, mit akar, s a hirtelen fellépő gyorsulás belepréselte Turnert a sötétségbe.
— Elvesztette az eszméletét — közölte a gép. Chiphangja távolról Conroyéra hasonlított.
— Mennyi időre?
— Harmincnyolc másodpercre.
— Hol vagyunk?
— Nagos felett. — A kivetítős üveglemez felfénylett: az Arizona-Sonora-vonal vázlatos térképét mutatta, alatta folyamatosan változó számjegyek peregtek.
Az égbolt elfehéredett.
— Mi volt ez?
Csend.
— Mi volt ez?
— Az érzékelőim robbanást jeleztek — szólalt meg a gép. — Nagyságrendje alapján taktikai nukleáris robbanófejre következtetek, de elektromágneses pulzálást nem tapasztaltam. A pusztítás epicentruma a kiindulási helyünk volt.
A fehér izzás elhalványult és elenyészett.
— Töröld az útvonalat — utasította Turner.
— Útvonal törölve. Kérem az új pályaadatokat.
— Azokat én is szeretném tudni — morogta Turner. Nem tudta hátrafordítani a fejét, hogy megnézze a lányt maga mögött. Csak töprengeni tudott, vajon él-e még.
15. DOBOZ
Marly Alainról álmodott.
Az alkonyati, vadvirágos réten a férfi magához ölelte a fejét, s cirógatta, majd hirtelen eltörte a nyakát. Marly ott hevert mozdulatlanul, de tudatában volt, hogy Alain mit csinál. Végigcsókolgatta, tetőtől talpig; aztán elvette a pénzét és a szobakulcsát. A csillagok óriásira nőttek, mozdulatlanul ragyogtak a fénylő mezők felett, s Marly még mindig érezte a férfi kezét a nyakán…
Felébredt a kávéillatú reggelben, és látta, ahogy a napfény szögletes foltjai végigkúsznak az Andrea asztalán fekvő könyveken. Andrea ismerős köhécselése is behallatszott; épp a reggeli első cigarettára gyújtott rá a tűzhely elülső gázrózsájáról. Marly lerázta magáról az álom sötét színeit, felült Andrea kanapéján, s a térde köré csavarta a sötétvörös takarót. A Gnass-eset, a rendőrség és a riporterek özöne után még sosem álmodott vele. Vagy ha mégis, gondolta, akkor valahogyan öncenzúrázhatta saját álmait, és kitörölte őket, mielőtt felébredt. Megborzongott, bár meleg volt a reggel, és a fürdőszobába sietett. Nem akart többé Alainról álmodni.
— Paco azt mondta nekem, hogy Alainnél fegyver volt a randink idején — mondta, amikor Andrea átnyújtotta a kávéval teli, kék zománcbögrét.
— Alainnél? Fegyver? — Andrea kettévágta a rántottát, és felét Marly tányérjára csúsztatta. — Micsoda bizarr ötlet! Olyan, mintha… mintha egy pingvinnek adnánk fegyvert!
Mindketten nevettek.
— Alain nem az a típus — folytatta Andrea. — Keresztüllőné a saját lábát, amikor épp valami izgalmas módon akarja meghatározni a művészet helyét és a vacsorája árát. Alain egy nagy rakás szar, bár ezzel nem mondok újat. Viszont ezzel a Pacóval a helyedben óvatosabb lennék. Mitől vagy olyan biztos benne, hogy tényleg Vireknek dolgozik? — Andrea vett egy falatot a rántottából, és a só után nyúlt.
— Láttam. Benne volt Virek érzékszervi környezetében.
— Csak valami hozzá hasonlót láttál; csak egy képet, egy gyerek képét.
Marly nézte, ahogy Andrea befalja a fél rántottát; a sajátját hagyta kihűlni a tányéron. Hogyan mesélhetne arról az érzésről, amit a Louvre-tól eljövet érzett? A bizonyosságról, hogy valami körülvette, és nyugodt precizitással figyeli; s arról, hogy Virek birodalmának legalább egy részében ő lett a középpont.
— Ő nagyon gazdag ember — kezdte.
— Virek? — Andrea a tányérra tette a kését és a villáját, és felemelte a kávét. — Szerintem is gazdag. Ha hihetünk az újságíróknak, ő korunk leggazdagabb egyedülálló embere. Gazdagsága felér egy zaibatsuéval. De pont ebben rejlik a csapda: tényleg egyedülálló-e? Egyedülálló-e abban az értelemben, mint ahogy te az vagy, vagy én az vagyok? Nem. Nem akarod megenni?
Marly gépiesen vagdosni kezdte a rántottát, és villájára szúrta a falatokat, mialatt Andrea tovább beszélt:
— Bele kéne kukkantanod abba a kéziratba, amin ebben a hónapban dolgozunk.
Marlynak teli volt a szája, csak a szemöldökét húzta fel kérdőn.
— A magas pályán keringő ipari klánok történetéről szól. A Nizzai Egyetemen készítette egy pasas. A te Vireked is benne van, ha jól emlékszem; igen, benne. Ellenpéldaként említik, vagy inkább a párhuzamos fejlődés típusaként. Azt a nizzai ipsét a vállalati korban létező egyedi gazdagság ellentmondása érdekli. Hogy egyáltalán hogyan létezhet; mármint egy nagy vagyon. Ő a magaspályás klánokat, az olyan embereket, mint a Tessier-Ashpool-ok, az arisztokrácia hagyományos mintáiból származó, nagyon kései változatoknak tekinti. Azért késeinek, mert a vállalati felfogás nem igazán kedvez az arisztokráciának. — Andrea a tányérjára tette a csészét, és az egészet a mosogatóhoz vitte. — Valójában most, hogy elkezdtem leírni, már nem is annyira érdekes az egész. Teli van nagyon-nagyon unalmas prózával a Tucatember természetéről. Nagy kezdőbetűveclass="underline" Tucatember. Szereti a nagy kezdőbetűket. Nem éppen stílusos. — Andrea megcsavarta a csapokat, s a szűrőegységből víz csobogott elő.
— De mit ír Virekről?
— Ha jól emlékszem erre az egészre, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem, akkor azt, hogy Virek még meglepőbb, mint a pályán keringő ipari klánok. A klánok nemzedékeken át élnek, s ehhez jelentős orvosi segítséget vesznek igénybe: kriogenizálást, génmanipulációt, különféle öregedést gátló eljárásokat. Egy adott klántag halála, legyen az akár valamelyik alapítótag, a klánt mint üzleti entitást rendesen nem sodorja válságba. Valaki mindig akad, aki vár és kész rá, hogy a helyébe lépjen. Mindazonáltal az a különbség egy klán és egy vállalat között, hogy egy vállalatba nem kell szó szerint benősülni…
— De ők betanulási szerződést kötnek…
Andrea vállat vont. — Az olyan, mint egy lízing; ez nem ugyanaz. Ez valójában állásbiztosítás. De amikor a te Herr Vireked végül meghal, amikor már nem tudják hová nagyobbítani a tartályát, vagy akárhogyan, akkor az üzleti érdekeltségei fókusz nélkül maradnak. A mi nizzai emberünk szerint, ennél a pontnál a Virek és Társának vagy a széthullását, vagy az átalakulását figyelhetjük meg. Ez utóbbi esetben a Valamilyen Vállalatot kapjuk eredményül; egy valódi multit, egyben a nagy T-vel írandó Tucatember újabb otthonát.
Andrea elmosta és megtörölgette a tányérját, majd a mosogató alatti fenyőpolcra tette.
— A pasas azt írja, ez elég baj, bizonyos szempontból, ugyanis nagyon kevesen maradnak, akik látják a szélét…
— A szélét?
— A tömeg szélét. Mi a közepében kóválygunk, te és én. Én mindenesetre biztosan.
Andrea átment a konyhán és kezét Marly vállára tette. — Vigyáznod kell ezzel. Az egyik feled máris sokkal vidámabb, de most már látom, ezt én magam is elintézhettem volna. Elég lett volna összehoznom téged meg azt a disznó egykori szeretődet egy kis ebédre. Ami a többi részét illeti, afelől nem vagyok biztos… Azt hiszem, a mi akadémikusunk elméletét romba dönti az a nyilvánvaló tény, hogy Virek és a magafajták már nagyon messze vannak attól, ami emberi. Szeretném, ha vigyáznál magadra…