Aztán megcsókolta Marly arcát, és elindult a munkahelyére. Segédszerkesztőként dolgozott egy nyomtatott könyvekkel foglalkozó, divatosan régies vállalkozásnál.
Marly a délelőttöt Andrea lakásán töltötte; a Braun segítségével megnézte a hét műalkotás hologramjait. A maga módján mindegyik különleges volt, de Marly minduntalan visszatért ahhoz a dobozhoz, amit először Virek mutatott meg neki. Ha nálam lenne az eredeti, merengett, és leszedném az üvegét, aztán egymás után kiszedném belőle a tárgyakat, mi maradna belőle? Haszontalan kacatok, egy bekeretezett üresség, esetleg egy kis porszag.
Elterpeszkedett a kanapén, a Braunt a hasára tette, és a dobozba bámult. Fájdalmat okozott. Marlynak úgy tűnt, hogy az alkotás valamit tökéletesen felkavar, de ennek az érzelemnek nem volt neve. Kezével keresztülnyúlt a fénylő illúzión, végigsimított a barázdált madárcsonton. Biztos volt benne, hogy Virek már megbízott egy ornitológust annak kiderítésével, hogy miféle madár szárnyának csontja lehet az. Feltételezte azt is, hogy mindegyik tárgy a legnagyobb precizitással meghatározható. Mindegyik holokártyában egy terjedelmes jelentést is mellékeltek az összes tárgy eredetéről, de Marly valamilyen belső késztetésre szándékosan figyelmen kívül hagyta valamennyit. Néha legjobb, ha a művészet rejtélyét gyermekként közelítjük meg. A gyermek meglátja mindazt, ami az avatott szemnek túl magától értetődő, túlságosan nyilvánvaló.
Marly letette a Braunt a kanapé melletti alacsony asztalra, és Andrea telefonjához lépett, hogy megnézze, mennyi az idő. Pacóval abban maradtak, hogy egykor találkoznak, és megbeszélik Alain kifizetését. Alain azt mondta, háromkor fogja felhívni Andreánál. Miközben a pontos időt tárcsázta, a képernyőn egy műholdas híradó automatikus ismétlése pergett: egy JAL-űrsikló megsemmisült az Indiai-óceán felett, amikor újra belépett a légkörbe; a Boston-Atlanta Metropolisz-Tengelytől nyomozók vizsgálják egy brutális és értelmetlennek tűnő bombatámadás helyszínét, amely New Jersey egyik szürke külvárosának lakónegyedében történt; új Bonn déli negyedét milicisták felügyelete mellett kitelepítik, mert építőmunkások két fel nem robbant, háborús rakétát találtak, amelyekről feltételezik, hogy biológiai fegyverekkel vannak felszerelve; arizonai hivatalos források tagadják azokat a mexikói vádakat, melyek szerint a Sonora-határ közelében kis hatóerejű vagy nukleáris szerkezetet robbantottak volna… Miközben nézte, az ismétlés elölről kezdődött és az űrsikló-szimuláció újra tűzhalálba torkollt. Marly megrázta a fejét, és rákoppintott a gombra. Dél volt.
Eljött a nyár, Párizs felett az ég forró volt és kék, s Marly mosolyogva szívta be a friss kenyér és a fekete dohány szagát. Az érzés, hogy figyelik, most csökkenőben volt, ahogy a metró felől a Pacótól kapott címre igyekezett. Faubourg St, Honoré. A cím ismerősnek rémlett. Egy galéria lehet, gondolta.
Igen. A Roberts. A tulajdonosa egy amerikai, akinek New Yorkban is van három galériája. Drága, de most már nem olyan elegáns.
Paco egy hatalmas tábla előtt várta. A táblát vastag és egyenetlen lakkréteg fedte, alatta, egymás hegyén-hátán, apró igazolványképek százai, amilyeneket a vasútállomásokon és buszpályaudvarokon látható ódivatú masinákkal szoktak készíteni. Láthatóan mindegyik fiatal lányokat ábrázolt. Marly gépiesen elolvasta az alkotó nevét és a mű címét. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.
— Felteszem, maga érti az efféle dolgokat — jegyezte meg savanyúan a spanyol. A párizsi üzleti divat szerint szabott, drágának látszó kék öltönyt viselt, fehér puplininggel, hozzá egy felettébb angolos hatású nyakkendőt, valószínűleg Charvet-től. Most egyáltalában nem látszott pincérnek. Vállán fekete, bordázott gumiból készült, olasz táska lógott.
— Mire gondolsz? — kérdezte Marly.
— A holtak nevére. — Paco a fejével a tábla felé intett. — Maga ilyesmikkel kereskedett.
— Mit nem értesz rajta?
— Néha úgy érzem, hogy ez, ez az egész kultúra úgy, ahogy van, csak trükk. Csak holmi fortély. Egész életemben a Senort szolgáltam, hol ilyen, hol olyan álruhában, érti? És a munkám ki is elégített, s nem volt híjával győzedelmes pillanatoknak sem. De akárhányszor is küldött gazdám a művészet üzleti világába, még sohasem leltem benne örömöm. Gazdám maga a gazdagság. A világban rengeteg a csodaszép dolog. És Senor mégis hajszol egy…
— Paco vállat vont.
— Akkor tudod, hogy mi tetszik neked — mosolygott rá Marly. — Miért ezt a galériát választottad a megbeszélésünkre?
— Senor ügynöke itt vette az egyik dobozt. Nem olvasta el a leírásokat, amiket Brüsszelben kapott tőlünk?
— Nem — felelte Marly. — Megzavarhatná a megérzéseimet. Herr Virek a megérzéseimért fizet.
Paco felhúzta a szemöldökét. — Most bemutatom Picard-nak, a vezetőnek. Talán ő segíthet a maga megérzéseinek.
Átvezette Marlyt a termen, majd egy ajtón. Őszülő, testes, gyűrött kordbársony öltönyös francia férfit találtak mögötte, aki épp telefonált. A telefon képernyőjén Marly betű- és számoszlopokat látott: a napi New York-i piac árfolyamait.
— Ah! — fordult feléjük a férfi. — Estevez. Bocsássanak meg. Egy pillanat az egész. — Bocsánatkérően elmosolyodott, és visszatért a beszélgetéshez.
Marly böngészni kezdte az árfolyamokat. Pollock-é ismét esett. Marly számára a művészet ilyetén megközelítését volt a legnehezebb megemésztenie. Picard, ha ugyan így hívták, egy New York-i tőzsdeügynökkel éppen arról tárgyalt, hogy egy különleges művész alkotásának mekkora összegű „pontját” vegye meg. Egy „pont” számos módon kifejezhető volt, a vonatkozó médiumtól függően; de az majdnem bizonyos volt, hogy Picard sosem fogja látni az általa megvett műalkotásokat. Ha az alkotó megütötte a megfelelő mércét, az eredetik nagy valószínűséggel egy raktárba kerültek ládákba csomagolva, ahol senki sem láthatta őket. Napok vagy évek múltán Picard felvette ugyanazt a telefonkagylót, és utasította az ügynököt, hogy adja el őket.
Marly galériája eredetikkel kereskedett. Ez viszonylagosan szerényebb üzletnek számított, de volt némi ösztönös, érzelmi vonzereje. No és természetesen megvolt rá az esély, hogy meggazdagszik rajta az ember. Amikor Alain a Cornell-hamisítvány felbukkanását csodálatos véletlen rábukkanásnak állította be, Marly szentül hitte, hogy hallatlan szerencse mosolygott rá. Cornell is szerepelt a tőzsdeügynök listáján, méghozzá igen drága „pontokkal”.
— Picard — szólt rá Paco, akárha csak egy szolgához fordult volna —, a hölgy Marly Kruskova. Senor bevonta az ismeretlen dobozok ügyébe. Esetleg lenne néhány kérdése magához.
— El vagyok ragadtatva! — mosolygott melegen Picard, de Marly mintha valami felvillanást látott volna a barna szemekben. Nagyon olyan volt, mintha Picard egy nem is oly régi botránnyal igyekezne összekapcsolni az imént hallott nevet…
— Ha jól tudom, az önök galériája intézte a tranzakciót annakidején.
— Úgy van — felelte Picard. — A művet kiállítottuk New Yorki bemutatótermeinkben, és számos árajánlatot kaptunk rá. Mindamellett úgy döntöttünk, Párizsban is bemutatjuk — sugárzott Picard —, és az Ön munkaadója által e döntésünk bizonyult a legértékesebbnek. Herr Virek hogy van, Estevez? Már jó pár hete nem láttuk őt…
Marly gyorsan Pacóra pillantott, de a fiú sötét arca nyugodt volt, teljesen fegyelmezett.