— Úgy hiszem, Senor nagyon jól érzi magát — felelte.
— Pompás! — lelkendezett Picard, valahogy túlságosan is, majd Marlyhoz fordult: — Csodálatos ember! Valóságos legenda! Nagy patrónus és hatalmas tudós!
Marlynak úgy rémlett, Paco felsóhajt.
— Meg tudná mondani, kérem, hogyan jutott az önök New York-i fiókja a szóban forgó műtárgyhoz?
Picard-nak leesett az álla. Pacóra nézett, majd vissza Marlyra. — Hát nem tudja? Nem mondták el Önnek?
— Megtudhatnám, kérem?
— Nem — válaszolta Picard. — Nagyon sajnálom, de nem mondhatom meg. Az a helyzet, hogy nem tudjuk.
Marly rámeredt. — Elnézést, de nem egészen értem, hogy ez hogyan lehetséges…
— A hölgy nem olvasta el a beszámolót, Picard. Mondja el neki maga. Jót fog tenni a megérzésének, ha a maga szájából fogja hallani.
Picard furcsa pillantást vetett Pacóra, aztán összeszedte magát.
— Természetesen — mondta. — Örömmel…
— Gondolod, hogy ez igaz? — kérdezte Marly Pacótól, amikor kiléptek a nyári napfényben fürdő Faubourg St. Honoré-ra. A tömeg tele volt japán turistákkal.
— Magam utaztam el a Sprawl-ba — mondta Paco —, és minden érintettel beszéltem. Roberts semmilyen feljegyzést nem hagyott a vételről, noha rendesen nem volt titkolódzóbb a szomszéd műkincskereskedőnél.
— És a halála baleset volt?
A fiú feltett egy Porsche tükörnapszemüveget.
— Csak annyira volt baleset, mint az efféle elhalálozások általában — felelte. — Sosem tudjuk meg, mikor és hogyan szerezte meg a művet. Mi nyolc hónapja bukkantunk rá itt, és akárhogyan próbáltuk visszanyomozni, mindig csak Robertsig jutottunk; ő meg már egy éve halott. Picard azt el sem mondta, hogy az alkotás majdnem kicsúszott a markukból. Roberts a vidéki házában tartotta, egy csomó egyéb dologgal együtt, amiket a hátramaradt rokonai merő kuriózumoknak tekintettek. Kevés híja volt, hogy az összeset elárverezzék. Néha azt kívánom, bárcsak megtették volna.
— Ezek az egyéb dolgok — Marly felvette a lépést a fiúval — mifélék voltak?
Paco elmosolyodott. — Gondolja, hogy nem nyomoztuk le egyesével valamennyit? Lenyomoztuk. A tárgyak — s a fiú grimaszt vágott, eltúlozva az erőfeszítést, hogy visszaemlékezzen — jobbára a kortárs népművészet jellegtelen példái voltak…
— Roberts ismert volt arról, hogy érdeklik az ilyesmik?
— Nem — felelte Paco —, de tudjuk, hogy körülbelül egy évvel a halála előtt itt Párizsban tagságért folyamodott az Institut de L'Art Brut-hoz, és támogatója lett a hamburgi Aeschmann Gyűjteménynek.
Marly bólintott. Az Aeschmann Gyűjtemény kizárólag az elmebetegek alkotásaival foglalkozott.
— Meglehetősen bizonyosak vagyunk abban — folytatta Paco, miközben könyéken ragadta Marlyt, és bekanyarodott vele egy mellékutcába —, hogy meg sem próbálta felhasználni ezt a két forrást, hacsak nem közvetítő útján, de ezt nem tartjuk valószínűnek. Senor természetesen többtucatnyi tudóst bízott meg azzal, hogy átfésüljék mindkét intézmény feljegyzéseit. De hiába…
— Mondd csak — mondta Marly —, Picard miért hitte, hogy nemrégiben találkozott Herr Virekkel? Hogyan lett volna ez lehetséges?
— Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja.
A fiú most egy tükröktől, palackoktól, és videojátékoktól csillogó, krómmal cifrázott hodályon vezette keresztül. A tükrök csalókán nagyobbnak mutatták a helyiséget; a hátsó falnál Marly a járda tükörképét látta, benne a gyalogosok lábait, s a napfény villanását egy dísztárcsán. Paco odabiccentett a fásult képű csaposnak, és Marlyt kézenfogva átvezette a kerek műanyag asztalok sűrűjén.
— Innen fogadhatja Alain hívását — közölte. — A barátnője vonalát átkötöttük ide.
Automatikus udvariassággal kihúzta Marlynak a széket. Marly fején átvillant, hogy valaha valóban pincér lehetett. Paco ezután lerakta a táskáját az asztalra.
— De meg fogja látni, hogy nem ott vagyok — tiltakozott Marly. — Ha pedig kikapcsolom a videót, akkor gyanút foghat.
— De nem azt fogja látni. Készítettünk magáról és a szükséges háttérről egy digitális képet. Ezt ráillesztjük az itteni telefonra.
Paco elegáns moduláris egységet szedett elő a táskából, és Marly elé helyezte. Az egység tetejéről papírvékony polikarbon-ernyő tekeredett le simán, és azonmód megszilárdult. Marly egyszer megfigyelt egy kikelő lepkét, és látta, hogyan alakulnak át megszáradó szárnyai.
— Hogyan csinálják ezt? — érdeklődött, s óvatosan megtapintotta a lemezt. Mintha vékony acélból lett volna.
— Az egyik új polikarbon-változat segítségével — felelte a fiú. — Maasék egyik új terméke…
A telefon diszkréten felberregett. Paco még gondosabban Marly elé illesztette, majd az asztal távolabbi végéhez állt, és Marlyhoz fordult:
— Ez magának szól. Ne feledje: otthonról beszél! — mondta, s előrehajolva megnyomott egy titánburkolatú kapcsolót.
A kicsiny képernyőt Alain arca és vállai töltötték be. A kép foltossága, rossz megvilágítása nyilvános fülkére utalt.
— Jó reggelt, édesem! — mondta.
— Hello, Alain.
— Hogy vagy, Marly? Bízom benne, hogy nálad van a pénz, amiről beszéltünk!
Marly látta, hogy a férfi valami sötét dzsekit visel, de a részleteit nem tudta kivenni.
— A lakótársnőd vehetne néhány leckét takarításból — csevegett Alain, s úgy tűnt, Marly vállai felett a hátteret kémleli.
— Te még életedben nem takarítottad ki a saját szobádat — felelte Marly.
A férfi vállat vont, és elmosolyodott.
— Mindannyiunknak megvan a maga tehetsége — mondta. — Nálad van a pénzem, Marly?
A nő felpillantott Pacóra, aki bólintott.
— Igen — felelte —, hát persze.
— Ez csodálatos, Marly. Bámulatos. Csak egyetlen apró bibi van…
A férfi továbbra is mosolygott.
— És mi az a bibi?
— Az informátoraim megduplázták az áraikat. Következésképp nekem is kétszeresére kell emelnem az enyémet…
Paco bólintott; ő is mosolygott.
— Rendben van. Természetesen meg kell majd kérdeznem… — mondta Marly, de Alaintól most felfordult a gyomra. Szerette volna már letenni a kagylót.
— És ők természetesen beleegyeznek.
— Ha így lesz, akkor hol fogunk találkozni?
— Ötkor újra felhívlak — mondta a férfi. A képe egyetlen kékeszöld radarpöttyé zsugorodott, aztán az is eltűnt.
— Fáradtnak látszik — jegyezte meg Paco, miközben összecsukta az ernyőt, és visszarakta a telefont a táskájába. — Ha vele beszél, mindig öregebbnek tűnik.
— Valóban?
Marly szeme előtt valamilyen okból ismét felmerült a Robertsnál látott tábla képe, a számtalan arccal. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.
Számtalan Marly, gondolta.
Számtalan lány, aki mind ő volt a fiatalság hosszú ideje alatt.
16. LEGBA
— Hé, seggfej! — bökte oldalba Rhea, nem éppen gyengéden. — Kapd össze magad!
Bobby elszántan küzdött; részint a horgolt takaróval, részint félig alakot öltött, ismeretlen ellenségeivel, anyja gyilkosaival. Ismeretlen volt a szoba is, ahol feküdt. Akárhol lehetett; körben aranyszínű műanyaggal keretezett tükrök és rojtos skarlátvörös tapéta. A tehetősebb Barbároknál is látott ilyen szobadíszítést, sőt, a szüleik egész lakótömböket cicomáztak ki hasonló stílusban. Rhea nagy halom ruhát dobott a habszivacsra, és fekete bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét.