A takaró már hurkába gyűrődött Bobby dereka körül. Lepillantott, és észrevette a százlábú ízelt testét, egy ujjnyi széles, friss hegsáv alá temetkezve. Beauvoir azt mondta, hogy a szerkezet felgyorsítja a gyógyulás ütemét. Ujjbegyével tétovázva megtapogatta a fénylő új heget; még érzékeny volt, de ki lehetett bírni. Felnézett Rheára.
— Te meg kapd be! — morogta, és beintett neki.
Néhány másodpercig egymásra meredtek Bobby feltartott középső ujja felett. Aztán Rhea nevetésben tört ki.
— Oké — mondta —, egy-null oda. Leszállok rólad. De szedd fel ezeket a cuccokat, és kapd őket magadra. Valamelyik csak illik rád. Lucas mindjárt itt lesz, hogy elvigyen, és Lucas nem csípi, ha megváratják.
— Egen? Hát nekem pedig tök nyugodt pasinak tűnik!
Bobby kutatni kezdett a ruhakupacban. Félrelökött egy mosásban kifakult, arany félholdmintás fekete inget, talált egy piros szaténholmit, fehér bőrutánzatú ujjszegéllyel, aztán valami áttetsző lemezekkel kivarrt fekete harisnyanadrág-szerűséget…
— Hé! — kiáltott fel undorral Bobby. — Honnét van ez a sok szar? Nem vehetek fel ilyen hányás cuccokat…
— Az öcsém ruhái — közölte Rhea. — Tavalyi modellek, ha éppen tudni akarod, és ajánlom, hogy húzd fel valamelyiket arra a fehér seggedre, mielőtt Lucas ideér. Hé! Az az enyém! — szólt rá, és felmarkolta a harisnyanadrágot, mintha attól félne, hogy Bobby ellopja.
Bobby belebújt a fekete-arany ingbe, és matatni kezdett a fekete gyöngyutánzatú, domború patentkapcsokkal. Talált még egy fekete farmert is: kimunkált ráncok díszítették, de eléggé buggyosnak bizonyult, és egyetlen zsebe sem volt.
— Más nadrágotok nincs?
— Jézusom — sóhajtott fel Rhea. — Láttam, milyen ruhákat hámozott le rólad Pye. Téged senki nem tévesztene össze egy manökennel. Csak öltözz fel szépen, oké? Nem akarok összebalhézni Lucasszal. Az lehet, hogy veled nyugis. De csak azért veszi a fáradságot, hogy az legyen, mert neked van valamid, ami annyira kell neki, hogy megérje. Nekem viszont tutira nincs, ezért velem szemben Lucasnak nincs lelkifurdalása.
Bobby felállt, s az ágyszivacs mellett imbolyogva próbálta felhúzni a farmer cipzárját.
— Nincs cipzárja! — nézett fel csodálkozva a nőre.
— Gombjai vannak. Valahol belül. Ez a stílus része, érted?
Bobby megtalálta a gombokat. Gondos elrendezésben sorakoztak, és átfutott az agyán, hogy mi történne, ha hirtelen vizelnie kellene. Észrevette a fekete nylonsarut is az ágy mellett, és belecsusszant.
— Jackie-vel mi van? — kérdezte, miközben az aranykeretes tükrök elé tipegett, hogy szemügyre vegye magát. — Iránta se érez Lucas lelkifurdalást?
A tükörből figyelte Rheát, és látta, hogy valami átsuhan az arcán.
— Hogy érted ezt?
— Beauvoir mesélte, hogy ő valami ló volt…
— Fogd be a szád! — förmedt rá a nő, s a hangja hirtelen mély lett és riadt. — Ha Beauvoir ilyenekről mesél neked, az az ő dolga. De számodra ezek tabuk, érthető? Nincs róluk duma. Ne tudd meg, milyen durva dolgok vannak köztük! A végén még visszasírod azt, amikor odakint hevertél, szétvágott seggel.
Bobby belenézett Rhea szemeinek tükörképébe; sötétek voltak, s a puha filckalap széles karimája jórészt árnyékba vonta őket. Bár mintha most több fehér látszott volna bennük, mint korábban.
— Oké — bökte ki végül Bobby, némi szünet után. — Köszi.
Gyűrögetni kezdte az ing gallérját, felhajtotta, aztán vissza; próbálgatta, hogyan állna jobban.
— Tudod — szólalt meg Rhea, félrebillentve a fejét —, ha van rajtad néhány cucc, nem is nézel ki olyan rosszul. Leszámítva, hogy olyan a szemed, mintha valaki két lyukat pisált volna egy hóbuckába…
— Lucas — szólította meg Bobby, amikor már a liftben voltak —, tudják, hogy ki volt az, aki elintézte a mutteromat?
Ezt a kérdést ugyan nem tervezte be, de kibukott belőle, mint egy hirtelen feltörő mocsárgáz-buborék.
Lucas jóindulatú pillantást vetett rá, hosszú fekete arcán nyugalom ült. Csodálatos szabású, fekete öltönyét mintha frissen vasalták volna. Olajjal bekent, vaskos fabotján feketén és vörösen kanyarogtak az erek, markolatául hatalmas, fényes rézgomb szolgált. Ebből ujjnyi peckek futottak le, belesimulva a bot szárába.
— Nem, nem tudjuk. — Egyenes vonalat alkotó ajkai nagyon komolyak voltak. — Pedig mi is nagyon szeretnénk tudni…
Bobby kényelmetlenül toporgott. Feszélyezte a lift. Akkora volt, mint egy mikrobusz, s bár nem volt tele, de ő volt az egyetlen fehér. Miközben fáradhatatlanul fürkészte a lift belsejét, megállapította, hogy fluoreszcens lámpák alatt a feketék nem néznek ki élőholtaknak, mint a fehérek általában.
Útba lefelé a lift háromszor is megállt valamelyik szinten, és várakozott; egyszer közel negyedóráig. Amikor első ízben álltak meg, Bobby kérdőn nézett Lucasra.
— Valami van az aknában — magyarázta Lucas.
— Micsoda?
— Egy másik lift.
A lifteket a lakótömb szívébe építették, aknáik együtt futottak a víz- és szennyvízvezetékekkel, hatalmas villanykábelekkel, és szigetelt csövekkel, amikről Bobby úgy gondolta, hogy a Beauvoir által leírt geotermikus rendszer részei. Bárhol is nyíltak ki az ajtók, mindenütt látszottak. Minden nyersen közszemlére volt téve, mintha az építők láttatni akarták volna, hogy pontosan hogyan működnek a dolgok, és mi merre megy. És minden tenyérnyi szabad felületet összegubancolódó graffitiháló borított, olyan sűrűn és annyi átfedéssel, hogy szinte képtelenség volt bármiféle szöveget vagy jelet felismerni benne.
— Sosem jártál még idefent, igaz, Bobby? — kérdezte Lucas, amikor az ajtók végre ismét becsapódtak, és ők folytatták az útjukat lefelé.
Bobby megrázta a fejét.
— Hát, az elég nagy kár — dörmögte Lucas. — Természetesen érthető, de akkor is szégyen. Napi Kettő azt mondja, nem rajongsz túlzottan Barrytownért. Igaz ez?
— De még mennyire — helyeselt Bobby.
— Azt hiszem, ez szintén érthető. Úgy találom — folytatta emelt hangon —, hogy maga egy képzelőerővel és kezdeményezőkészséggel egyaránt megáldott fiatalember. Ezzel egyetértene? — Lucas a tenyerével dörzsölgetni kezdte a sétabot fényes rézgombját, és áthatóan nézett Bobbyra.
— Azt hiszem, igen. Ki nem állhatom ezt a helyet. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy, izé… soha nem történik semmi, tudja? Illetve történnek dolgok, de mindig ugyanazok, újra és kurvára újra, mintha az egész egy ismétlés lenne, minden nyár olyan, mint a tavalyi… — S Bobby hangja elbicsaklott, nem lévén biztos afelől, mit gondol róla Lucas.
— Igen — felelte Lucas. — Ismerem ezt az érzést. Meglehet, hogy ez Barrytownra kicsivel igazabb, mint más helyekre, de ugyanez ugyanilyen könnyen tapasztalható New Yorkban vagy Tokióban.
Ez úgysem igaz, gondolta Bobby, de mindenesetre bólintott, mert fülébe csengett Rhea figyelmeztetése. Lucas nem tűnt fenyegetőbbnek Beauvoirnál, de hatalmas tömege önmagában figyelmeztető volt. S Bobby az emberi viselkedésnek egy új elméletén rágódott. Egészében még nem építette fel, de egy része arra épült, hogy az igazán veszedelmes embereknek egyáltalán nincs rá szükségük, hogy hencegjenek ezzel a ténnyel; s a képesség, hogy el tudják rejteni a bennük bujkáló fenyegetést, még veszedelmesebbé tette őket. Ez homlokegyenest ellenkezett a Nagy Játszótéren uralkodó felfogással, ahol a kölykökben nem rejlett erő, dacára a sok kínlódással erőltetett krómszegecses vadságnak. Ami persze a hasznukra vált, legalábbis a helyi ügyek esetében. De az nyilvánvaló volt, hogy Lucasnak semmi köze a helyi ügyekhez.