— Látom, kételkedsz — mondta Lucas. — Nos, feltehetőleg elég hamar megtapasztalod, de ez nem fog máról holnapra menni. Amerre most az életed elkanyarodik, arrafelé a dolgok meglehetősen sokáig újnak és izgalmasnak hatnak.
A liftajtó csattanva kinyílt, és Lucas kilépett, maga előtt terelve Bobbyt, akár egy kisgyereket. Kikövezett csarnokba léptek ki, amely a bódék, a ruhákkal teliaggatott fülkék, és a földre terített, holmikkal telepakolt pokrócok mellett guggoló emberek között a végtelenbe látszott nyúlni.
— Csak semmi ácsorgás! — mondta Lucas, és lapátkezével nagyon gyengéden meglökte Bobbyt, mikor az megtorpant egy software-zsibvásár előtt. — Barátom, te a Sprawlba mégy, és úgy fog utazni, ahogy az egy Grófhoz illik.
— Hogyan?
— Egy limuzinban.
Lucas kocsija arannyal pettyezett, káprázatos, fekete karosszériával, és tükörfényes rézdíszítéssel dicsekedhetett, ezenkívül cifra szerkentyűk gyűjteményével, amelyeknek célját Bobby csak találgatni tudta. Az egyiket tányérantennának vélte, bár inkább azokra az azték naptárkorongokra hasonlított; aztán már be is szálltak, és Lucas hagyta, hogy a széles ajtó lágyan becsapódjék mögöttük. Az ablakok mélysötét színezésén keresztül éjszakainak tetszett a külvilág; mintha nyüzsgő éjszaka lett volna, amelyben a Lakótelep-beli tömegek intézik fényes nappal szokásos dolgaikat. A jármű belseje egyetlen hatalmas tér volt, élénk színű szőnyegekkel és halvány bőrpárnákkal kibélelve; kimondott ülés nem akadt benne. Kormánykerék sem; a műszerfal bőrrel kárpitozott fal volt, simaságát semmiféle műszer nem szakította meg.
Bobby Lucasra nézett, aki meglazította fekete nyakkendőjét:
— Hogyan vezeti ezt?
— Ülj le valahová! Nagyjából így vezetem: Ahmed, húzzál el velünk New Yorkba, az alsó keleti felébe!
A kocsi finoman elkanyarodott a járdaszegély mellől, és Bobby egy puha szőnyeghalomra huppant.
— Az ebéd harminc perc múlva tálalva, uram, hacsak nem óhajt hamarább valamit — szólalt meg egy hang. Lágy volt és dallamos, és nem lehetett meghatározni, pontosan merről jön.
Lucas felnevetett.
— Damaszkuszban aztán igazán tudták, hogyan kell kocsikat gyártani — mondta.
— Hol?
— Damaszkuszban — ismételte Lucas, miközben kigombolta a zakóját, és hátradőlt a halvány párnák öblébe. — Ez egy Rolls. Régi példány. Azok az arabok jó kocsikat csináltak, amíg megvolt rá a pénzük.
— Lucas — kérdezte Bobby, hideg rántottcsirkét falatozva —, miért tart ennek másfél óráig, hogy New Yorkba érjen? Hiszen nem vánszorgunk kimondottan…
— Azért — Lucas szünetet tartott, és ismét kortyintott a hideg fehér borból —, mert ennyi ideig tart odaérni. Ahmed minden gyári extrával rendelkezik, többek között egy elsőosztályú ellen-megfigyelő rendszerrel is. Az úton guruló Ahmed figyelemreméltóan magas fokú egyedüllétet biztosít. Sokkal nagyobbat, mint amekkorát New Yorkban a pénzemért rendszerint kapok. Ahmed, van olyan érzésed, hogy valaki esetleg ránkszállt, megpróbál lehallgatni vagy ilyesmi?
— Nem, uram — válaszolta a hang. — Nyolc perccel ezelőtt az azonosító táblánkat infrával leolvasta egy helikopter a Taktikaiaktól. A helikopter száma MH-kötőjel-3-kötőjel-848, a pilótája Roberto ezredes…
— Oké, oké! — intette le Lucas. — Rendben. Ne törődj vele! Látja, grófom? Ahmed többet tud a Taktikaiakról, mint azok rólunk.
Kezét egy vastag, fehér szalvétába törölte, és a zakózsebéből arany fogpiszkálót húzott elő.
— Lucas — kérdezte Bobby, miközben Lucas óvatosan kotorászott a nagy lapátfogai közti résekben —, mi történne, ha mondjuk arra kérném magát, hogy vigyen a Times Square-re, és engedjen ki?
— Á! — eresztette le a fogpiszkálót Lucas. — A város legpezsgőbb negyede. Miről van szó, Bobby, narkó-problémáról?
— Á, nem, csak kíváncsi voltam.
— Mire? A Times Square-re akarsz menni?
— Nem, csak éppen ez jutott elsőre eszembe. Azt akartam kérdezni vele, hogy elengedne-e.
— Nem — felelte Lucas. — Hogy egészen őszinte legyek, nem. De ne tekintsd magát fogolynak; inkább vendégnek. Megbecsült vendégnek.
Bobby savanyúan mosolygott.
— Aha. Oké. Azt hiszem, az ilyesmit hívják védőőrizetnek.
— Helyes — mondta Lucas, ismét munkára fogva az arany fogpiszkálót. — És ameddig itt vagyunk, a derék Ahmed kínálta biztonságban, nem ártana elbeszélgetnünk. Azt hiszem, Beauvoir testvér már mesélt magunkról egyet-mást. Mit gondolsz mindarról, amit hallottál?
— Hát — kezdte Bobby —, nagyon érdekes, de nem vagyok benne biztos, hogy értem.
— Mit az, amit nem értesz?
— Hát, nem ismerem ezt a vudu-izét…
Lucas felhúzta a szemöldökét.
— Úgy értem, a maguk dolga, hogy mire vevők, szóval hogy miben hisznek, érti? De Beauvoir az egyik percben utcatechnóban beszél, üzletről, amilyet addig nem is hallottam, a következőben meg mambókról és szellemekről és kígyókról és…
— És még miről?
— Lovakról — nyelt egyet Bobby.
— Bobby, tudod te, mi az a metafora?
— Egy alkatrész? Olyan, mint egy kondenzátor?
— Nem. Hagyjuk a metaforát. Amikor Beauvoir vagy én a loáról és a lovaikról beszélünk magának, ez utóbbiak alatt azon keveseket értve, akiket a loa lovaglásra kiválasztanak, szóval akkor úgy kell tennie, mintha két nyelven beszélnénk egyszerre. Az egyiket a kettő közül már ismered. Ez az utcatechno nyelve, ahogy te neveznéd. Lehet, hogy más szavakat használunk, de mi is technikáról beszélünk. Lehet, hogy valamit mi Ougou Feraynek hívunk, amit te jégtörőnek neveznél, érthető? De ugyanakkor, ugyanazokkal a szavakkal más dolgokról is beszélünk, és ezt nem érted. Nincs is rá szükséged — tette el a fogpiszkálóját Lucas.
Bobby mély levegőt vett.
— Beauvoir azt mondta, hogy Jackie egy Danbala nevű kígyó lova. Lefordítaná ezt nekem utcatechnóra?
— Természetesen. Gondolj úgy Jackie-re, mint egy deckre, Bobby; mint egy nagyon csinos, szép bokájú cybertér-deckre. — Lucas elvigyorodott, látva, hogy Bobby elpirul. — Danbalát, akit néhány ember a kígyónak nevez, képzeld programnak. Például egy jégtörőnek. Danbala becsusszan a Jackie-deckbe, Jackie megtöri a jeget. Ennyi az egész.
— Oké — mondta Bobby, megragadva a dolog értelmét —, de akkor a mátrix micsoda? Ha Jackie egy deck, és Danbala egy program, akkor mi a cybertér?
— A világ — felelte Lucas.
— Legjobb lesz, ha innét gyalog megyünk — javasolta Lucas.
A Rolls némán, selymes puhasággal megállt. Lucas felkelt, és begombolta a zakóját. — Ahmed túl nagy feltűnést keltene — tette hozzá, s felvette a botját. Az ajtó lágyan kattanva kireteszelte magát.
Bobby Lucas mögött leereszkedett a Sprawl félreismerhetetlen, jellegzetes illatába. Aluljárók áporodott kipárolgása és évszázadok korma vegyült benne a friss műanyag rákkeltő bűzével, s mindezt áthatotta az illegálisan használt ásványi üzemanyagok szénszaga. Magasan a fejük felett az ívlámpák fényében fürdő, befejezetlen Fuller-kupolák egyike takarta el a lazacszínű alkonyati égbolt kétharmadát, fogazott szélével szürke, törött méhsejtet idézett. A Sprawl kupoláinak rendetlen halmaza olykor véletlenszerű mikroklíma-változásokat generált: néhány városi tömbben például állandóan finom páralecsapódás csepegett a pernyétől piszkos falakról, míg néhány magas kupolaövezet statikus kisüléseiről volt hírhedt, amik a villámlás sajátságos, városi megfelelői voltak. Az utcán, ahol Bobby Lucas mögött lépkedett, heves szél fújt; meleg, szitáló fuvallat, ami valószínűleg összefüggött a Sprawl-t behálózó földalatti-rendszer légnyomásváltozásaival.