— Talán eladott nekik egy nagyon drága árut, ami nem működött — találgatta Lucas.
— Remélem, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy maga küldte őket, Lucas — mondta a Finn színtelen hangon. — Mert ha igen, akkor közelről is bemutatom magának a fasírtos trükköt!
— Mondtam olyat, hogy maga eladott nekünk valamit, ami nem működik?
— „Gondjaink vannak”, így mondta. És mi egyebet vásároltak tőlem maguk, fiúk, így mostanában?
— Sajnálom, Finn, de nem mi küldtük őket. Ezt maga is tudja.
— Egen, azt hiszem, tudom. Szóval, mi a lófasz hozta magát errefelé, Lucas? Tudja, hogy arra a cuccra, amit maguk vettek, nem vonatkozik a szokásos jótállás…
— Tudják — szólalt meg a Finn, miután végighallgatta Bobby félbeszakadt cybertér-akcióját —, valami kurvára különös dolog van ott kinn… — S megcsóválta keskeny, furcsán hosszúkás fejét. — Nem mindig volt ez így — pillantott Lucasra. — Maguk tudják, ugye?
A földszinten ültek, a bolt hulladékkal zsúfolt előrésze mögötti fehér szobában, négyzetes, fehér asztal körül. A padlót csúszásgátló mintázattal ellátott, kopott kórházi csempe fedte, a falakat pedig széles, piszkosfehér műanyagtömbök alkották, amelyeknek mélyén vastag lehallgatáselhárító áramkörszendvicsek rejtőztek. A bolt előterével ellentétben a fehér szobában patikai tisztaság uralkodott. Az asztal körül absztrakt szobrokként álltak az érzékelőktől és keresőműszerektől roskadozó, háromlábú fémötvözet állványok.
— Mit kéne tudnunk? — érdeklődött Bobby. Minél többször számolt be a kalandjáról, annál kevésbé érezte magát wilsonnak. Inkább fontosnak.
— Nem neked, te taknyos — vetette oda fáradtan a Finn. — Neki. A nagy varázslónak, a hudu-embernek. Ő tudja. Tudja, hogy ez nem ilyen… Csak nemrég változott meg. Én mindig benne voltam az üzleti életben; már régesrégóta. Már a háború előtt is; már azelőtt is, mielőtt egyáltalán bármilyen mátrix lett volna, sőt mielőtt az emberek egyáltalán tudták volna, hogy lesz! — És a Finn most egyenesen Bobbyra nézett. — A cipőm is öregebb nálad. Mi a faszt várhatnék tőled, leszámítva a hülye kérdéseket? Cowboyok azóta vannak, amióta a számítógépek. Ők építették az első példányokat, hogy feltörjék vele a fritzek jegét, stimmt? Ők még kódfeltörők voltak. Szóval, ha úgy jobban tetszik, jég már a számítógépek előtt is létezett.
A Finn rágyújtott aznap esti tizenötödik cigarettájára, és a füst kezdte betölteni a fehér szobát.
— Lucas tudja, egen. Az elmúlt hét vagy nyolc évben mókás kis dolgok estek meg odakint a cowboyok környékén. Az új zsokék dolgokkal kötik az üzleteket, ugyebár, Lucas? Egen, elhiheti, hogy tudom; a hard és a soft még mindig fontos nekik, és még mindig gyorsabbaknak kell lenniük, mint a jégen sikló kígyó, de mindegyiküknek, akik igazán ismerik a dörgést, vannak szövetségeseik, nemde, Lucas?
Lucas kivette a zsebéből az arany fogpiszkálót, és az egyik hátsó zápfogán kezdett vele munkálkodni. Arca sötét és komoly maradt.
— Trónok és uralmak — dünnyögte sötéten a Finn. — Egen, vannak dolgok odakint. Szellemek, hangok. Miért is ne? Az óceánokban sellők lakoznak, meg más marhaságok, és nekünk itt a szilíciumtenger, he? No persze, ez csak amolyan megkurtított hallucináció, amit mindnyájan elfogadtunk, a cybertér, de bárki aki becsatlakozik, kurvára tudja, hogy ez egy teljes univerzum. És minden évben egy kicsivel zsúfoltabb lesz, mintha…
— Számunkra — szólt közbe Lucas — a világ mindig is így működött.
— Egen — mondta a Finn —, szóval maguk erre is könnyen rá tudtak állni; és azt mondhatták az embereknek, hogy azok, amikkel üzleteket hoznak össze, nem mások, mint a régi bozót-istenek…
— Isteni Lovasok…
— Úgy, úgy. Lehet, hogy maguk hisznek is benne. De én elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem rá, milyen volt mindez, amikor még nem így nézett ki. Ha tíz évvel ezelőtt valaki a Gentleman Loser-ben azt próbálta volna bedumálni a topzsokéknak, hogy szellemekkel csevegett a mátrixban, hát biztosan lököttnek nézték volna.
— Wilsonnak — szúrta közbe Bobby, mert kezdte úgy érezni, hogy kireked a társalgásból és rohamosan csökken a fontossága.
A Finn üres arccal feléje fordult.
— Micsodának?
— Wilsonnak. Egy kétbalkezesnek. Ez amolyan vagány-duma, azt hiszem…
Megint sikerült melléfognia. A francba.
A Finn nagyon különös pillantást vetett rá.
— Jézusom. Ezzel fejezitek ki, he? Egek. Én ismertem a fickót…
— Kicsodát?
— Bodine Wilsont — felelte a Finn. — ő az egyetlen ismerősöm, akiből valaha is szállóige lett.
— Ostoba pasas volt? — kérdezte Bobby, és nyomban meg is bánta.
— Ostoba? Ej, dehogyis, ügyes volt, mint a fene! — nyomta el a Finn a cigarettáját egy törött Campari cseréphamutálban. — Csak éppen abszolút bukásnak bizonyult. Egy ízben Dixie Flatline-nal dolgozott együtt…
A véreres, sárga szemek elmerengtek.
— Finn — kérdezte Lucas —, honnan szerezte azt a jégtörőt, amit eladott nekünk?
A Finn fagyosan tekintett Lucasra.
— Negyven éve a pályán vagyok, Lucas. Van fogalma róla, hányszor tették már fel nekem ezt a kérdést? És arról, hogy hányszoros halott lennék, ha válaszoltam volna rá?
Lucas bólintott.
— Elfogadom a magyarázatát. De elmondanám az én verziómat. — A fogpiszkálót a Finnre szegezte, akár egy játéktört. — Annak, hogy maga inkább itt üldögél és mellébeszél, az az igazi oka, hogy úgy gondolja, az a három hulla odafent valahogy összefügg a nekünk eladott jégtörőjével. És amikor Bobby arról beszélt, hogy az anyja lakótömbjét eltörölték a föld színéről, maga nagy érdeklődéssel odafordult, a fülét hegyezte. Jól mondom?
A Finn kivillantotta a fogait.
— Talán.
— Valaki magát is felírta a listájukra, Finn. Az a három halott nindzsa odafent valakinek sok pénzébe került. Ha nem térnek vissza, az illető csak még eltökéltebb lesz.
A vöröskarikás, sárga szemek pislantottak.
— Mindegyikük fel volt szerelkezve — mondta a Finn — egy támadás végrehajtására, de az egyiküknél akadtak más dolgok is. Olyanok, amiket kérdezősködésnél szokás használni… — Felemelte nikotinfoltos, csótányszárny-színű ujjait, és lassan masszírozni kezdte vékony felsőajkát. — Wigan Ludgate-től kaptam azt a jégtörőt — bökte ki. — A Wigtől.
— Sosem hallottam róla — mondta Lucas.
— Őrült kis geciláda volt — felelte a Finn —, s valamikor cowboy.
— Történt pedig… — kezdte a Finn.
Bobby számára az elbeszélés végtelenül lebilincselő volt, különb még Beauvoir és Lucas tanításainál is.
Wigan Ludgate akkoriban már öt éve topzsoké volt, ami tűrhető pályafutás egy cybertér-cowboy számára. Öt év alatt egy cowboy vagy meggazdagszik, vagy agyhalált hal, vagy legfeljebb beszáll a fiatal betörők képzésébe, szigorúan csak vezetési oldalról. A Wig, fiatalsága és dicsősége teljes hevével végigsöpört a mátrix egy jókora szakaszán, ahol a foglalt szektorok ritkásabban helyezkednek el. Ez a szakasz azoknak a földrajzi területeknek felelt meg, amiket valaha a Harmadik Világként ismertek. A szilícium nem kopik; a mikrochipek gyakorlatilag halhatatlanok. A Wig ezt hamar megfigyelte. Ugyanakkor, mint a vele egyidős srácok, ő is jól tudta, hogy a szilícium már elavult, ami rosszabb, mintha elkopna a használattól. Ezt a Wig kegyetlen, ám elfogadott és állandó tényezőként fogta fel, akár a halált vagy az adózást. Az igazat megvallva, sokkal jobban izgatta az, hogy a cuccai kimennek a divatból, mint az, hogy meghal — huszonkét éves volt akkor — vagy hogy mi van az adóval. Nem könyvelt semmit, bár éves százalékot fizetett egy szingapúri pénzmosodának, és az elvitt annyit, amennyit adóznia kellett volna, ha bevallja a jövedelmét. A Wig úgy okoskodott, hogy az a sok divatjamúlt szilícium mind átkerül valahová. És azt is kiderítette, hogy hová: szerteszét a kialakulóban lévő ipari bázisok mentén küszködő, nyomorban tengődő helyekre. Olyan nemzetekhez, amelyek oly nagyfokú tudatlanságban éltek, hogy a nemzet fogalmát még mindig komolyan vették. A Wig egy rakásnyi elmaradt afrikai vidéket bejárt, és úgy érezte magát, mint egy kaviárral teli medencében köröző cápa. Az apró tojáskák külön-külön nem sokat értek, de elegendő volt szélesre tátani a száját és belapátolni őket. Könnyűszerrel ment, szinte magától, és jól bejött. A Wig egy hétig dolgozott az afrikaiaknak, közben véletlenül megbuktatott legalább három kormányt, temérdek szenvedést zúdítva az emberekre. Aztán a hét végén, vastagon lefölözve a sok milliónyi, nevetségesen kicsi bankszámlát, visszavonult. Ahogy kiment, úgy jöttek be sáskákként a többiek; mások is felismerték az afrikai lehetőséget.