— Kikkel beszélheti meg? — Turner egy lépést tett előre.
— A Maas-szal. Az Igazgatótanáccsal. Nem engedhetik meg maguknak, hogy bántsák. Ugye nem?
— Miért akarnák bántani? — lépett még egyet Turner.
A lány az orrát nyomkodta a vörös zsebkendővel.
— Amiért kiküldött engem. Meg azért, mert apám tudta, hogy engem bántani fognak, talán meg is ölnek. Az álmok miatt.
— Az álmok miatt?
— Maga azt hiszi, hogy bántani fogják?
— Nem, nem, nem tesznek ilyet. Most felmászom oda. Oké?
A lány bólintott. Turnernek ki kellett tapogatnia a törzsbe süllyesztett, üreges kapaszkodókat; az álcabevonat leveleknek, zuzmóknak és gallyaknak mutatta őket… Aztán feljutott a lány magasságába, és megpillantotta a fegyvert a lány szandálba bújt lába mellett.
— De hát nem ő maga akart kijönni? Én őt vártam, az apádat…
— Nem. Mi sosem terveztünk ilyet. Csak az az egy gépünk volt. Nem mondta el magának? — A lány reszketni kezdett. — Semmit sem mondott?
— Mondott épp eleget — felelte Turner, s kezét a lány vállára tette. — Apád épp eleget mondott nekünk. Minden rendben lesz…
Átlendült a peremen, lehajolt, félretolta a Smith Wessont a lány lábától, és kezébe akadt az összekötő kábel. Kezét továbbra is a lányon tartva felemelte, és becsatlakoztatta a füle mögé.
— Add meg a törlési eljárást mindarra, amit az elmúlt negyvennyolc órában rögzítettél! — utasította a gépet. — Ki akarom dobni a Mexikóvárosba vezető útvonaltervet, a te utadat a parttól, mindent…
— Mexikóvárosba irányuló útvonal nem került beprogramozásra — közölte a hang, illetve annak közvetlen hallóidegi bemenete.
Turner a lányra meredt, és megdörzsölte az állát.
— Akkor hová indultunk?
— Bogotába. — A vadászgép kiírta annak a helynek a koordinátáit, ahol le kellett volna szállniuk.
A lány Turnerre pislogott, szemhéja ugyanolyan feketére volt zúzódva, mint a környező bőr.
— Maga meg kivel beszél?
— A géppel. Megmondta Mitchell, hogy szerinte hová kell menned?
— Japánba…
— Van ismerősöd Bogotában?
— Nincs.
— Anyád hol él?
— Azt hiszem, Berlinben. Nem igazán ismerem…
Turner kitörölte a gép memóriaegységeit, megsemmisítve Conroy programozásából mindazt, amihez hozzáférhetett: a berepülést Kaliforniából, a bázis azonosítási adatait, s az útvonaltervet, amelynek alapján egy kijelölt leszállóhelyre érkeztek volna, Bogota városmagjától háromszáz kilométerre. Elvégre megtalálhatják a gépet… Turner a Maas műholdas felderítő rendszerére gondolt, meg arra, hogy ért-e valamit a lopakodó-menekülő program, amit lefuttatott. Rudynak felajánlhatta volna ugyan a vadászgépet, cserébe a segítségért, de nemigen hitte, hogy Rudy szívesen belekeveredne az ügybe. Bár Turner felbukkanása a farmon Mitchell lányával máris belerántja, nyakig. De más kiút nem volt; csak Rudynál juthat hozzá azokhoz a dolgokhoz, amikre most szüksége van.
Négyórás gyalogút várt rájuk a félig elfeledett ösvények mentén, majd végig az elgazosodott, kétsávos aszfaltút kanyargós szalagján. Turner úgy találta, a fák megváltoztak; aztán belegondolt, milyen sokat nőhettek azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára itt járt. Az út mellett, egymástól szabályos távolságra faoszlopok szedertől és lonctól benőtt csonkjai meredeztek; valaha telefondrótok feszültek közöttük, de a drótokat már hetven éve leszaggatták a réz miatt, a kátrányos oszlopokat meg kivágták és eltüzelték… Az út menti virágos réten méhek dongtak…
— Van ennivaló ott, ahová megyünk? — kérdezte a lány; csoszogva baktatott a viharvert aszfalton, fehér szandáljának talpa felverte a port.
— Persze — biztosította Turner. — Amit csak kívánsz.
— Most leginkább vizet kívánnék — felelte a lány, s kisimította napbarnította arcából sima szálú barna hajának egy odahullott tincsét. Turner észrevette, hogy egyre jobban sántít, és valahányszor a jobb lábával lép, mindig megvonaglik az arca.
— Mi a baja a lábadnak?
— Azt hiszem, a bokámmal történt valami, amikor odavágtam a sárkányt… — A lány elfintorodott, de ment tovább.
— Pihenünk egyet.
— Nem. Oda akarok érni, akárhová…
— Azt mondtam, pihenünk — mondta Turner, és a lányt kézenragadva az út széléhez vezette. A lány grimaszt vágott, de leült a férfi mellé, s jobb lábát óvatosan maga elé nyújtotta.
— Nagy fegyver — jegyezte meg. A zubbonyhoz már túlságosan meleg volt; Turner a csupasz testére szíjazta a válltokot, s fölébe húzta az ujjatlan munkásinget. Be sem gyűrte a végét, így az szabadon verdesett körülötte.
— Miért olyan a csöve ott alul, mint egy kobra feje?
— Az egy célzókészülék, éjszakai harchoz. — Turner előrehajolt, hogy megvizsgálja a lány bokáját. Duzzadt volt, és egyre rosszabbodott.
— Nem tudom, mennyit tudsz még menni ezzel — dünnyögte.
— Sok csatában volt már éjszaka, pisztolyokkal?
— Nem.
— Azt hiszem, nem értem, mit is csinál maga tulajdonképpen…
Turner felpillantott rá.
— Mostanában nekem se mindig egyértelmű. Úgy volt, hogy apád jön ki. Munkahelyet akart változtatni, hogy valaki másnak dolgozzék. Azok, akikhez be akart állni dolgozni, felbéreltek engem, meg pár más embert, hogy segítsük apádnak otthagyni a régi helyét.
— De erre semmilyen lehetőség nem volt — csodálkozott a lány. — Ez törvényellenes lett volna!
— Az is volt — bogozta ki Turner a szandál szíját, majd elkezdte lehántani a lány lábáról. — Törvényellenes.
— Ó! Hát ez a maga foglalkozása!
— Igen.
Levette a szandált. A lány nem viselt harisnyát, s a bokája csúnyán feldagadt. — Ez ficam…
— És mi van a többiekkel? — tudakolta a lány. — Sok társa volt ott, a romoknál? Valaki lövöldözött, és azok a rakéták…
— Nehéz lenne megmondani, ki lövöldözött — mondta Turner —, de a világítórakétákat nem mi küldtük fel. Talán a Maas biztonsági csoportja tette, akik követtek téged kifelé. Talán azt gondoltad, simán kijuthatsz?
— Azt csináltam, amit Chris mondott nekem — felelte a lány. — Chris az apám.
— Tudom. Azt hiszem, az út hátralevő részén vinnem kell téged…
— De mi van a barátaival?
— Miféle barátaimmal?
— Akik ott maradtak, Arizonában…
— Ja, azokkal! Hát… — Turner kézfejével megtörölte izzadt homlokát. — Nem tudnám megmondani. Fogalmam sincs, mi lehet velük.
Turner előtt felmerült a fehérbe fulladó égbolt, a napnál is fényesebb energialobbanás. De a gép azt mondta, elektromágneses pulzálást nem észlelt…
Tovább indultak. Tizenöt perccel később Rudy első portyázó kutyája felfedezte őket. Angie Turner hátán ült, átölelve a vállát; sovány combjait a férfi a hóna alá vette, és kezét összekulcsolta a mellén. A lányból a felsővárosi kölykök illata áradt, valami halvány szappan- vagy samponszag. Turner elgondolta, hogy milyen szagúnak érezheti a lány öt. Rudynál lesz zuhany…
— Ó, a francba, mi az ott?! — merevedett meg a lány a hátán. Előremutatott.
A kanyarban, egy magas agyagfal tetejéről ösztövér, szürke vadászkutya nézett le rájuk. Keskeny fejét érzékelőkkel telerakott, fekete csuklya takarta. Nyelvét kilógatva lihegett, és lassan ide-oda ingatta a fejét.
— Semmi vész — mondta Turner. — Csak egy őrkutya. A barátomé.