— Nem — felelte zavartan Marly.
Rez grimaszt vágott.
— Nos, remélem, azért kihámozol valami értelmet ebből a locsogásból!
Kiszabadította a vállát a hálóból, és szűk hátraszaltót csinált; Marly arcától pár centiméterre fékezett le. Kezétől optikai szalag vezetett a konzolhoz, és Marly most először vette észre a lány csuklójának bőrébe simuló, finom, égszínkék csatlakozót. Marly jobb fülébe egy fülhallgatót dugott, és megigazította a belőle előkanyarodó áttetsző mikrofoncsövet.
— Nincs joguk rá, hogy zaklassanak bennünket — szólalt meg egy férfihang. — A mi munkálkodásunk Isten műve, és csak mi láttuk az ő valódi arcát!
— Halló? Halló, hallanak engem? A nevem Marly Kruskova, és sürgős üzleti ügyem van magukkal, vagy valakivel ezeken a koordinátákon. Egy kollázs-sorozatról lenne szó, amely dobozokból áll. Ezeknek a dobozoknak az alkotóját rettenetes veszély fenyegeti! Találkoznom kell vele!
— Veszedelem? — köhécselt a férfi. — Egyedül Isten szabja meg az ember sorsát! Mi minden félelem nélkül valók vagyunk… De józan észben nem szűkölködünk…
— Kérem, hallgasson meg! Engem Josef Virek bérelt fel, hogy találjam meg a dobozok készítőjét. De most azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat. Virek tudja, hogy maguk itt vannak, és az ügynökei követni fognak…
Rez mereven bámult Marlyra.
— Be kell hogy engedjenek! Többet is tudok mondani…
— Virek?
Hosszú, statikus zajjal teli szünet következett.
— Josef Virek?
— Igen — felelte Marly. — Az a bizonyos. Maguk egész életükben látták a képét, azt amelyiken az angol királlyal van… Kérem, kérem…
— Kapcsolja ide a pilótáját — mondta a hang, és a tomboló hisztéria átadta a helyét valami másnak, amit Marly még annál is jobban utált.
— Tartalék — mondta Rez, leemelve a sisakot a piros űrruháról. — Megengedhetem magamnak: fizetsz eleget…
— Nem — tiltakozott Marly —, de tényleg, nem kell, hogy… én…
Megrázta a fejét. Rez az űrruha derekán lévő kapcsokat bontogatta.
— Nem mehetsz be űrruha nélkül olyan helyre, mint az — mondta. — Nem tudhatod, miféle légkörük van. Sőt, azt se tudhatod, hogy van-e légkörük egyáltalán! És lehetnek ott akármilyen baktériumok, spórák… Mi a baj? — kérdezte, leengedve az ezüst sisakot.
— Klausztrofóbiám van!
— Ó… — Rez rámeredt. — Hallottam ilyesmiről… Azt jelenti, hogy félsz a dolgok belsejében lenni?
A lány őszintén kíváncsinak látszott.
— Kicsi dolgok belsejében, igen…
— Mint például a Sweet Jane?
— Igen, de…
Marly körbenézett a szűk kabinban, s a feltörő pánikkal viaskodott.
— Ezt még kibírom, de a sisakot nem…
— Na jó — mormolta Rez. — megmondom, mi legyen. A ruhát felveszed, de a sisakot a kezedben tartod. Megmutatom, hogyan kell felcsatolni. Áll az alku? Máskülönben ki nem teszed a lábad a hajómról…
A lány szája egyenes és határozott volt.
— Igen — rebegte Marly —, igen…
— Na, figyelj — mondta Rez. — A zsilipek össze vannak kötve. Ez az ajtó kinyílik, te bemész, én meg bezárom. Aztán kinyitom a másik felét. És akkor benne vagy az odaáti légkörben, akármi legyen is az. Egészen biztosan nem akarod feltenni a sisakot?
— Nem akarom — felelte Marly, és lenézett a sisakra, amit piros űrkesztyűs kezében szorongatott; a tükröző arcvédőben meglátta saját, sápadt tükörképét.
Rez halkan csettintett a nyelvével.
— Hát, a te életed… Ha vissza akarsz jönni, küldj velük egy üzenetet a Sweet Janenek, a JAL átszállón keresztül.
Marly esetlenül elrúgta magát, és előrebucskázott a zsilipbe, amely nem volt nagyobb egy felállított koporsónál. A piros űrruha mellpáncélja keményen nekicsattant a külső ajtónak, és Marly hallotta, hogy a belső szisszenve bezárul mögötte. Feje mellett egy lámpa gyulladt ki, amiről a hűtőszekrények világítása jutott eszébe.
— Viszlát, Therése…
Semmi nem történt. Magára maradt vadul dobogó szívével.
Aztán a Sweet Jane külső zsilipajtaja félrecsúszott. Az egészen apró légnyomáskülönbség elég volt hozzá, hogy Marlyt kiszédítse valami sötétségbe, amelynek olyan szaga volt, akár egy régóta elhagyatott öltözőnek; öreg és szomorúmód emberi szag volt. A levegőben vastag, tisztátlan nyirkosság lebegett, és a kalimpáló Marly látta, ahogy hátul bezáródik a Sweet Jane ajtaja. Fénysugár szökött el mellette, aztán megremegett és visszalendült, majd rátalált Marly pörgő testére.
— Fényt! — kiáltott valaki rekedten. — Fényt a vendégünknek! Jones!
Az a hang volt, amit a fülhallgatóban hallott. Különösen csengett ebben az irdatlan, acélos és üreges kútban, amin keresztül Marly aláhullott. Aztán csikorgó hang hallatszott, és a távolban éles kék fénykarika ragyogott fel, megvilágítva Marlynak az acélból és holdsziklából hegesztett törzs vagy fal távoli görbületét. A fal felszínét gondosan vésett csatornavonalak és mélyített gödröcskék tarkították; egykor valamiféle készülékek lehettek beléjük illesztve. A mélyebb bevágások némelyikében még látszottak a térkitöltő barna habszivacs odatapadt, rücskös csonkjai; a többi elveszett a holt árnyék feketeségében…
— Jobb lenne, ha rákapcsolnál egy kötelet, Jones, mielőtt még betöri a fejét…
Marly űrruhájának vállaira valami nyirkosan cuppanó dolog csapódott, s fejét odafordítva egy fényes, rózsaszínű plasztikcsomót pillantott meg. Vékony, rózsaszín kötelet húzott maga után, amely, miközben nézte, körétekeredve szorosra húzódott. Az elhagyatott katedrális-térséget egy csörlő zihálása töltötte be, és Marlyt egészen lassan bevontatták vele.
— Elég sokára ért ide — mondta a hang. — Kíváncsi voltam rá, ki lesz az első, és erre Virek az… Mammon…
És már el is kapták, és körbeforgatták. Marly majdnem elveszítette a sisakot; elsodródott tőle, de egyik házigazdája visszalökte a kezei közé. A retikülje, az összehajtogatott dzsekivel és a csizmákkal együtt, saját röppályáját írt le a vállszíja körül, és oldalról a fejének ütődött.
— Ki maga? — kérdezte Marly.
— Ludgate! — hörögte az öregember. — Wigan Ludgate, ahogy azt maga nagyon jól tudja… Ki mást akart volna rászedni? Ki máshoz küldte volna magát?
Ráncos, foltos arcát simára borotválta, de szürke, torzonborz, hínárszerű haja szabadon lebegett az áporodott léghuzatban.
— Sajnálom — felelte Marly. — Nem azért jöttem, hogy becsapjam. Már nem dolgozom Vireknek… Azért jöttem, mert… Szóval először is, nem tudom biztosan, miért jöttem ide, de rájöttem, hogy a dobozok készítője veszélyben van. Ugyanis Virek úgy hiszi, valami mást is őriz, ami Vireket megszabadíthatná a ráktól…
A Wigan Ludgate-ből sugárzó, szinte tapintható tébolytól Marlynak elcsuklott a hangja, és azt is észrevette, hogy az öregember egy régi munkaűrruha repedezett páncélját viseli, és a megkopott acél sisakrögzítő gyűrűt nyakláncként veszik körül a ráragasztott olcsó fémfeszületek. Arca nagyon közel volt; Marly még az odvas fogak bűzét is érezte.
— A dobozok!
Ajkairól a newtoni fizika elegáns törvényének engedelmeskedve, apró nyálgyöngyök váltak le.
— Te szajha! A dobozok Isten kezei!
— Csak nyugalom, Lud! — szólalt meg egy második hang. — Megijeszti a hölgyet. Csak nyugodtan, hölgyem; az öreg Ludnak nem sok látogatója szokott lenni. Eléggé felizgatják, amint látja, de alapjában véve ártalmatlan öreg bolond…