— Igen.
Turner figyelte, amint a lány arcizmai megfeszülnek és elernyednek, újabb maszkba öntve vonásait…
— Nagyon helyes. Hagyd itt a járművet, úgy, ahogy szándékoztad! De észak felé kövesd az állomásokat. New York felé. Ma éjjel. S aztán majd vezetlek Legba lovával, és gyilkolni fogsz nekem…
— Gyilkolni? Kicsodát?
— Azt, akit a leghőbben vágytál megölni, felbérelt ember.
Angie felnyögött, megrázkódott, és zokogni kezdett.
— Minden oké — mondta Turner. — Félig már otthon vagyunk.
Ez a megjegyzés semmit sem jelentett, gondolta, miközben kisegítette a lányt az üléséből; egyiküknek sem volt semmiféle otthona. A zubbonyban megtalálta a lőszeresdobozt, és pótolta azt, amit elhasznált a Hondára. A műszerfal szerszámoskészletében talált egy festékpettyes borotvakést, és felhasította vele a zubbony szakításálló varrását. A vágás mentén milliónyi poliszigetelő mikrocsövecske pöndörödött fel. Miután kiszaggatta a bélést, a Smith Wessont a tokjába dugta, és felvette a zubbonyt. Az cafatokban lógott rajta, akár egy túlméretezett esőkabát, és teljesen eltakarta a nagy pisztoly dudorát.
— Miért csinálta ezt? — kérdezte a lány, keze fejét végighúzva a száján.
— Mert odakint forróság van, és el kell takarnom a fegyvert. — Az új yenekkel tömött cipzáras táskát az egyik zsebébe gyömöszölte. — Gyerünk — mondta —, el kell kapnunk a metrót…
A régi georgetowni kupoláról állhatatosan peregtek a páracseppek. Negyven évvel azután épült, hogy a meggyengült Északiak elkotródtak McLean alsóbb részeiről. Washington mindig is a Déliek városa volt, és ha valaki Bostontól kezdve végigvonatozott az állomásokon, akkor itt már érezhette, hogyan változik meg a Sprawl hangja. A District fái buján zöldelltek, s leveleik eltakarták az ívfényeket, amik alatt Turner és Angela Mitchell a repedezett járdákon a Dupont Kör és az ottani állomás felé igyekezett. A Körben dobok szóltak, és valaki felgyújtotta a középen álló óriás márványserlegében összegyűlt szemetet. Útjuk kiterített pokrócoknál üldögélő, néma alakok mellett vitt el; a pokrócokon kazalban álltak a szürrealista árukollekciók: fekete műanyag audiolemezek nyirkos kartontokjai, mellettük ütött-kopott művégtagok, csupaszon lógó idegcsatlakozókkal; egy poros akvárium, tele hosszúkás dögcédulákkal; kifakult, gumival átkötött, kifakult levelezőlap-kötegek; olcsó Indo elektródák, még az eredeti nagykeres plasztikcsomagolásban; szedett-vedett agyag paprika- és sószórókészletek; egy hámló bőrmarkolatú golfütő; hiányos pengéjű svájci tábori kések; egy horpatag szemétkosár, rányomva egy elnök arcképe, akinek a nevére Turnernek majdnem eszébe jutott (Carter? Grosvenor?); az Emlékmű elmosódott hologramjai…
Az állomás bejáratának közelében, az árnyékban Turner higgadt alkuba bocsátkozott egy fehér farmeres kínai fiúval, s Rudy legkisebb címletű bankjegyét kilenc fémötvözet zsetonra cserélte, amelyeken ott ékeskedett a BAMT Transit díszes emblémája.
Két zsetonért bejutottak az állomásra. Három további zseton a pocsék kávét és áporodott süteményeket kínáló ételautomatákban végezte. A maradék néggyel északra indultak; a vonat csendesen suhant mágneses párnáján. Turner hátradőlt, átkarolta a lányt, és úgy tett, mintha lehunyná a szemét; a szemközti ablakban tükröződő alakjukat tanulmányozta. Fáradtan eltespedő, magas, lesoványodott, borostás pasast látott, oldalán egy összekuporodó, karikás szemű lánnyal. Angie egyetlen szót sem szólt, mióta eljöttek a sikátorból, ahol Turner a légpárnást hagyta.
Egy órán belül már másodszor kezdte fontolgatni, hogy felhívja az ügynökét. A szabály úgy szól, hogy ha valakiben bíznod kell, bízz az ügynöködben. De Conroy azt mondta, hogy Oakeyt és a többieket Turner ügynökén keresztül bérelte fel, s ez az összefüggés Turnerben kétségeket támasztott… Hol volt Conroy ma éjszaka? Turner szinte biztos volt benne, hogy Conroy küldte rájuk Oakeyt a lézerrel. Vajon a Hosaka telepítette volna Arizonába a nehézlöveget, hogy eltüntesse egy zavaros disszidálási kísérlet bizonyítékait? De ha ők voltak, akkor miért utasították Webbert arra, hogy pusztítsa el a dokikat, az idegsebészeti műtőmodult, és a Maas-Neotek decket? És megint a Maas… A Maas megölte Mitchellt? Van rá alapos oka azt hinni, hogy Mitchell valóban halott? Igen, gondolta, ahogy a lány megfordult mellette nyugtalan álmában, van rá ok: Angie. Mitchell attól félt, hogy megölik a lányt; azért szervezte meg a disszidálást, hogy őt kiszöktesse, eljuttassa a Hosakához, a saját menekülésére nem is gondolva. Vagy legalábbis ez volt Angie változata.
Lehunyta a szemét, kirekesztve a tükörképeket. Mitchell rögzített emlékeinek mély hasadékában valami felkavargott. Szégyen. Nem érte el egészen… Turner hirtelen kinyitotta a szemét. Mit is mondott a lány Rudynál? Hogy az apja azért ültette a fejébe azt a dolgot, mert Angie nem volt eléggé ügyes? Vigyázva, nehogy felébressze, Turner kihúzta a karját a lány nyaka alól, és két ujját nadrágjának oldalzsebébe csúsztatta. Előszedte Conroy nyakzsinóros, fekete műanyagtokocskáját. Felnyitotta a tépőzárat, és kirázta az aszimmetrikus, vaskos biosoftot a tenyerébe. Gépi álmok. Hullámvasút. Túl gyors, túl idegen ahhoz, hogy megmarkolja. De ha valaki egy meghatározott dolgot keres, ki kell tudnia húzni belőle…
Hüvelykujja körmével kipattintotta a porvédőt az aljzatból, és maga mellé tette a műanyag ülésre. A vonaton alig néhányan utaztak, és egyikük sem figyelt Turnerre. Mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és becsúsztatta a biosoftot.
Húsz másodperccel később rátalált arra, amit keresett. Ezúttal nem legyintette meg a különös közvetlenség, és ezt annak tudta be, hogy ezt az egy meghatározott tényt, ezt az apró adatot kutatta, aminek egy vezető tudós dossziéjában legelöl kéne állnia: a lánya intelligenciahányadosát, az éves tesztsorozatok alapján megállapított IQ-t.
Angela Mitchellé jóval a normális felett volt. Legalábbis valamikor.
Kivette a biosoftot az aljzatából, és szórakozottan pörgetni kezdte a hüvelyk- és mutatóujja között. A szégyen. Mitchell és a szégyen és az iskola…
Képesítés, gondolta Turner. A csibész bizonyítványait akarom. Látni akarom a másolataikat!
Újra betette a dossziét.
Semmi. Megtalálta, de nem volt ott semmi…
Nem. Még egyszer.
És újra…
— A szentségit! — mondta, látva az anyagot.
Kiborotvált fejű tinédzser pillantott rá a szomszédos széksorból, aztán visszafordult, hogy tovább hallgassa a barátja szóáradatát:
— Megint nyomatják a meccset, fent a dombon, éjfélkor. Mi kimegyünk, de csak lógunk, nem szállunk be, csak letejelünk, és hagyjuk, hogy széttapossák egymás seggét, meg jót röhögünk, megnézzük, kiket rugdosnak agyon, mert Susannak a múlt héten kikészült a karja, figyelsz? És az marha vicces volt, mert Cal el akarta vinni a kórházba, de be volt lőve, és azzal a szaros Yamahájával átborult a fekvő zsarun…
Turner visszanyomta a biosoftot az aljzatába.
Ezúttal, mikor végetért, nem szólt semmit. Visszadugta Angie nyaka alá a karját és elmosolyodott; az ablakban meglátta a mosolyát: fülig érő, magzati vigyor volt.
Mitchell iskolai feljegyzései jók voltak, nagyon jók. Elsőrangúak. De az ív hiányzott belőlük. Turner megtanulta, hogy a tudósok dossziéjában mindig keresni kell az ívet, a zsenialitás egyfajta görbe jelét. Turner ugyanúgy felismerte az ívet, ahogy egy gépészmester a köszörűről pattogó szikrákból felismeri a fémet. És Mitchellnél hiányzott.