— Hello, Marly! — köszöntötte. — Én nem látom magát, de pontosan tudom, hol van most…
— Ez a Wig egyik szószék-képernyője — magyarázta Jones, az arcát dörgölve. — Telerakta vele az egész Helyet, mert azt hiszi, egy napon emberek jönnek, akiknek prédikálhat. Azt hiszem, ez a kukkancs a Wig kommunikációs cuccába van kötve. Ki ez a pasas?
— Virek — felelte Marly.
— Öregebbnek gondoltam.
— Ez csak egy generált kép — magyarázta Marly. — Sugárkövető eljárás, felületmintázás… — Rámeredt a kupola boltozata alól rámosolygó arcra. Számtalan élet pici alkotásai, szerszámok, játékok és aranyozott gombok, mindmegannyi elveszett tárgy forgott előtte lassú hurrikánban.
— Szeretném, ha tudná — szólt a kép —, hogy szerződését sikerrel beteljesítette. A Marly Kruskováról készített pszichológiai elemzésem megjósolta a válaszát az én lényegemre. Az alaposabb elemzések kimutatták, hogy párizsi jelenléte rákényszerítette a Maas-t, hogy kijátssza a kártyáit. Rövid időn belül pontosan tudni fogom, Marly, hogy mit talált. Azt tudtam, hogy Mitchellbe, abba az emberbe, akiben a Maas és a világ az új biochip-eljárások feltalálóját tiszteli, mások táplálták azokat az elméleteket, amelynek az áttörést köszönhette. A Maas, nem fogva fel, hogy mit cselekszik, lemondott az elméletek forráshelyének meghatározásáról. És maga most elért oda. Paco hamarosan megérkezik…
— Azt mondta, nem akar követni — jegyezte meg Marly. — De tudtam, hogy hazudott…
— És most azt hiszem, Marly, végre szabad lehetek. Megszabadulok a stockholmi ipari parkban, steril acél mögé falazott, négyszáz kilónyi burjánzó sejttől. Szabad leszek végre, és akárhány valódi testben alakot ölthetek majd, Marly. Mindörökké.
— A francba — mondta Jones. — Ez ugyanolyan pocsék, mint a Wig. Miről dumál nekünk?
— Az ugrásáról — felelte Marly, visszaemlékezve Andreával folytatott beszélgetésére, és a szűk kis konyhában sülő rákok illatára. — Ugrás az evolúció következő fokára…
— Maga érti ezt?
— Nem — vallotta be Marly —, de tudom, hogy ez rossz lesz, nagyon rossz…
Megrázta a fejét.
— Vegye rá a magrendszer lakóit, Marly, hogy beengedjék Pacót, és a csapatát — szólt Virek. — Egy órával azelőtt, hogy maga felszállt Orlyról, megvettem a magrendszert egy pakisztáni vállalkozótól. Nagyszerű üzlet volt, Marly, alkalmi vétel. Paco szokás szerint ügyel majd az érdekeimre.
És a képernyő elsötétült.
— Nahát — mondta Jones. Körbeforgott egy csuklós manipulátoron, és megfogta Marly kezét. — Mi rossz van ebben? Most már az övé, és azt mondta, maga elvégezte, amit kellett… Azt nem tudom ugyan, hogy az öreg Wig mire lesz jó, azonkívül, hogy hallgassa a hangokat, de úgyse sokáig húzza már ezen az oldalon. Nekem meg tökmindegy, kívül vagyok-e, vagy belül…
— Nem érted — mondta Marly. — Nem értheted. A pasas végre megtalálta azt, amit évek óta keresett. De egyetlen szándéka sem jó. Senkinek sem… Én láttam őt, éreztem…
És akkor az acélkar, amibe Marly kapaszkodott, megremegett, és mozogni kezdett, majd a szervómotorok fojtott duruzsolásától kísérve az egész tornyocska mozgásba lendült.
30. FELBÉRELT EMBER
Turner Conroy arcára meredt az iroda telefonképernyőjén.
— Gyerünk — mondta Angie-nek. — Maga vele megy.
A nyúlánk fekete lány, hajában a belefont ellenállásokkal előrelépett, és gyengéden átkarolta Mitchell lányát, s közben ugyanazon a csettintésekkel tűzdelt kreol nyelven valamit dúdolt magában. A pólóinges srác még mindig leesett állal bámulta Angie-t.
— Gyere, Bobby — szólt rá a fekete lány. Turner az asztal túlfelén ülő, sebesült kezű férfira pillantott, aki gyűrött szmokingot és csokornyakkendőt viselt, meg fonott, fekete bőrszíjsarut. Jammer, a bártulajdonos, állapította meg Turner. Jammer az ölében ringatta a kezét, a bárpultról hozott kékcsíkos kendőre bugyolálva. Hosszú arca volt, örökösen borotva után kiáltó szakálla, és kőkemény profihoz illő, keskeny, éles szeme. Ahogy a szemük találkozott, Turner rájött, hogy a férfi, ingatag székét a sarokba lökve, gondosan kikerült a kamera látószögéből.
A pólós kölyök, Bobby, még mindig tátott szájjal, kicsoszogott Angie és a fekete lány után.
— Mindkettőnket sok kellemetlenségtől kímélhetett volna meg, Turner — kezdte Conroy. — Felhívhatott volna engem, vagy az ügynökét.
— És ha a Hosakát hívtam volna?
Conroy lassan megcsóválta a fejét.
— Kinek dolgozik maga, Conroy? Ezt a bulit elárulta, igaz?
— De nem magát, Turner. Ha úgy ment volna minden, ahogy elterveztem, akkor maguk Bogotában lennének Mitchellel együtt. A nehézlöveg nem tüzelt volna addig, amíg a vadászgép fel nem száll, és ha jól csináljuk, a Hosaka oda lyukadt volna ki, hogy a Maas az egész szektort szétlőtte, csak hogy megállítsa Mitchellt. De Mitchell nem jött ki, ugye, Turner?
— Eszébe se jutott kijönni — felelte Turner.
Conroy bólintott.
— Egen. És a fennsíkon a biztonságiak kiszúrták a menekülő lányt. Mert ugye ő az, Mitchell lánya…
Turner hallgatott.
— Igen — mondta Conroy —, stimmel…
— Megöltem Lynch-et — mondta Turner, hogy elterelje a témát Angie-ről. — De mielőtt összedőlt volna minden, Webber azzal lepett meg, hogy ő dolgozott magának.
— Mindketten nekem dolgoztak — felelte Conroy -; de egyik sem tudott a másikról. — Vállat vont.
— Miért voltak ott?
Conroy elmosolyodott.
— Azért, mert maga hiányolta volna őket, ha nincsenek ott, nemde? Mert maga ismerte a stílusomat, és ha nem vetem be az összes szokásos trükkömet, maga gyanút fogott volna. És tudtam, hogy magából sosem lenne áruló. Mr. Sírig Hűséges, igaz? Mr. Busidó. Magának van hitele, Turner. A Hosaka tudta ezt, azért is szorgalmazták, hogy vegyem be magát…
— Nem felelt az első kérdésemre, Conroy. Kinek a pénzéért játszott kettős szerepet?
— Egy Virek nevű tejelt — felelte Conroy. — A pénzember. Igen, igen, az a bizonyos. Évek óta meg akarta venni Mitchellt. Mellesleg az egész Maast is. De nem ment neki. Annyira meggazdagodtak, hogy nem tudott hozzájuk férni. Állandó díjat tűzött ki Mitchell fejére. Őrült nagy összegű díjat. Amikor a Hosaka tudomást szerzett Mitchellről, és behívott engem, elhatároztam, hogy utánanézek annak a díjnak, csak úgy kíváncsiságból. De mielőtt megtehettem volna, már a nyakamon is voltak Virek emberei. Nem kellet sokáig győzködniük, elhiheti.
— Elhiszem.
— De Mitchell mindannyiunkat megszívatott, nem igaz, Turner? Jó alaposan.
— Ezért aztán megölték.
— Saját magát ölte meg — javította ki Conroy —, legalábbis Vireknek a fennsíkra küldött vakondjai szerint. Amint meglátta a gyereket a sárkányon, rögtön elvágta a torkát egy szikével…
— Hemzsegnek a hullák, Conroy — mondta Turner. — Oakey meg az a japcsi is halott, aki a maga helikopterét vezette.
— Sejtettem, hogy így van, amikor nem jöttek vissza — vont vállat Conroy.
— Megpróbáltak kicsinálni minket — tette hozzá Turner.
— Dehogyis, öregem, csak beszélni akartak magával… Akkor ugyanis még nem tudtunk a lányról. Csak annyit tudtunk, hogy maga meglépett, és az átkozott vadászgép nem érkezett meg a bogotai leszállóhelyre. Addig nem is gondoltunk a lányra, amíg el nem néztünk a maga bátyjának a farmjára, és meg nem találtuk a gépet. A bátyja semmit sem akart elmondani Oakey-nek. Dühöngött, mert Oakey megsütötte a kutyáit. Oakey azt mondta, úgy tűnt, lakott ott egy nő is, de ő nem került elő…