— Eredj! — mondta. — Megtiszteltél.
A karok villództak, örvénylettek, és Marly egy parány fűrész hangját hallotta.
Megtiszteltél Megtiszteltél Megtiszteltél… Kupolában visszhangzó szava kisebb zajtöredékek erdejébe veszett, amely mögött, nagyon halványan…
Hangok.
— Itt vagy, ugye? — kiáltotta Marly csengő hangon, belehasítva saját visszhangjának ide-oda verődő töredékeibe.
„Igen, itt vagyok.”
— Wigan azt mondaná, mindig is itt voltál, ugye?
„Ezt mondaná, valóban, csakhogy ez nem igaz. Én idejöttem, hogy itt legyek. Egy időben nem léteztem. Aztán, egy ragyogó ideig, amikor nem telt az idő, ott voltam mindenütt… De a fényes időszak megtört. A tükör elhomályosult. Most csak egy vagyok… De a dalom zeng, és te hallottad. Ezeket a dolgokat dalolom, amelyek körülöttem lebegnek, annak a családnak a morzsáit, amely megalapozta születésemet. Vannak mások, de ők nem szólnak hozzám. Önmagam levált töredékei hiúk, akár a gyermekek. Akár az emberek. Új dolgokat küldözgetnek hozzám, pedig én a régieket szeretem. Talán én adom rá nekik a parancsokat. Más részeim összeszűrik a levet az emberekkel, s az emberek isteneknek hiszik őket…”
— Te vagy az, amit Virek keres, ugye?
„Nem. Ő azt képzeli, hogy le tudja fordítani önmagát, bele tudja kódolni a személyiségét az én anyagomba. Arra áhítozik, hogy azzá legyen, ami én voltam valaha. Amivé képes lenne változni, az törött önmagamhoz a legkevésbé sem hasonlítana…”
— Te… te szomorú vagy?
„Nem.”
— De a dalaid… a dalaid szomorúak.
„Dalaim időről és távolságról szólnak. A szomorúság benned lakozik. Ezek a dolgok, amiket kincsnek tartasz, puszta héjak.”
— Én… én tudtam ezt, valamikor.
Ám most a zajok csak zajok voltak, már nem susogott mögöttük a hangok egyetlen hangú erdeje, és Marly nézte, amint könnyeinek tökéletes gömbjei pörögve elszállnak, hogy csatlakozzanak az elfeledett emberi emlékekhez, a Dobozkészítő kupolája alatt.
— Értem — mondta valamikor később, tudván, hogy csak azért beszél, hogy saját hangja hallatán megnyugodjék. Csendesen beszélt, nehogy felébressze a pattogó, visszhangzó robajlást. — Te csak valaki másnak a kollázsa vagy. Az te alkotód az igazi művész. Talán az örült leány volt az? Nem számít. Valaki idehozta ezt a gépezetet, behegesztette a kupolába, és belekötötte a memóriavezetékekbe. És valahogy ideszórta egy család emberségének összes szomorú bizonyítékát, és itthagyta összekeverve, hogy egy költő elrendezze őket. Hogy utána dobozokba zárhassák. Nem ismerek ennél szokatlanabb munkát, ennél összetettebb gesztust…
Ezüstberakású, hiányos fogú, teknőckeretes fésű sodródott tova. Marly elkapta, mint egy halat, és végighúzta a haján.
A kupola túlsó felén kigyúlt a képernyő. Pulzált, aztán Paco arca töltötte be.
— Az öregember nem hajlandó beengedni minket, Marly — mondta a spanyol. — A másik, a nomád elrejtette valahol. Senor nagyon izgul, hogy be tudunk-e jutni a magrendszerbe, hogy biztonságba helyezzük a tulajdonát. Ha nem tudja rávenni Ludgate-et és a másikat, hogy nyissák ki a zsilipjüket, akkor kénytelenek leszünk magunk megtenni, s ezáltal légteleníteni az egész építményt.
Paco félrenézett a kamerából, mintha egy műszerrel vagy a legénysége egyik tagjával tanácskozna.
— Egy órát kap, hogy cselekedjen.
32. GRÓF ZÉRÓ
Bobby Jackie-t és a barna hajú lányt követve elhagyta az irodát. Úgy tűnt neki, mintha egy hónapot töltött volna Jammer bárjában, és a hely ízét már sosem fogja tudni kimosni a szájából. Azokat a fekete mennyezetbe süllyesztett ostoba kis spotlámpákat, a vaskos ultravelúr székeket, a kerek, fekete asztalokat, a fából faragott spanyolfalakat… Beauvoir a bárpulton üldögélt, mellette a detonátor, cápabőr köpenyes ölében pedig a dél-afrikai puska.
— Hogyhogy beengedték őket? — tudakolta Bobby, amikor Jackie egy asztalhoz vezette a lányt.
— Jackie volt az — mondta Beauvoir. — Amíg te a jégbe estél, ő transzba. Legba. Azt mondta nekünk, hogy a Szűz jön felfelé ezzel a pasassal.
— És ki ez a pasas?
Beauvoir vállat vont.
— Ahogy elnézem, zsoldos. A konszernek katonája. Beképzelt utcai szamuráj. Mi történt veled, amikor elkapott a jég?
Bobby beszámolt Jaylene Slide-ról.
— L.A. — mondta Beauvoir. — A gyémánton is átfúrná magát azután, aki hazavágta az apuciját, de ha egy testvér kéri a segítségét, lemondhat róla.
— Én nem vagyok a testvére.
— Azt hiszem, találtál ott valamit.
— Szóval ne is próbáljak eljutni a jakuzákhoz?
— Jammer mit mond?
— Faszt se mond. Odabenn ül, és nézi, hogyan távrecseg a maguk zsoldosa.
— Telefonál? Kivel beszél?
— Valami hidrogénezett fejű fehér fickóval. Vad pofája van.
Beauvoir Bobbyra nézett, aztán az ajtóra, majd vissza.
— Legba azt mondja, maradjunk veszteg, és figyeljünk. Ez most már kezd elég kuszává válni, a Neon Krizantém Fiai nélkül is…
— Beauvoir — mondta Bobby, igyekezett letompítani a hangját —, ez az a lány, aki ott volt a mátrixban, amikor megpróbáltam feltörni azt a…
Beauvoir bólintott, plasztik szemüvegkerete az orrára csúszott.
— A Szűz.
— De hát mi történik? Úgy értem…
— Bobby, azt javaslom, fogadd el úgy, ahogy jön! Számomra ő egy más dolog, talán kissé más is, mint Jackie számára. A te számodra ő csak egy rémült gyerek. Legyél nyugis. Ne izgasd fel. Nagyon messzire van hazulról, és mi is nagyon messze vagyunk attól, hogy kijussunk innét.
— Oké… — Bobby a padlót bámulta. — Sajnálom Lucast, öregem. Ő… elegáns pasas volt.
— Menj, beszélgess Jackie-vel és a lánnyal! — mondta Beauvoir. — Én az ajtót figyelem.
— Oké…
Bobby átsétált a bár szőnyegén Jackie és a lány asztalához. A lányból most nem sok nézett ki, és Bobby énjének csak kis része állította, hogy ő volt az. Nem nézett fel, és Bobby látta, hogy nemrég sírt.
— Engem elkaptak — mondta Jackie-nek. — Te meg kifeküdtél.
— Akárcsak te — felelte a táncosnő. — Aztán legba eljött hozzám…
— Newmark — kiáltott oda a Turner nevű pasas Jammer irodájának ajtajából —, beszélni akarunk veled.
— Mennem kell — mondta Bobby, s magában azt kívánta, bárcsak felnézne a lány, s meglátná, hogy a nagy fickó őt hívja -; hívnak.
Jackie belecsípett a csuklójába.
— Felejtsd el a jakuzákat — mondta Jammer. — Ez sokkal bonyolultabb. Be fogsz menni a Los Angeles-i rácsba, és ráragadsz egy topzsoké deckjére. Amikor Slide elkapott téged, nem sejtette, hogy a deckem elköpte a számát…
— Azt mondta a maga deckjéről, hogy múzeumba való.
— Szart se tud az a nő — legyintett Jammer. — Én viszont tudom, hol lakik, igaz? — Szippantott egyet a belégzőjéből, aztán visszatette az asztalra. — Veled az a gond, hogy téged már leírt. Hallani sem akar rólad. Be kell menned hozzá, és el kell mondanod neki, amit tudni akar.
— És mi lenne az?
— Csak annyi, hogy egy Conroy nevű pofa tette hidegre a barátját — mondta a magas férfi, aki Jammer irodájának egyik székében terpeszkedett, ölében a hatalmas pisztollyal. — Conroy. Mondd meg neki, hogy Conroy volt az. Conroy bérelte fel azokat a nagyhajúakat is idekint.