Vereszov némán bólintott.
— Vajon elegendő lesz-e? — kérdezte Szinyicin. — Megtalálja-e a robotrakéta a célját?
— Megtalálja — felelte Stone határozottan. — Semmiféle más tömeg nincs ebben az irányban.
A „Tyitov” hajtóművei elhallgattak. Most mindkét test a tehetetlenségnél fogva egyforma sebességgel repült. Ám, a hold bármely pillanatban megváltoztathatta repülési irányát, nem volt szabad késlekedni. Stone megnyomta a gombot. A széles képernyőn feltűnt a robotrakéta körvonala. Szivar alakú volt, rövid csápokkal, mögötte hosszú fehér lángcsóva húzódott.
A robotrakéta néhány másodpercig az űrhajó mellett lebegett az űrben, mintha nem tudná, hová, merre is induljon. Aztán egyre gyorsabban kezdett távolodni.
— Megszimatolta! — mondta Vereszov.
— Nem ütközik neki a hold felszínének? — kérdezte Muratov, aki nem ismerte az űrrobotok berendezését.
— Nem, közvetlenül a cél előtt lefékez.
A fehér lángcsóva ponttá zsugorodott.
— De messze van! — jegyezte meg Stone.
Kék fény lobbant a vezérlőpult képernyőjén: működésbe lépett a robottelevízió kamerája.
S Muratov ismét megpillantotta azt, amit néhány nappal ezelőtt az első expedíció alkalmával látott a teleszkóp nézőkéjében.
Homályos, sötét folt takarta el a ragyogó csillagtengert. Egy hatalmas tojás kísérteties körvonala (úgy látszik, a robot már egészen a hold közvetlen közelében volt), mint feketén tátongó szakadék a világűr mélyében, ringatózott, remegett, vibrált. A képernyőn sűrűn villóztak a csíkok, olykor pedig az egész képernyőt sűrű háló borította.
De a zavarok jellegzetes recsegését nem hallották.
— A hold zavarja a televízióadást — mondta Stone. — De hogyan s mivel?
Ekkor váratlanul, vakító fehér láng lobbant azon a helyen, ahol az imént még a robot csóvájának aprócska pontja látszott. A széles képernyő erős fénye beragyogta a „Tyitov” egész vezetőfülkéjét, és az emberek önkéntelenül eltakarták arcukat, nehogy megvakuljanak.
— „Tyitov”!.. „Tyitov”!.. Mi történt?.. Mi történt?.. Választ kérek!.. — hallatszott a rádió hangszórójából a Föld hangja.
A lobbanás oly erős volt, hogy odalent nappali fény mellett is észrevették a felhőtlen égen.
— Még nem tudjuk — felelte Stone gépiesen, és óvatosan nyitotta ki a szemét, amely előtt tarka foltok villóztak. — Az űrhajó ép. Alighanem a robot pusztult el, és talán a hold is.
— A hold a helyén van!
— Tehát akkor csak a robot.
Az iszonyatos fény után a helyiség homályosnak tűnt. Az űrhajósok semmit nem láttak: sem a vezérlőpultot, sem egymást. Csak az élénk színű mennyezet látszott sárgás foltnak.
— Ne nyissák ki a szemüket — tanácsolta Stone. — Pihentessék.
Ám ő maga nem fogadta meg a tanácsot. Türelmetlen kíváncsisága arra késztette, hogy feszülten nézzen arra a helyre, ahol a televízió képernyője volt.
Pár perc múlva csaknem teljesen visszanyerték látásukat.
— Egy hajszál választott el bennünket a vakságtól — mondta Szinyicin.
A képernyő kialudt, s ez azt jelentette, hogy a robot telekamerája nem működik.
— Jó, hogy a robotot küldtük előre, nem pedig embert — mondta Stone. — Úgy látszik, ezt a holdat nem lehet megközelíteni. Meg kell hát semmisítenünk.
Stone másodszor is lenyomta a robotirányító gombot. Ha ép, vissza kell térnie az űrhajóhoz.
De a robot nem tért vissza. Semmiféle műszerrel nem sikerült felfedezni. A felderítő rakéta nyomtalanul eltűnt.
— Leszállunk — mondta Stone.
— És megpróbáljuk megvalósítani tervünk harmadik változatát — tette hozzá Szinyicin.
— Hát igen. De ehhez alaposan fel kell készülni.
A harmadik expedíció nem indult el a kijelölt napon. Egyáltalán nem indulhatott többé útnak.
A holdak eltűntek.
Először azt vették észre, hogy eltávolodtak a Földtől. Amikor elérték pályájuk apogeumát, nem változtatták meg sebességüket. A spirálpálya egyre szélesedett. Aztán bekövetkezett a pillanat, amikor a lokátorok ernyőjén az amúgy is gyenge jelzés „kihunyt”.
Mi okozta az eltávozásukat? Annak a következménye volt-e, hogy a földi űrhajók vadásztak rájuk, vagy teljesítették a korábban kitűzött programot?
Volt olyan vélemény is, hogy a holdak nem mindig keringtek a Föld körül, hanem időnként. Ezzel lenne magyarázható, hogy nem fedezték őket fel sokkal korábban? De az is lehet: támaszpontjukra tértek vissza, hogy üzemanyaggal lássák el magukat.
Bárhogy is legyen, az idegen világ felderítői ideiglenesen vagy talán mindörökre elhagyták a Föld egét.
Ha viszont gazdáik el akarták „tűntetni nyomukat”, ahhoz már elkéstek. Az emberek kezében olyan megbízható fonál volt, amely feltétlenül a holdak titkainak nyitjára vezeti őket.
Ez a fonál a tájoló mutatta eredmény volt. Ezúttal a földi ész túljárt az ismeretlen világ eszén. A három űrhajó tájolóberendezései által kapott adatok feldolgozása megmutatta a pontos helyet, ahonnan a rádiójelzés érkezet, vagy ahová küldték a holdról, ami szintén valószínű volt.
A Hold Ticho-kráterének körzete. Itt tartózkodott a felderítők titokzatos „irányítója”! Innen kapták gazdáik parancsát, illetve ide irányították a kapott tájékoztatást.
A Föld örök kísérőjének átkutatását régóta és rendszeresen végezték. Az emberek mégis rosszul ismerték a kietlen holdfelszín hatalmas térségeit. De a Ticho-kráter körzetét jól ismerték. Ott terült el az egyik holdbéli telep, ott épült az űrhajó-startpálya, és működött egy csillagvizsgáló. A körzet be volt telepítve.
Kiderült, hogy az emberek hosszú éveken át éltek és dolgoztak a más bolygóról hozott berendezések közvetlen közelében, egy másik „emberiség” által épített telep szomszédságában. Ott éltek és nem is sejtették, hogy csak ki kell „nyújtaniuk a kezüket”, és feltárulnak előttük egy idegen világ csábító titkai.
Miért nem került ez a titok eddig a szemük elé? Mindenekelőtt azért, mert a holdtalajban, a kráterhegy mélyében rejtőzködtek. Ez teljesen azokra vallott, akik a Föld közelébe küldték a két felderítőt. Mindent megtettek, hogy az emberek ki ne puhatolhassák követeiket, természetes hát, hogy támaszpontjukat is gondosan elrejtették. De miután a telep helye ismertté vált, megtalálni csak idő kérdése volt.
Váratlanul újabb szenzáció járta be a világot. Ismét felhangzott a Földön annak a két egyszerű tudósnak a neve, akik egyszer már hallattak magukról.
Szinyicinnek és Muratovnak egyszerű, de nagyon érdekes gondolat jutott eszébe: megnézni, hová vezet a spirál, amelyen a két felderítő hold eltávozott a Föld közeléből.
A számítások szenzációs eredményt adtak. Ha a holdak nem változtatták meg útvonalukat, ha ugyanazon a spirálpályán folytatták eltávolodásukat, akkor a Hold útjukba esett.
Mi több: a két hold repülésének spirális vonala a Ticho- kráterbe vezetett! Tehát a holdak nem távoztak el a Naprendszerből, nem mentek vissza oda, ahonnan küldték őket: ismeretlen hazájukba. Egyszerűen visszatértek bázisukra, és most is ott vannak.
Egyáltalán nem volt nehéz leszállni úgy a Holdra, hogy a Ticho-kráter tudományos állomásának személyzetét képező kis számú kolónia ne vegye észre, mivel az emberi szem számára mindkét test láthatatlan volt. Ha tehát sikerült megtalálni a telepet, nemcsak az „irányító-központ” kerül az emberek kezébe, hanem a két, örökre elveszettnek hitt hold is.