A társalgó a mesterséges hold hatalmas, korong alakú testének legszélén helyezkedett el. Mennyezete és külső fala átlátszó volt. Az emberek feje fölött számtalan csillaggal teleszórt fekete égbolt terült el. E csillagok közt vakítóan ragyogott a nap. Sugarai elöntőitek a társalgót, de melegét nem lehetett érezni. A mű-„üveg” nem eresztette át az infravörös sugarakat.
Az űr-obszervatórium, a Föld egykori mesterséges holdja, egy mély katlan alján állt. Minden oldalról fokozatosan lejtő gránitfalak vették körül. A látóhatár háromszázméteres kört képezett körülötte. Mivel a hold átmérője száz méter volt, nagyon csekély „külvilág” tárult a szem elé.
Muratov összerezzent arra a gondolatra, hogy nyolc ember hosszú éveken keresztül nem fog látni semmit e sivár tájon kívül. Milyen határtalanul kell szeretniük tudományukat, hogy önként ilyen megpróbáltatásnak tegyék ki magukat!
Nem véletlenül választották ki az obszervatórium helyét. Ez a terep felelt meg legjobban a védelmi céloknak. A kisebb méretű űrhajók számára is veszélyes meteoritok ezerszerte jobban fenyegették a Hermeszt, amelynek tömege magához vonzotta a világűrben bolyongó törmelékeket. Annál is inkább mert keresztül kellett szelnie a Mars és a Jupiter között húzódó aszteroid-övezetet, a bolygóközi útvonalak legveszélyesebb pontját.
Az obszervatóriumot gyűrűként körülvevő sziklákba hatalmas erejű gépek voltak szerelve. Bármilyen sebességű is legyen a meteorit, a mágneses mező eltéríti az aszteroid egyetlen lakott helyétől. Ezért is lehetett az obszervatóriumnak aránylag vékony, átlátszó fala és hatalmas kupolája, amely alatt a teleszkópok, a rengeteg csillagászati műszer és készülék volt. Ha a szembe jövő meteorit nem vasból, hanem kőből lesz, eltéríti a mágneses mezőt kiegészítő antigravitációs viharmező. A tudósok nyugodtan dolgozhattak.
Ezen az estén Muratov elhatározta, hogy nem tér vissza űrhajójára, hanem a mesterséges holdon tölti az éjszakát, minthogy ebben a nehézkedési erő nélküli világban bármin úgy lehetett aludni, mint a legpuhább díványon. Négy szék, erős szíj, hogy az ember ne ébredjen fel a mennyezeten, és kész az ágy. A székek erősen mágnesezett fémlábai a padlóhoz tapadtak, és a fekhely mozdulatlanságát biztosították.
Tíz óra volt, amikor Muratov, még lefekvés előtt, bement Leguerier kajütjébe.
Szeretett elbeszélgetni az egyetemes tudású expedícióvezetővel. Talán nincs is olyan kérdés, amelyben a tudós ne erezné magát otthon. Bármiről lehetett vele beszélni.
A „Hermész parancsnoka”, ahogy Legueriert találóan elnevezte valaki, a falnál állt, és az egész falat elborító, hatalmas táblán elhelyezkedő műszerek egyikét nézte figyelmesen. Amint Muratov belépett, megfordult.
— Nézze csak! — mondta, és újra a műszerhez fordult. — A graviométer mutatója nem áll a nullán. Nem értem.
Muratov közelebb lépett. A graviométerekkel még a „Tyitov”-expedíció során ismerkedett meg. Ámde a Leguerier kajütjében levő műszernek már nem sok köze volt amazokhoz. Két év — rengeteg idő a technikában. Csak a skála és a mutató volt ismerős.
Muratov még jobban megvizsgálta a műszert.
— Úgy látom — mondta —, hogy a mutató nem csak hogy nem áll a nullán, ahogy ön mondta, hanem mozog is. Nagyon lassan, de mozog.
— Úgy van, igaza van. — Leguerier hangjából nyugtalanság érződött ki. — Nagyon furcsa. A műszer valamilyen tömeg jelenlétét jelzi a közelünkben. De vajon mi lehet az?
— Egy szembejövő meteorit?. — kérdezte Muratov bizonytalanul.
De gondolatban nyomban összeszidta magát. Micsoda naiv feltevés! Leguerier feltétlenül gondolt erre a lehetőségre.
A csillagász válasz helyett némán a lokátor ernyőjére mutatott. Az egyenes fekete vonalon nem látszott semmiféle egyenetlenség, sem kiszögellés. Az aszteroid körüli térséget állandóan tapogató rádiósugarak nem ütköztek akadályba.
— Elromlott.
Leguerier megnyomta a rengeteg gomb egyikét. Kigyúlt egy kis ernyő, s megjelent rajta Alekszandr Makarov, a helyettes expedícióvezető kajütjének belseje.
— Szása! — szólt Leguerier. — Nézd csak a graviométert.
Látni lehetett, amint Makarov az ittenihez hasonló táblához lépett. Csodálkozó felkiáltás hallatszott.
— Most pedig vess egy pillantást a lokátor ernyőjére.
— Látom!
Makarov megfordult.
— Mit szólsz hozzá? — kérdezte Leguerier.
— Nagyon furcsállom. Nálad is ugyanez a helyzet?
— Természetesen! Először azt hittem, hogy csak az én kajütömben romlott el a graviométer. De egyszerre mind a kettő nem romolhatott el.
— Vajon mi lehet az oka?
— Gyere át hozzám.
— Megyek.
Leguerier és Muratov nem vették le szemüket a mutatóról. Mozgott, ez most már kétségtelen. Valami, ami nem verte vissza a lokátorok sugarait, közeledett a Hermeszhez. Nem lehetett törmelék, amely olyan pici, hogy nem „látják” a hatalmas erejű lokátorok. Akkor a graviométer sem venné észre. A titokzatos test jelentős tömeget képviselt.
— Egyre közelebb van! — suttogta Leguerier. — És ami a legcsodálatosabb, nagyon lassan repül.
Halkan felbúgott a radiofon. Leguerier meg sem fordult A búgás megismétlődött. Muratov a készülékhez lépett.
A vezérűrhajó parancsnoki központjából az ügyeletes izgatott hangon jelentette, hogy a graviométer furcsán viselkedik.
— Valamennyi űrhajónkról ugyanezt jelentik — mondta.
— Tudom — felelte Muratov. — Folytassák a figyelést.
A belépő Makarov némán Leguerierhez ment. Mind a ketten feszülten lesték a graviométert. A mutató már rég elhagyta a nullát, és lassan, nagyon lassan, de biztosan kúszott tovább.
A vonal a lokátor ernyőjén még mindig egyenes volt.
Leguerier toppantott.
— Ugyan mi lehet ez? — mondta bosszúsan. — Általános riadó!
Makarov megnyomta a tábla közepén levő piros gombot. Muratov tudta, hogy ebben a pillanatban a holdobszervatórium valamennyi helyiségében apró csengetés hangzik fel, jelezvén a veszélyt.
Két perc sem telt el, és a parancsnok kajütjében ott voltak valamennyien, akik a hold-obszervatóriumban tartózkodtak.
Semmiféle magyarázatra nem volt szükség. Ezek az emberek nagyszerűen értették a műszerek nyelvét.
Aggasztó, feszültségtől terhes hallgatás következett.
Az ismeretlen veszély — a lélek legkellemetlenebb megpróbáltatása. Ilyenkor a legbátrabb embert is elfogja a nyugtalan félelemérzés. Mit tegyenek, amikor azt sem tudják, mi ellen kell védekezniük?
Ekkor Muratov agyában felrémlett valami. Gondolatban megpillantotta Vereszov és Stone feszülten figyelő arcát. Szemük ugyanerre a graviométerre szegeződött. Úgy érezte, hogy megtalálta a dolog nyitját.
— Nem lehet ez az a titokzatos felderítő hold, amelyre két évvel ezelőtt a „Tyitov”-on vadásztunk? — kérdezte.
Leguerier hirtelen megfordult.
— Ilyen messzire a Földtől?
— Hisz senki sem tudja, hová tűntek.
— De hisz a rádiólokátorok annak idején kitapogatták ezeket a holdakat.
— Ez akkor volt. Van egy olyan feltevés, hogy valamiképpen megváltoztatták „védő”-rendszerüket.
— Lehet, hogy igaza van — mondta Leguerier. — Meglátjuk!
Ha Muratovnak igaza van, a graviométer mutatójának rövidesen abba kell hagynia jobbra haladását. A felderítő holdak nem merészkedhettek túlságosan közel az olyan nagy tömeghez, mint a Hermész. A másfél kilométer átmérőjű aszteroid nem, kis űrhajó!