A gondolat annyira kézzelfogható, hogy mindnyájan egyszeriben megnyugodtak. Két csillagász, aki engedélyt kapott Legueriertől (az obszervatórium riadóztatva volt, és senki sem cselekedhetett önállóan), eltávozott, hogy a nagy teleszkópon megnézze a közeledő testet. Makarov visszatért kajütjébe, hogy műszereivel folytassa a megfigyelést. A többiek maradtak. Ám nyugalmuk nem tartott sokáig.
Eltelt öt, majd tíz perc, a mutató pedig tovább kúszott jobb felé, s fenyegetően közeledett a végső ponthoz, amely a két tömeg: a Hermész és az ismeretlen test összeütközését jelentette. Már nem sok volt hátra a skála vörös vonalkájáig.
— Egyenesen nekünk repül — szólalt meg Leguerier izgatott hangon.
A tökéletesített graviométer nemcsak a tömeget, hanem irányát és távolságát is meg tudta állapítani.
A lokátor ernyője most sem mutatott semmit. De a graviométer azt jelezte, hogy a közeledő test rendkívül nagyméretű.
Muratovnak az volt az érzése, hogy a műszer sokkal nagyobb tömeget jelez, mint annak idején a „Tyitov”-on. Leguerier szavai igazolták ezt.
— Az ismeretlen test tömege — mondta a csillagász — többszörösen felülmúlja a felderítő holdakét.
Még néhány gyötrő perc, s többé már nem kétséges, hogy valami egyenesen az obszervatóriumnak repül.
8
Leguerier a táblához ugrott.
Egy kézmozdulat, és az obszervatórium súlyos, légmentesen záró ajtói összecsukódtak, és a helyiségeket elvágták egymástól. Az obszervatórium egymástól elszigetelt szakaszokra volt felosztva.
Most már remélhették, hogy a katasztrófa nem okoz teljes pusztulást. Az emberek dermedten várakoztak.
Muratov e másodpercekben nem tudni, miért, nem saját magára és a vele itt tartózkodó emberekre gondolt, hanem kötelékének űrhajóira. A közelben, az obszervatórium körüli gránittölcsér peremén túl „parkoltak”. Vajon rájöttek-e, hogy azt kell tenniük, amit az imént Leguerier tett?
Már késő volt rádiofonon leadni a parancsot.
„Különben — gondolta Muratov —, ha a test nekicsapódik az űrhajónak, nem marad belőle semmi. A test tömege túlságosan nagy. Semmiféle szakaszok nemi mentik meg az embereket.”
A graviométer mutatója pedig könyörtelenül tovább közeledett a katasztrófát jelző vörös vonalhoz. Az antigravitációs és mágneses védőmezők semmit sem értek. Túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy hatással legyenek az ilyen óriási tömegre. A véletlen és értelmetlen halál ott ólálkodott az emberek közvetlen közelében, és ők nem voltak képesek elhárítani.
— Nézzék csak! — szólalt meg Leguerier, és a graviométerre mutatott.
Amit láttak, több volt, mint furcsa és érthetetlen. A mutató még jobban lassította mozgását. A nehézkedési törvények ellenére nem gyorsította meg, hanem éppen lelassította, és mozgása most már alig volt észrevehető.
S ekkor hirtelen. teljesen megállt, mozdulatlanná dermedt alig egy milliméternyire a vonaltól. Az ismeretlen test tehát megszűnt zuhanni, és mozdulatlanul függve maradt a Hermész fölött, felszínétől alig száz méternyire.
A megkönnyebbülés sóhaja tört fel a kajütben tartózkodók melléből. Megmenekültek! A veszély, amely még az imént elháríthatatlannak látszott, érthetetlen módon megszűnt.
— Erre csak egy irányított űrhajó képes — mondta Leguerier.
— Akkor hát mekkora méretű lehet?! — kiáltott fel Muratov csodálkozva.
Semmi kétség. Mindaz, ami érthetetlen volt az ismeretlen test viselkedésében, teljesen érthetővé válik, ha az hatalmas hajtóművekkel működő űrhajó.
De honnan kerülhetett ide? A Föld nem jelezte semmiféle űrhajó repülését ebben a körzetben. Bármely űrhajó már rég közölte volna hívójelét, ha parancsnoka le akart volna ereszkedni az aszteroidra. A lokátorok rég észrevették volna. Ami a legfontosabb: egyetlen mai űrhajó sincs ilyen óriási méretű, és nem rendelkezik azzal a „képességgel”, hogy teljesen elnyelje a rádiókisugárzást.
Az ismeretlen űrhajó, tömegéből ítélve, óriás volt, de a kajüt átlátszó mennyezetén át a csillagokon kívül semmit sem lehetett látni.
— Kissé oldalt állt meg tőlünk — mondta Leguerier, és hangja remegett az izgalomtól. — De az kétségtelen, hogy nem a mi űrhajónk!
Még beszélt, amikor a graviométer mutatója újra megmozdult, és gyorsan balra indult. Az űrhajó távolodott.
Miért repült akkor ide a Hermeszhez? Ha az ismeretlen asztrorepülők észrevették az aszteroidon a mesterséges létesítményeket, feltétlenül felkeltették érdeklődésüket, és igyekeztek kideríteni, hogy mik azok. De ők alig egy percig tartózkodtak itt, aztán elrepültek. Ennyi idő alatt semmit sem tudtak jól szemügyre venni. Bizonyos energiát fel kellett használniuk a véghez vitt műveletre.
Mi az oka ennek a furcsa viselkedésnek?
A mérnökök és a tudósok összenéztek. Senki nem értett semmit, és önkéntelenül felvetődött bennük a kérdés: nem álmodták-e ezt a látogatást? Leguerier törte meg a hosszú hallgatást.
— Az űrhajó fokozatosan növelve sebességét, egyenes vonalon távolodik. Miért kellett lassítania, aztán meg teljesen megállnia? Ez több, mint érthetetlen.
Hirtelen élénk fény lobbant. Akik felfelé néztek, észrevették, hogy az ég fekete kárpitján, közvetlenül fölöttük, hatalmas robbanás lángcsóvája lobbant fel.
Nagyon messze történt, de pontosan ott, ahol az eltávozott űrhajónak lennie kellett. A kajütöt egy pillanatra sápadt fény ragyogta be. Aztán minden kialudt.
A graviométer mutatója szinte erőtlenül zuhant a nullára. Váratlanul tűnt el a rá hatást gyakorolt tömeg, a másik világ űrhajójának tömege, amely csak az imént távolodott el a Hermész közeléből!
— Katasztrófa! — kiáltott fel Muratov. — Az űrhajó felrobbant!
— Bizony felrobbant — ejtette ki a szavakat lassan és szomorúan Leguerier. — Megsemmisült. És mi már soha nemi tudjuk meg, mi zajlott le a szemünk előtt.
— Vajon kié, melyik emberiségé volt? — tette hozzá Muratov.
A váratlan katasztrófa mindnyájukat megrázta. Az izgalom az emberek torkát fojtogatta. Ha nem is tudták, ki tartózkodott azon az űrhajón, ha földi emberektől idegen lények voltak is, a Világmindenség emberiségének értelmes képviselői voltak!
Olyan közvetlen közel tartózkodott egy másik világ értelme, hogy most létrejöhetett volna az embertestvérek rég várt találkozása! Először a történelemben! De nem jött létre! A másik világ hírmondója, amely talán a világűr távolabbi mélyéből érkezett, nyomtalanul eltűnt. Ez fonák, értelmetlen volt, s kibírhatatlanul fájt!
Leguerier gépiesen lenyomta a gombot, s ezzel szabaddá tette az obszervatórium szakaszai közti közlekedést.
— De miért nem ereszkedtek le? — kérdezte Weston. — Észre kellett venniük obszervatóriumunkat. Miért távoztak el oly sietve tőlünk?
— Talán azért — felelte Muratov —, mert ezek a lények az antivilágból érkeztek hozzánk. Meggyőződtek róla, hogy a mi aszteroidunk hozzájuk képest antianyagból van, és siettek eltávozni a veszély közeléből. Amikor pedig eltávolodtak, összeütköztek egy meteorittal. S amitől féltek, bekövetkezett: megsemmisültek.
— Feltevése nagyon gyenge lábon áll, Muratov — mondta Leguerier. — Mégpedig két okból. Először: most semmiféle nagy meteorit nem szállt el errefelé. Azon a távolságon, ahol a robbanás történt, lokátoraink észrevettek volna bármilyen meteoritot. Másodszor pedig: az idegen bolygórendszerbe berepült űrhajót fel kellett vértezni a pusztulás veszélye ellen. Már rég megállapították, milyen anyagból van a mi bolygórendszerünk. Hisz mi nem a rendszer szélén, hanem a közepe táján találkoztunk velük.