— De lehet, hogy nem szálltak végig egész rendszerünkön, hanem az ekliptika síkjához viszonyítva alulról vagy felülről érkezhettek ide.
— Nem hiszem. Az ilyen könnyelműség mindenképpen ellentmond.
Nem fejezte be szavait, feszülten hallgatózott.
A kijárati kamra, az obszervatórium külső ajtaja felől jól kivehető kopogás hallatszott.
Vajon ki kopoghat?
Ha ez a valaki az űrhajókötelék legénységéhez tartozik, nem kell kopognia. Megbeszélt jelük volt, amit mindenki ismert. No meg aztán senki sem indult el, mielőtt ne értesítette volna jöveteléről a többieket.
Valamennyien, akik a kajütben tartózkodtak, hirtelen felálltak. Ugyanaz a gondolat futott át mindannyiuk agyán. A másik világ lényei kopogtak, azok, akik abból az űrhajóból szálltak ki, amely az imént, néhány perce elpusztult!
De hisz az az űrhajó nem szállt le a Hermeszre. Hogyan tudtak kiszállni belőle? Az űrhajó elrepült, és egy ilyen kiszállás teljesen értelmetlen volt!
A kopogás megismétlődött: hangosan, kitartóan! Leguerier bekapcsolta a kinti környéket mutató ernyőt. S ekkor megpillantották.
A bejárat előtt magas emberi alak állt űröltözékben. Megszokott emberi alak! Megszokott?. Nem, nem! Mindnyájan rögtön észrevettek még valamit.
A bejáratnál álló ember nem földi űröltözéket viselt!
Most felemelte kezét, és fémkesztyűjével türelmetlenül kopogni kezdett a külső ajtón. Tehát, mégis. Mégis létrejött a nagy találkozás!
A bejáratnál ott állt a nem tudni, honnan érkezett lény. Állt, és kitartóan bebocsátást kért! Nehéz szavakkal kifejezni, mit éreztek a földi emberek, mikor rájöttek, kivel van dolguk!
A vendég egyedül volt. Lehet, hogy a többiek a sziklák között rejtőztek, és vártak. Lehet, hogy a jövevények nem voltak biztosak abban, milyen fogadtatás várja őket, és felderítőt küldtek előre.
De hisz nem tudnak elmenni az aszteroidról. Az űrhajó, amelyből kiszálltak, elrepült és elpusztult. Ezt tudniuk kellett. Furcsa, rejtélyes, érthetetlen!
Leguerier nem tétovázott. A külső ajtó kinyílt. A kijárati kamrában világosság gyűlt, és belépésre invitálta a vendéget.
Belépett, magabiztosan és egyszerűen, láthatóan minden félelem nélkül.
Az expedíció parancsnoka várt. Várta, hogy nem tűnnek-e fel a többiek is. Senki nem mutatkozott. Bármilyen hihetetlen is, a vendég egyedül volt.
A külső ajtó becsukódott.
A világűrbeli jövevény az obszervatóriumban, a számára idegen világban tartózkodott.
Működésbe léptek a biológiai védőautomaták. Leguerier maximálisra állította be őket.
— Rájön-e arra, hogy levetheti űrsisakját?
— Rá kell jönnie. Elvégre űrhajós. Tudja, hol van veszély.
És újból a feszült, szinte már kínzó hallgatás.
— Hátha nem is tud lélegezni a mi levegőnkben?
Senki sem válaszolt. Ez az aggasztó gondolat mindannyiukban felmerült.
Most már semmin sem változtathattak. A folyamat megkezdődött, és nem lehetett megállítani. No meg hová is mehetett volna a jövevény?.
A kijárati kamrában nem volt ernyő. Nem láthatták hát, mi történik ott. A maximálissá növelt biológiai védőfolyamat csaknem egy óráig tartott. Élve vagy halva, de csak akkor pillantják meg a világűrbéli jövevényt, ha letelik az egy óra.
Kibírhatatlanul lassan telt az idő.
— Ha legalább előre tudtuk volna a dolgot — mondta Weston —, beállítottunk volna egy ernyőt!
De még mennyire! Ha az emberek előre tudták volna, hogy ilyen vendégük lesz, a televíziós kapcsolatot a kijárati kamrával a leggondosabban előkészítették volna. De rendes körülmények között nem volt rá szükség.
Tíz perc telt el. Csak tíz!
A kamra már megtelt levegővel. Az űr-obszervatórium desztillált, tiszta levegőjével, amelyben egyetlen baktérium, illetve mikroba sem volt. De földi összetételű levegővel!
Milyen hatással lesz a vendégre ez a levegő? Lehet, hogy a Földtől idegen lény megfullad benne, és amikor kinyílik a belső ajtó, az emberek csak kihűlt holttestét találják majd ott.
— Valószínűtlen! — mondta Leguerier. — Nem lépett volna be olyan nyugodtan.
— Azt hiszem — mondta Muratov —, tudom, ki ez. A felderítő holdak egyik gazdája. Márpedig ők régóta ismerik bolygónkat, ismerik légkörének összetételét. S úgy látszik, nem veszélyes számukra.
Ez a feltevés sok mindent megmagyarázott. De nem mindent!
— Hogyan került a Hermeszre? — kérdezte az egyik csillagász.
— Nagyon egyszerűen. Leugrott. Százméteres magasságból való leugrás teljesen veszélytelen ilyen méretű aszteroidon.
— De miért?
— Ezt majd tőle tudjuk meg.
Eltelt húsz perc! Aztán egy félóra!
Leguerier kajütje kiürült. Jóllehet még sok idő volt hátra, míg kinyílik az ajtó, az egy Makarovon kívül, valamennyien a kijárati kamra előtt gyülekeztek. Leguerier helyettese kajütjében maradt, a látóhatárernyő előtt, s időnként közölte, mit lát odakint. Helyesebben azt, hogy semmit sem lát. Semmi jele nem volt annak, hogy az obszervatórium közelében más űrhajósok volnának jelen.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a kamrában tartózkodó jövevény valóban egyedül van. Ezzel megjelenése az aszteroidon még érthetetlenebb lett.
Mit akar itt? Miért ugrott le űrhajójáról? Vajon társai miért dobták le egyedül, ők meg tovább repültek? Láthatták az obszervatóriumot, de azt nem tudhatták, hogy vannak-e belsejében élőlények. Az obszervatórium alkalmatlansága miatt rég elhagyatott is lehetett, és kibernetikus automaták működhettek benne. Ebben az esetben pedig a magános ember közeli és kínzó halálra van ítélve. Ezt feltétlenül tudniuk kellett! Ha pedig tudták, hogy űrhajójuk hamarosan elpusztul, miért nem szálltak ki valamennyien? Ha meg tudták, miért repültek mégis a halál ölelő karjai közé? De honnan tudhatták előre?
Minden csupa rejtély, minden oly érthetetlen!
Negyven perc!
A kisegítő kötelék űrhajóin mindenről tudtak. Muratov nem feledkezett meg társairól, és rádiófonon beszámolt nekik a hihetetlen eseményről. Persze ott is izgultak, de nem úgy, mint itt. Hisz a világűrbeli jövevénynek éppen itt, az obszervatóriumiban kellett megjelennie először! Először!
Mindenki a maga módján készült a páratlan eseményre, a két világ lakóinak szemtől szembeni találkozójára! Először a történelemben!
Ötven perc!
Az izgalom nőttön-nőtt. S vajon az, aki a vastag, áthatolhatatlan ajtó mögött tartózkodik, izgul-e? Ismeri-e ezt az érzést?
Feltétlenül izgul! Elképzelhetetlen idegrendszer nélküli, gondolkodó észlény!
Azt már látták, hogy a jövevény külseje nagyon hasonlít a földi emberekére. De vajon milyen lesz űrsisak nélkül?
Senki sem várta, hogy szörnyeteg jelenik meg. A világűrbeli vendégnek volt feje, keze és lába. A földihez hasonló űrsisakot viselt. Valószínűleg szabadon tudott lélegezni a földi levegőben. Ez azt mutatta, hogy egykori szülőbolygója egytípusú a Földdel. Eltelt ötvenöt perc! Még öt perc!
Olyan mély csend (az emberek még a lélegzetüket is visszafojtották) uralkodott körös-körül, hogy valamennyien jól hallották, amikor ott, a központi pavilonban, ahol a vezérlő aggregátok voltak, kattant a kikapcsolódó biológiai védőautomata. A fertőtlenítés befejeződött.