Ha a jövevény levette magáról az űrsisakot — márpedig le kellett vennie, ha logikusan gondolkodott —, akkor már sem testének felületén, sem belsejében nem maradhatott semmi, ami megfertőzhette volna az obszervatórium levegőjét.
És ha nem? Akkor sincs veszély Az űrsisak tiszta, a vendégnek kézzel-lábbal megmagyarázzák, hogy le kell vennie, és másodszori tisztításnak kell alávetnie.
A várva várt pillanat már nagyon közel volt!
A külsőleg nyugodt, de nagyon sápadt Leguerier megnyomta a gombot. Az ajtó kinyílt.
Mindenki a maga módján képzelte el a vendéget, fantáziája szerint rajzolta meg alakját képzeletében. De valamennyien azt várták, hogy olyan űrhajóst pillantanak meg, aki az űrrepülési fogalmak szerint van felöltözve. Az se baj, ha nem is visel űroverallt, mint a földi űrhajósok, hanem a legvalószínűtlenebb szabású és anyagú öltözéket, s lehet bármilyen arcú, bármilyen bőrű!
De azt, amit a valóságban láttak, senki sem várta!
A vendég, ahogy azt várták, levetette űrsisakját, rájött, hogy ezt kell tennie. De!. A csodálkozás általános moraja fogadta a jövevény megjelenését.
Előttük, az ajtóban egy magas lány állt rövid, aranyszínű, erősen nyitott ruhában. Sűrű, kékesfekete haj keretezte furcsa, zöldes árnyalatú arcát. Nagy, ferde metszésű, nagyon hosszúkás szeme fürkészve, de teljesen nyugodtan nézte a földi embereket.
Kifelé fordított, nyitott tenyerét vállmagasságba emelte, és lágy, éneklő hangon, szótagolva így szólt: — Gij-anej-ja!
9
— Ebből a titokzatos históriából a legfurcsábbnak Gianea külsejét tartom — mondta Muratov. — Nem gondoltam volna, hogy a földi embereknek ilyen tökéletes hasonmását pillantjuk meg. Egyszerűen hihetetlen. Bármit is mond, sehogy sem tudom elhitetni magammal, hogy Gianea egy másik világ lakója.
— Mi más lehetne? — kérdezte Leguerier.
— A többiekhez hasonlóan én is kénytelen vagyok elfogadni a tényeket. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de valami tiltakozik, sőt lázadozik bennem.
— Ebben nincs semmi csodálatos — mondta Leguerier. — Állapota érthető. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy más világok lakói nem hasonlíthatnak pontosan ránk. De miért nem? A Világegyetem végtelen, és a végtelen sok lakott világban feltétlenül kell lennie életnek mindenféle külső formában, egészen a gondolkodó penészig, ahogy ezt egy tudós írta a múlt század derekán. A legkülönfélébb gondolkodó organizmusok vannak. De nem szabad feledni, hogy a Világegyetemnek az a része, amelyet ismerünk, ugyanazokból az anyagokból, elemekből áll, mint a mi Naprendszerünk. Megállapították, hogy a bolygó rendszerek — ismétlem, a Világegyetem azon részében, amelyet ismerünk — csillagok körül keringenek, amelyek a spektráltípus tekintetében hasonlatosak a Naphoz. Ebből logikusan következik: az életfeltételek körülbelül egyformák. Hát mi az ember, ha nem a környezet viszonyaihoz való alkalmazkodás gyötrően hosszú folyamatának terméke.
A test külső formái nem lehetnek ésszerűtlenek.
A test az agy végrehajtó szerve. A természet kialakította a legalkalmasabb szerveket bizonyos funkciók elvégzésére. A természet pedig mindenkor a legegyszerűbb úton halad. Az emberi test az elméletileg lehetséges variánsok legegyszerűbbike. Miért járna ez a folyamat más bolygókon, ahol a miénkhez hasonló életkörülmények vannak, más eredménnyel?
— De itt nem hasonlatosságról, hanem tökéletes azonosságról van szó — vetette közbe Muratov.
— Ez sem csodálatos. Én kezdettől fogva meg voltam győződve, hogy Embert pillantunk meg. Így is történt. Hogy miért voltam erről meggyőződve? Osztom az ön nézetét. A Hermeszhez közeledő űrhajó valóban a felderítő holdak gazdáié. Ismerik Földünket, mégpedig jól, elhatározták — nem fontos, mi okból —, hogy lebocsátják az aszteroidra űrhajójuk legénységének egyik tagját. Mi nem tudjuk, mi végből tették ezt, de biztos, hogy nem kételkedtek abban: társuk megérteti magát velünk. E magabiztosság pedig semmiképpen nem volna sajátjuk, ha mi csak hasonlítanánk egymásra.
— Mindez így van — jegyezte meg Muratov kissé bosszúsan —, de ön állandóan hasonlóságról beszél. Honnan eredhet viszont ez a tökéletes azonosság?
— Önt az zavarja, hogy Gianea a földi nő, méghozzá a fehér fajú nő mása. Így van? De most a másik oldaláról közelítsük meg a kérdést. Cseréljük fel a szerepeket. Tegyük fel, hogy nem ő, hanem mi kutattuk át a bolygórendszerünk körüli térséget, és több lakott világra bukkantunk. Tegyük fel, hogy e világok lakói külsőre különböznek egymástól. Vannak köztük olyanok, akik egyáltalán nem hasonlítanak ránk, s vannak, akik a mi hasonmásaink. De vannak olyanok is, akik tökéletesen olyanok, mint mi vagyunk. Kikkel vesszük fel elsőnek a kapcsolatot? Kikkel történik meg az első találkozás?
— Tehát mégis csak véletlen?
— Igen, de én semmi különöset nem látok ebben. Mi több: nagyon csodálkoznék, ha másképp történt volna.
— Ön szerint módjukban volt válogatni?
— Úgy valahogy. No persze meglehet, hogy nem állt módjukban. Egyszerűen az történt, hogy az első lakott bolygót, amelyre rábukkantak, ugyanolyan emberek népesítették be, mint ők. Az a tény, hogy Gianea normálisan lélegzik a mi levegőnkben, bizonyítja, hogy a Föld ugyanolyan bolygó, mint az ő szülőbolygójuk. Az ilyen azonosság pedig meggyőződésem szerint nem kivétel, hanem szabály a Világegyetem hozzánk közel eső területén. A mi Napunkhoz hasonló csillagokról beszélek. A többi csillag körül bolygórendszert nem fedeztek fel. Részükről egészen természetes és logikus volt az ő napjukhoz hasonló csillagok körül keresni a lakott világokat.
— De mivel magyarázza bőrük színének zöldes árnyalatát? — kérdezte Muratov.
Leguerier elmosolyodott.
— Erre a kérdésre most nem tudok felelni — mondta. — A zöldes árnyalat eredete majd akkor derül ki, amikor az orvosok megvizsgálják Gianeát. Ha hagyja magát.
— Ha hagyja magát? — kérdezte vissza Muratov csodálkozva. — Hogyan tételezhető fel a visszautasításnak még a lehetősége is?!
Leguerier néhány percig hallgatott.
— Ez az, Muratov — szólalt meg végül. — Örülök, hogy szóba hozta. Megfigyeléseimet nem akartam senkivel sem közölni, nehogy félreértés történjen. De ha már megpendítettük ezt a témát. Mondja, nem vett észre semmi különöset Gianea viselkedésében?
— Csupán annyit, hogy meglepően nyugodtan viselkedik. Az ő helyzetében ez természetellenes.
— Hát igen. Idegen világba csöppenni, olyan emberek közé, akik nemcsak neki, hanem annak az egész emberiségnek is idegenek, amelyhez tartozik, s úgy viselkedni, ahogy ő, természetellenes dolog. Igaza van. De nekem az az érzésem, hogy itt másról van szó. — Leguerier izgalmában végigsétált a kajütön. — Nagyon szeretném, ha bebizonyítaná nekem, hogy nincs igazam, őszinte leszek, önnek nem úgy tűnik, hogy Gianea nem nyugodtan, hanem gőgösen viselkedik?
Muratov összerezzent. Az, amit Leguerier mondott, megegyezett az ő gondolataival. Gyakran úgy tűnt neki, hogy az idegen nő viselkedésén meglátszik: tudja, hogy fölényben van a körülötte levő emberekkel szemben. De igyekezett szabadulni ettől az érzésétől.
— De igen — felelte —, úgy tűnt, s nem is egyszer. De talán ez nem is gőg, mert nincs rá oka, hanem a fajtájabeli emberekre jellemző modor.
— Mindent különféleképpen lehet magyarázni. No majd meglátjuk! Idővel minden kiderül. Nagyon sajnálom — tette hozzá Leguerier, hirtelen más témába csapva át —, hogy nem leszek majd jelen Gianea Földre érkezésénél. Hogyan fog viselkedni? Mikor indulnak?