— Ez részben megmagyarázza türelmetlen kopogását — jegyezte meg Weston. — A megfulladás veszélye fenyegette. De hogyan ereszthették ki az űrhajóból levegőtartalék nélkül?
Újabb rejtély!
— Szerintem — mondta Muratov —, ez azt bizonyítja, ők tudtak arról, hogy az obszervatóriumban emberek laknak. Ellenkező esetben ez egyenlő az öngyilkossággal.
— Bizony, nagyon sötét história — jegyezte meg Leguerier. — Minél többet gondolok rá, annál valószínűbbnek tartom, hogy Gianea egyszerűen megszökött az űrhajóról. Ez a verzió sok mindent megmagyaráz. Sietségében megfeledkezett a levegőtartalékról.
— De hisz az űrhajó közvetlenül a Hermész felszíne fölött állt meg. Hogyan egyezteti ezt össze az ön verziójával? Ezek szerint szökését az űrhajó utasai segítették.
— Megtörténhetett, hogy észrevették az aszteroidon a mesterséges létesítményeket, megközelítették, hogy megtudják, mik azok. Gianea pedig kihasználta a váratlan helyzetet.
— Akkor meg miért álltak meg csak egy percre?
Leguerier vállat vont.
— Sötét egy história! — ismételte.
Az űrsisak úgy volt megszerkesztve, hogy az ember segítség nélkül is levethette magáról. De felvenni már nem.
Ez akkor derült ki, amikor át akarták vinni Gianeát a vezérűrhajóra.
Törni kellett a fejüket, hogy kiismerjék magukat az ismeretlen szerkezetben.
Gianea ruhája a földiek szerint nagyon kényelmetlen volt. Nem lehetett felölteni, hanem bele kellett „bújni”. És bizony egyetlen földi ember sem lett volna erre képes, hacsak nem akrobata.
Gianea könnyedén oldotta meg ezt a nehéz feladatot. Belesiklott, igen, páratlanul gyorsan és ügyesen belesiklott az űrsisakba. Pedig ezt az űrsisakot nem készíthették kimondottan csak a lány számára. Valószínűleg olyan volt, mint a többi űrsisak a vendéglány űrhajóján. Tehát Gianea nem lehetett kivétel népe között. Azok az emberek mindnyájan ugyanolyan ügyesek és rugalmasak voltak, mint ő.
Most hát légmentessé kellett tenni az űrsisakot. Gianea pedig egyetlen mozdulattal sem próbált segíteni az embereknek. Állt és várt. Mintha teljesen mindegy lett volna neki: a Földre repülni vagy a Hermeszen maradni.
„Hazájukba akarnak vinni. Találják ki maguk, hogyan hajtsák ezt végre” — ez a válasz sugárzott egész lényéről.
— Makacs lény! — dörmögte Weston, aki figyelmesen vizsgálgatta az űrsisak kivágásának szélein függő hosszú csíkokat. — A baj csak az, hogy ezt minél gyorsabban kellene elvégezni. Különben megfullad, mielőtt még elérné az űrhajót. Hát nem akarja ezt megérteni?
— Talán ő maga sem tudja kezelni az űrsisakot — jegyezte meg Muratov.
— Ugyan! Nagyon is tudja, csak nem akar segíteni. Nézd csak, Viktor! Azt hiszem, rájöttem a nyitjára. Ezeknek a csíkoknak maguktól kell a kivágáshoz ragadniuk. Biztosan így van.
— Hát próbáld meg! Legalább ezt itt, oldalt.
Weston felfedezése helyesnek bizonyult. A fémszerű csíkok hozzátapadtak a kivágásokhoz. Eközben száraz kattanás hallatszott. Muratov észrevette, hogy a csíkok végei alig észrevehetően megvastagodnak. Megnyomta az egyiket. A csík lehullott.
— Mindent értek — mondta. — A fémkesztyűbe bújtatott kézzel le lehet nyomni ezt a vastagodást. De egyedül felvenni az űrsisakot lehetetlen. Ezek szerint — tette hozzá Leguerierhez intézve szavait —, Gianeának valaki segített a szökésben.
A csillagász nem válaszolt.
Weston bekapcsolta az összes csíkot, csak egyet hagyott nyitva a fej és a nyakrész között. Ezt Muratovnak kell majd bekapcsolni, amikor már mindnyájan indulásra készen állnak. Gianea egyetlen percig sem maradhat a kinti levegő nélkül. A kötelék űrhajói hatszáz méternyire sorakoztak az obszervatórium külső ajtajától.
Gyors búcsúzás, és a belső ajtó becsukódott. Muratov, az űrhajókötelék két mérnöke és Gianea maradt a kamrában. Az emberek gyorsan felöltötték űrsisakjukat. Leguerier időtakarékosságból elhatározta, hogy kiszivattyúzás nélkül feláldozza a kamra levegőjét, és kinyitja a külső ajtót.
Muratov felcsatolta az utolsó csíkot. Gianea most már csak azt a csekély oxigént lélegezhette be, amely az űrsisakjában maradt.
„Hátha tévedtünk — villant meg benne az aggodalom —, s az űrsisak nem zár légmentesen?”
De gondolkodásra most nem volt idő. Megbeszélt jel, kopogás a belső ajtón. Kinyílt a külső. A kamrában rögtön teljes vákuum képződött.
Gianea nyugodtan állt. Minden rendben van!
Muratov már előre kitervezte, mit tesz. Jóllehet a Hermeszen, miivel a nehézkedés jóformán teljesen hiányzott, nem okozott problémát a sziklákon felmászni, azért mégis bele kellett adni némi izomenergiát, vagyis fel kellett használni egy kis oxigént.
Karjaiba vette Gianeát, és csaknem futva igyekezett felfelé a tölcsér meredek oldalán. Az utat jól ismerte, legalább tucatszor megtette már.
Vajon hogyan fogadta Gianea ezt a váratlan „erőszakot”? Muratov nem tapasztalt semmiféle ellenállást. Sőt, mintha a lány hozzátapadt volna a melléhez, hogy könnyítsen a terhén.
Az űrhajó ki járati kamrája már nyitva volt. Amint beléptek, és felhúzták maguk után a létrát, a kamra becsukódott, és gyorsan megtelítődött levegővel. Kivételesen mellőzték most a kötelező „tisztítási” eljárást. Kockázat jóformán alig volt, mert a Hermeszen a legkisebb nyoma sincs az atmoszférának. Egyetlen, amit bevihetnek magukkaclass="underline" az űrcipőjükön levő por.
Muratov Gianeához lépett, hogy segítse levenni az űrsisakot. Ám a leány egy könnyed kézmozdulattal elhárította, és maga vette le.
Az orrnyeregig húzódó, nagy fekete szeme mereven szegeződött Muratov arcára. Szokatlan kifejezés ült benne. Mintha Gianea mondani vagy kérni szeretne valamit.
Mit jelentett ez a merev tekintet? Köszönetet fejezett ki, vagy ellenkezőleg, haragot, amit az udvariatlan viselkedés váltott ki?
Hogyan fejthetné meg, mit jelent arckifejezése és tekintete, e lénynek, aki bár mindenben hasonlít a földi emberekre, mégis oly végtelenül idegen?.
A golyóexpressz a mező fölött száguldott. A sárga búzatengerben, mint szigetek, egyenes láncot alkottak és sötétlettek a hatalmas, látszólag ormótlan testű vecselektrák. Megfigyelni csak azokat lehetett, amelyek a távolban mozogtak. A vasúti pálya közelében dolgozó vecselektrák tovavillantak, mint ködfoltok. Embereket nem lehetett látni.
Az expressz csak ritkán állt meg. Véget ért a búzamező. Város vagy munkástelep suhant tova, aztán ismét a végtelen sárga mezők következtek.
Muratov egész idő alatt kibámult az ablakon, de nem látott semmit. Filmként peregtek le előtte a felejthetetlen napok képei.
Mit jelentett Gianea tekintete ott, az űrhajó kamrájában?
A másik világból érkezett jövevény feltűnően nem engedett magához érni senkit. Ő, Muratov pedig a karjaiban vitte.
De hisz nem ellenkezett. Jól emlékszik, hogy Gianea hozzátapadt a melléhez, talán azért, hogy megkönnyítse a terhet. Egyáltalán nem fejtett ki ellenállást. Feltétlenül meg kellett értenie, hogy ezt csak az ő érdekében tette, mert féltette.
Nem, Gianea furcsa tekintete nem fejezhetett ki haragot. Később, a négynapos úton, amikor a Föld felé repültek, többször is Muratovhoz fordult, mint ahogy azelőtt a Hermeszen Leguerierhez.