Vajon Gianea hogyan állapította meg a körülötte levő emberek közül, ki a főnök? A földi embereknél már rég nem látszott sem külsőleg, sem belsőleg, hogy ki a jelentősebb közülük. Sem a viselkedésből, sem az egymáshoz való viszonyból, egyáltalán semmiből sem tűnt és nem is tűnhetett ki az alárendeltség. Mindnyájan teljesen egyformán viselkedtek. Csupán a beszélgetésekből derülhetett ki, milyen szerepe van egy-egy embernek. De Gianea nem ismerhette a földi nyelvet.
Még abban az esetben sem, ha valóban azokhoz tartozott, akik a felderítő holdakat küldték a Föld közelébe. Nem ismerhette akkor sem, ha földijei titokban látogatták meg a Földet, és megismerkedtek az ott beszélt nyelvekkel. A Hermeszen álló csillagvizsgáló személyzete és a kisegítő űrhajókötelék legénysége új nyelven beszélt, amely harminc évvel ezelőtt született, és lassan az egész földi lakosság nyelvévé vált. Gianea tehát nem ismerhette. Az utolsó fél évszázad alatt — s ez bizton állítható — senki sem látogathatta meg észrevétlenül a Földet egy másik világból. Ma már működik az „Őrszolgálat”.
Az űrhajókötelék ott szállt le, ahonnan elindult. Sok millió ember érkezett oda fogadni Gianeát.
Muratovra és társaira feledhetetlen benyomást tett ez a káprázatos sokadalom.
És Gianeára?.
Attól a pillanattól kezdve, hogy először jelent meg az obszervatórium kijárati kamrájának küszöbén, egészen a vezérűrhajó földet éréséig, Gianea semmiféle érdeklődést nem tanúsított a körülötte levő emberek iránt. A közömbösség kiérződött minden mozdulatából, minden tekintetéből. A hét nap alatt, amit a földi emberek körében töltött, csupán négy aktív mozdulatot csinált: félrelökte Jansen kezét, amikor az orvos meg akarta mérni testének hőmérsékletét, visszautasította Muratov segítségét az űrhajó kamrájában, kétszer pedig könnyed mozdulatot tett, amelyekkel mintha azt akarta volna mondani: „Repüljünk!”
E rövid felsoroláshoz még hozzá lehetett számítani üdvözlő kézmozdulatát: nyitott tenyerének vállmagasságba való emelését.
Semmi más nem volt!
Gianea ezzel a mozdulatával viszonozta az üdvözléseket, amikor a Földön kiszállt az űrhajóból.
Gianea fiatalságából ítélve feltételezhető volt, hogy első ízben tette lábát az új világ talajára, első ízben látott más embereket, más természetet. Az izgalomnak a legcsekélyebb jele sem látszott rajta! Ez már természetellenes volt.
A tudósok hosszas töprengés, viták és megbeszélések után úgy döntöttek, hogy nem szigetelik el Gianeát a földi atmoszférától. Túlságosan sok kényelmetlenséggel járt volna, ha a vendéglányt bezárva tartják űrsisakjában. Ha netán mégis megbetegszik, meggyógyítják. Nem volt már olyan mikroba, amely ellen ne tudtak volna megbízhatóan védekezni. Gianea pedig a jelek szerint nem félt a fertőzéstől.
És a másik világ leánya — Leguerier szavai szerint — „szépségének ragyogó teljében” jelent meg az emberek előtt, tetőtől talpig „aranyban”, fedetlen kékeszöld színű hajának súlyos tömegével, jól látható, zöldes árnyalatú bőrszínével.
A rakétatértől több kilométerre felszerelt tv-ernyők mindenki számára láthatóvá tették Gianeát. Mindenki tudta, milyen szokatlan öltözéket visel a világűrbeli vendéglány. Mégis, amikor feltűnt ez a szerfölött furcsa „űrhajós”, a csodálkozás mennydörgésszerű moraja zúgott végig a tömegen.
Muratov állandóan figyelemmel tartotta Gianeát. Leguerier távollétében ő volt az egyetlen ember, aki arckifejezéséből legalább megközelítően meg tudta fejteni érzéseit.
Gianea nyugodtnak és közömbösnek látszott, mint mindig. A lépcső legfelső fokán megállt, lassú mozdulattal vállmagasságba emelte kezét, majd ugyanilyen lassan leeresztette. Gianea egyenesen maga elé nézett. A fogadására érkezett emberek hatalmas gyűrűjét még csak pillantásra sem méltatta.
Aztán lesütötte szemét. Odalent tudósok várták, az Őrszolgálat dolgozói, továbbá a tv-híradó operatőrei és újságírók.
S e pillanatban Muratov észrevett valamit, ami a későbbiek folyamán hosszas és terméketlen vitákra, számtalan találgatásra és feltevésre adott okot.
Gianea arca megvonaglott, szeme kerekre tágult. De csak egy pillanatra. Nyomban utána megszokott, szenvtelen pózát vette fel.
De Muratov nem tévedett. A fényképezőgépek és televíziós felvevőgépek lencséi megörökítették azt, amit ő látott. S Muratov kész volt megesküdni, hogy Gianeát valami megdöbbentette, hogy valami mást várt. Sőt észrevette, hogy előtte egy teljesen más Gianea áll, hogy egész külseje, arckifejezése megváltozott, hogy Gianeát mind a hét nap alatt feszült várakozás töltötte el, és hogy ez a feszültsége csak most oldódott fel, hogy megnyugodott.
Kizárt dolog, hogy tévedett volna!
Az, amit ő és társai Gianea megszokott arckifejezésének tartottak, csak álarc volt. Csak most látta meg igazi arcát.
Erősen nyugtalanította az a nyugodtság, amely elömlött a vendéglány arcán, vonásai hirtelen mintegy varázsszóra elvesztették mozdulatlanságukat és ridegségüket.
Mi lehetett az oka ennek a változásnak? Az örömteli fogadtatás? De Gianeát már a Hermeszen való megjelenésének pillanatától kezdve barátként fogadták.
„Újabb rejtély!” — gondolta Muratov kissé bosszúsan: nem szerette a rejtélyeket.
Henry Stone Gianeához lépett, és kezét nyújtotta.
Újabb rejtély! Gianea nem lépett hátra, mint azelőtt ilyenkor. Odanyújtotta kezét az űrhajózási intézet tudományos tanácsa elnökének. Hosszúkás ujjain smaragdként csillogott a zöld színű köröm. Odanyújtotta, de nem viszonozta a kézszorítást. Ezen senki sem csodálkozott. A kézszorítás nem lehetett szokás minden világban.
Stone után két lány lépett hozzá. Muratov csodálkozva ismerte fel egyikben saját húgát. De nyomban tudta, hogyan kerülhetett ide. Marina a nyelvtudományi intézet munkatársa volt, társnője szintén nyelvész lehetett. Nyilván azzal a szándékkal küldték őket ide, hogy Gianea barátnői legyenek, megtanulják a nyelvét, vagy megpróbálják megtanítani a földi nyelvre.
Marina lépett hozzá elsőnek. Felemelte karjait, hogy megölelje a másik világból érkezett lányt.
Gianea félrehúzódott.
„Már megint! — gondolta Muratov. — Gianea ismét a jelenlevők közül a nagyobb rangút érdemesítette arra, hogy megérintse a kezét. Igaz, most ezt nem volt olyan nehéz eltalálni.”
Muratov visszaemlékezését az expressz megállása szakította félbe. Itt, ezen az állomáson kellett kiszállnia.
De amikor már ágyban feküdt, gondolatban ismét visszatért ahhoz az estéhez.
Ha egyszer belemerült az emlékeibe, addig nem tágított, amíg végig nem gondolta az egészet. Helyesebben nem végiggondolta, mert ő soha sem felejti el azon napok eseményeit, hanem újra átélte azokat a kételyeket, érzéseket amelyeket Gianea keltett benne.
Három nap múlva ismét találkoznak, megint látja a titokzatos jövevényt, újra meglegyinti a lányt körüllebegő titok, amelyre a másfél év alatt semmi fény sem derült.
Most már tudott beszélni vele. Igaz, csupán a leghétköznapibb dolgokról. De már ez is valami. A rendelkezésére álló háromszáz szó valamit már adhat, ha megfelelően alkalmazza azokat.
Muratov biztos volt abban, hogy Gianea nem úgy fog beszélni vele, mint a többiekkel. Talán sokkal őszintébben. Nem hiába fejezte ki kívánságát a vendéglány, hogy szeretne találkozni azzal, aki leszállította a Földre, s akinek a nevét nem ismerte.