Mindenki azt mondja, hogy Gianea és Marina külsőleg hasonlít egymásra, és hogy ő, Muratov még jobban hasonlít a Föld vendégére. Talán éppen ez lehet az oka, hogy Gianea olyan látható rokonszenvvel viseltetik tolmácsa iránt, hogy oly makacsul szeretne találkozni vele, Muratovval. Ez esetben még több az esélye, hogy Gianea válaszol a kérdéseire.
Azóta a másik világból érkezett lány nagyon megváltozott. Mégpedig a javára. Észrevehetően barátságosabb lett, nem húzódott félre az emberektől, szívesen kezet fogott azzal, aki nem keltett benne érthetetlen ellenszenvet, mint például az alacsony termetű emberek, akiket minden valószínűség szerint utált. Mozgékonyabb, elevenebb lett, szívesen vett részt a sportjátékokban, egyre jobban kezdte érdekelni a földi élet. Leguerier most biztosan nem nevezte volna büszkének és gőgösnek.
De még mindig hallgatott — mindenről, ama a múltjára, a Hermeszen való megjelenésére vonatkozott. Ez volt az oka annak, hogy Muratov kerülte vele a találkozást.
Akkor, a Földre szállás után, Muratov nyomban otthagyta Gianeát. De mit is csinált volna mellette? Visszatért mindennapi munkájához. De érdeklődése a szokatlan esemény iránt, amelyben olyan fontos szerepet kellett játszania, az egész másfél év alatt egy cseppet sem lankadt el.
Figyelemmel kísérte Gianeát, tudott mindenről, amit a vendéglány tett, sőt jobban, mint a többiek. Hisz húga állandóan Gianea közelében tartózkodott, és gyakran beszélt Viktorral rádiófonon.
Gianea megérkezésének másnapján értésére adta Marinának, hogy szeretne ruhát váltani, kérte, hogy olyat készítsenek neki — csak fehér színben —, mint amilyent Marina visel.
Kívánságát nyomban teljesítették. Azóta a vendéglány mindig tiszta fehérben járt. Egyetlenegyszer sem vette fel aranyszínű ruháját, de gondosan őrizte, mindig magával hordta.
Muratov feljegyezte ezt a tényt a rejtélyek immár elég hosszú listájára. E rejtélyeket Gianea adta fel a földi embereknek.
Miről van szó? Mi lehet az oka? A vendéglány miért vált meg olyan hirtelen és sietve arany öltözékétől? S vajon véletlenül választotta-e a fehér színt? Nincs-e ez összefüggésben azzal a megmagyarázhatatlan változással, amely akkor történt Gianeaval, amikor kilépett az űrhajóból? Nyilvánvalóvá vált, hogy Gianeának arany ruhában való megjelenése a Hermeszen nem volt véletlen. Ennek megvolt a maga értelme.
A következő rádiófonbeszélgetéskor Marina közölte bátyjával, hogy a fehér szín nagyon illik Gianeának.
— Napfényben — jelentette ki Marina — a fehér szín csaknem észrevétlenné teszi bőrének zöldes árnyalatát Megbámul, mintha lesült volna.
— Szerinted Gianea ezt csak azért tette, mert el akarta rejteni zöldes árnyalatát? — kérdezte Muratov.
— Azt hiszem, igen — felelte Marina. — Ne felejtsd el, hogy nő.
Muratov elnevette magát. A rejtélynek ilyen egyszerű magyarázatát teljesen képtelennek tartotta. Gianea megszokta bőrének zöldes árnyalatát, amely jellemző szülőbolygójának minden lakosára. Miért tarthatná oly csúnyának, hogy el akarja tüntetni?
Nem, itt valami másról van szó!
Gianeának azokhoz fűződő esetleges kapcsolata, akik a Föld közelébe küldték a felderítő holdakat, nemcsak Muratovot érdekelte, hanem az egész űrszolgálatot. A felderítő holdak még mindig nem tűntek fel. Ha szokásos pihenőjükre vonultak vissza, akkor ez a pihenő immár negyedik éve tart. A hatodik holdexpedíció volt az utolsó. Ésszerűtlennek tartották az erőpocsékolást olyasminek a keresésére, ami talán nincs is.
Ha Gianea valóban honfitársa a felderítő holdak „gazdáinak”, akkor csakis ő lebbentheti fel a függönyt az űrtitokról.
MÁSODIK FEJEZET
1
Muratov reggel érkezett meg Poltavába, mégpedig azon a napon, amikor a hatodik holdexpedíciónak meg kellett érkezni, vagyis egy nappal későbben, mint tervezte. Azért akart jelen lenni az expedíció fogadásán, mert tagjai közt volt Szergej, s Muratov rég nem látta ifjúkori pajtását, és már nagyon szeretett volna találkozni vele.
ígéretéhez híven nyomban megkereste Bolotnyikovot, aki nagyon megörült neki. Arra a kérdésre, sikerült-e megismerkednie Gianeával, a professzor sértődötten azt felelte, hogy Marina megpróbálta összeismertetni őket, de Gianea hátat fordított neki, s még csak nem is fogadta köszönését. A megbántott Bolotnyikov nyomban faképnél hagyta.
A professzor nagyon alacsony termetű volt, és Gianea furcsa ellenszenve nyilvánvalóan megmutatkozott.
Ezt a makacs „neveletlenséget” nehéz megmagyarázni, annál is inkább, mert Gianea általában szerényen és udvariasan viselkedett. Immár másfél éve tartózkodott a Földön, és rég észrevehette, hogy itt nincsenek sem „urak”, sem „rabszolgák”. Ehhez a legelemibb megfigyelőképesség is elegendő.
S lám, mégis!..
Muratov, amikor elvált Bolotnyikovtól, elindult ahhoz a házhoz, amelyben Marina és Gianea lakott. Nem volt nehéz megtalálni: az egész város tudta, hol szállt meg a világűrbeli vendéglány.
Muratov izgatottan állt meg az ajtó előtt. Vajon hogyan fogadja majd Gianea? Lehet, hogy haragszik rá, mert oly sokáig nem kívánt vele találkozni. Valóban, semmi oka nem volt erre a visszahúzódásra. Gianea megszokta, hogy kívánságát rögtön teljesítették.
Kopogott, de választ nem kapott. Muratov várt egy keveset, aztán lenyomta a kilincset, és belépett.
A lakásban nemi volt senki. Az ebédlőben a reggeli maradványait pillantotta meg. Mind a két lány nagyon siethetett. Egy cédulát talált az asztalon. Marina írta.
„Kedves Vitya! Ha nem találsz itthon bennünket, akkor elutaztunk Szelenába. Gianea szeretné megnézni a várost. A rakétatéren találkozunk.”
Muratov bosszúsan félredobta a cédulát. Szerette volna, ha első beszélgetése Gianeával tanúk nélkül történik, nem pedig a rakétatéren, a tömegben.
„Ha nem találsz itthon bennünket, akkor elutaztunk” — ismételgette a cédula szövegét ingerülten. — És még nyelvésznek tartja magát!
Jól ismerte húgának azt a szokását, hogy szándékosan írja leveleit nyelvtanilag hibásan, de ez most dühítette. Elhagyta a házat. De néhány lépés után megállt és. visszafordult.
Amint az gyakorta megesik, hirtelen eszébe jutott, hogy nemcsak húga céduláját látta az asztaIon, hanem valami rajzot is, amely akkor nem keltette fel a figyelmét, de most keresztülvillant az agyán. Valami nagyon ismerős volt neki azon a rajzon.
Ismét ott állt a szobában az asztal előtt. Emlékezőtehetsége nem csapta be. Egy nyitott album feküdt előtte, ami Gianeáé lehetett.
Muratov nem tartotta illőnek átnézni az egész albumot. Nem tudta, mit szólna hozzá Gianea. De azt az oldalt, ahol szét volt nyitva, nyugodtan megnézhette. Elvégre Gianea tudta, hogy ő bejöhet a szobába a távollétük alatt.
A vastag papírlapon a Hermeszről készített ceruzarajz látszott. Komor sziklák, csillagos ég és az obszervatórium kupolájának egy része. Az előtérben egy űrsisakos ember karjaiban tartott egy másikat. Az illető kocka alakú sisakjáról ítélve ez a másik Gianea volt. A rajz azt a pillanatot örökítette meg, amikor Muratov kihozta Gianeát az obszervatórium kijárati kamrájából, hogy átvigye a vezérűrhajóra.
A rajz művészi volt. Muratov felismerte arcvonásait a sisak „üvegén” keresztül.
„Nagyszerű az emlékezőtehetsége — állapította meg magában Muratov. — Hisz azóta immár másfél év telt el.”