Gianea valószínűleg csak nemrég, talán épp ma készítette ezt a rajzot. Tehát őrá gondolt, várta jövetelét. Nagyon is lehetséges, hogy szándékosan hagyta nyitva az albumot ennél az oldalnál. Azt akarta, hogy Muratov lássa a rajzot.
„Gondolok magára, és látni szeretném” — így lehetne értelmezni a rajzot, ha földi nőről volna szó. De Gianeának más elképzelései, más szokásai voltak. Tetteinek indítékai nem mindig voltak érthetőek.
„Ki tudja — gondolta Muratov —, lehet, hogy éppen az ellenkezőjét jelenti: ”Nem akarom magát látni, nem felejtettem el sértését.” Vagy valami mást, amit még csak sejteni sem lehet.”
Tétován tartotta kezében az albumot. Ha Gianea emlékezetből rajzolta le ezt az epizódot, akkor bármi is eszébe juthatott, és azt is megörökíthette. Az albumnak több mint a fele tele volt rajzokkal. Hátha szülőhazája tájait rajzolta le?
Muratov keze megremegett. Csupán odább kell lapoznia, és talán megpillantja azt, amit még emberi szem soha nem látott.
Marina azt mondta, hogy Gianea gyakran szokott rajzolni, de soha nem mutatja meg rajzait.
A kísértés nagy volt. De Muratov mégis legyőzte égető kíváncsiságát, és visszatette az albumot eredeti helyére. Nem volna méltó hozzá, ha visszaélne a vendéglány bizalmával. Gianea bizonyára meg volt győződve, hogy az ő beleegyezése nélkül senki nem néz bele az albumába. Ismerte már a földi embereket, és bízott bennük.
„Talán önként is megmutatja majd a rajzait, ha megkérem rá?” ^
Ám e félénk reménynek sem volt látható alapja. Marina egyszer megkérte rá, de még csak udvarias visszautasításban sem részesült. Gianea egyszerűen hallgatott.
Muratov lassú léptekkel elhagyta a lakást. A hatodik holdexpedíciónak este hétkor kell földet érnie. Most még csak két óra volt. Mit csináljon hét óráig?
Utazzék Szelenába, és próbálja megtalálni az óriási városban Marinát útitársnőjével együtt? Ez nem volna olyan nehéz. Bárhol jelent is meg Gianea, nyomban általános figyelmet keltett. Bármely járókelő megmutatja neki, hol keresse. De ki kell-e mutatnia ennyire türelmetlenségét? Nem jobb-e, ha valóban a rakétatéren találkoznak, ahogy azt Marina írta a levelében?
Muratov bement egy étterembe, és négyfogásos ebédet rendelt, hogy minél jobban húzza az időt.
Az ételre várva, fellapozott egy tegnap megjelent folyóiratot. Várakozásának megfelelően az egyik oldalon megpillantotta Gianea portréját. Élénken mosolyogva állt egy emlékmű előtt. Mellette Marina.
Milyen más ez a Gianea, mint az, amelyik Muratov emlékezetében él! Mennyire megváltozott a vendéglány! Semmi nyoma nem maradt feszültséget, várakozást kifejező álarcának. (Igen, most már határozottan tudja, hogy Gianea arca akkor, útban a Föld felé, álarc volt, egy olyan ember tragikus álarca, aki meg van győződve, hogy valami szomorú, sőt borzalmas dolog várja. Ezt a „valamit” nem ismerték a földi emberek, de Gianea számára közeli és reális volt!)
Ha nincs szemének ez a formája és bőrének ez a zöldes árnyalata, Gianeát nyugodtan Marina nővérének nézhették volna: annyira hasonlítottak egymásra. Gianea fél fejjel magasabb volt, és idősebbnek látszott. De azt még senki sem tudta, hogy valójában hány éves.
Hamarosan találkoznak egymással. Most már beszélgethet a vendéglánnyal. Ez alaposan megváltoztatja eljövendő kapcsolatukat. Most már Muratov nem lesz olyan tehetetlen, mint azelőtt, amikor mindent taglejtéssel kellett megmagyaráznia.
„Ha csak hátat nem fordít nekem, mint Bolotnyikovnak — gondolta Muratov. — Márpedig ez megtörténhet, ha Gianea megsértődött figyelmetlenségem miatt.”
Ám lelke mélyén nem hitte, hogy így lesz. Úgy érezte, hogy Gianea azért rajzolta le őt albumába, mert a közeli találkozásukra gondolt, és akarta ezt a találkozást, „Kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd Gianea, amikor megtudja, hogy Marina bátyja vagyok!”
Megkérte húgát, hogy ne beszéljen erről, és meg volt győződve, hogy kérését húga teljesítette. Gianea még nem tudja, hogy testvérek.
Türelmetlensége percről percre nőtt. Nagyon szeretett volna minél hamarabb találkozni Gianeával, s választ kapni tőle a legfontosabb kérdésre: mit gondol őróla. Ha legrosszabb aggályai bizonyulnak valónak, ez súlyos csapás lesz rá. Túlságosan sok reményt fűzött a régi ismeretség felújításához, túlságosan sokat és fontosat akart megtudni Gianea egykori rokonszenvének felhasználásával!
Márpedig Gianea kétségtelenül rokonszenvezett vele. Elég, ha csak elválásukat említi. Felkereste akkor, hogy elbúcsúzzék tőle. Jelekkel tudtára adta, hogy elutazik. Gianea elsőnek nyújtotta feléje kezét, amit azelőtt soha nem tett. Szemében szomorúság ült.
Nagyon nagy volt a hasonlóság e másik világból érkezett lány és a földi emberek között. A különbség egyenlő a semmivel. Mozdulatait és szemének kifejezését nem lehetett másképpen magyarázni, csak „földi” módon.
Hát Gianeának az a számtalan kérése, hogy Muratov látogassa meg! Ez is ugyanezt bizonyította.
Megnyomott egy gombot, ezzel jelt adott az asztal letakarítására, aztán kilépett az utcára. Mindössze fél órát töltött el a házban. Még négy és fél óra volt hátra.
„Leutazom Szelenába — határozta el. — Különben még sohasem jártam ott. Sétálok egyet, megnézem a várost.”
A repülőgép öt perc alatt odarepítette. De még mindig azzal a céllal, hogy húzza az időt, nem a közeli légiforgalmi állomást választotta, hanem a leglassúbb közlekedési eszközt, a városi vecsebuszt.
Rövidesen megbánta döntését. A busz igen gyakran megállt, ki-beszálltak az utasai. A vecsebuszt főleg rövid távú utazásokhoz használták. Muratovnak pedig keresztül kellett haladnia az egész, több tucat kilométeren elterülő városon, végigutazni a Poltava és Szelena között elterülő, nagy kiterjedésű körzetet, amely tele volt automatagyárakkal, és csak ezután ér célhoz, akkor is csak a város széléhez.
— Mennyi ideig tart az út a rakétatérig? — kérdezte.
— Másfél óráig — felelte a vezető fémhangja.
Néhány utas csodálkozva pillantott Muratovra.
Viktor sóhajtott, és kényelembe tette magát a puha ülésen.
Hadd csodálkozzanak csak az emberek az ő furcsa kérdésén. Eszükbe sem juthat, hogy ő most fonák helyzetben van, s nem tudja, hogyan töltse el idejét. Vele is először történt ilyesmi.
2
A nyelvészeket rendszerint a szobatudósok közé sorolják. Marina Muratova kivétel volt. Nagyszabású kutatómunkája egyáltalán nem akadályozta abban, hogy festészettel, zenével és sporttal foglalkozzon. Sokat utazgatott. Nem volt hát meglepő, hogy az űrhajózási intézet tudományos tanácsának választása őrá esett, amikor barátnőt keresett Gianea számára.
Marina rögtön kapott az alkalmon. Tudta, hogy ezzel hosszú időre elszakad kedvenc munkájától, de ez sem befolyásolta döntését. Vonzotta a szokatlan és sok nehézséggel járó új feladat. Megismerkedni az idegen nyelvvel, megtanítani a világűrből érkezett vendéglányt a földi nyelvre, közeli barátságba kerülni a másik bolygón született és nevelkedett lénnyel — mindezt vonzónak és romantikusnak tartotta.
Eleinte szinte simán ment minden. Gianea nyelve dallamos volt, egyszerűnek látszott, szavait könnyen emlékezetébe véste. A Nyelvtudományi Intézet munkatársai, de maga Muratova szerint sem lesz a jövőben semmiféle nehézség. De ahogy múlt az idő, úgy lohadt le Gianea kedve is, hogy megismertesse nyelvét az emberekkel.
De még az is, amit már tudtak, zavarba hozta a nyelvészeket. Úgy érezték, hogy Gianea leegyszerűsíti a mondatokat.