Spanyolul nemcsak a Pireneusi félszigeten beszéltek, hanem Mexikóban, a közép-amerikai köztársaságokban, az egy Brazília kivételével egész Dél-Amerikában is. A jövevények űrhajója biztosan ott ereszkedett földre. Akkor hát az ő és a földiek nyelvének a hasonlósága szerencsés véletlen lehetett.
Minden valószínűség szerint a „vendégek” nagyon rég jártak a Földön. Ha az utóbbi századokban lettek volna itt, feltétlenül tudomást szereztek volna róluk az emberek. Könnyű volt leszállítani az űrhajót, elrejteni az emberek tekintete elől, összekeveredni a ritkán előforduló városok és települések lakosaival, megtudni mindent, amit akartak. S ugyanilyen észrevétlenül elhagyni a Földet.
Mivel vonhatták volna magukra a figyelmet a Gianeához hasonló emberek? Bőrük színének zöld árnyalatával? Ezt könnyen eltüntethették festékkel vagy hosszú napozással. Szemük szokatlan formájával? Lehet, hogy ezt észrevették, de ez már nem annyira feltűnő, hogy az emberek különösebben felfigyeltek volna rá, vagy felkeltette volna gyanújukat.
Ilyen váratlanul tárult fel a Gianeát körüllebegő titkok egyike.
Marina Muratova jól beszélt spanyolul. Nagy volt benne a kísértés, hogy hirtelen spanyolul szóljon Gianeához, váratlanul lecsapjon rá, de Marinának azt tanácsolták, hogy ne tegye ezt. Ha a vendéglány mégsem szándékosan tette fel kérdését, hanem csak elszólta magát, akkor a legjobb úgy tenni, mintha nem vettek volna észre semmit. Ha meg szándékosan tette fel, akkor annál inkább nem szabad erőltetni a dolgot. Hadd döntse el maga Gianea, mikor akar beszélni róla.
3
Viktor Muratov ezekben a napokban nyakig volt munkával, és semmit sem tudott azokról a hírekről, amelyek az egész Földet foglalkoztatták. Sürgősen behivatták az egyik számító központba, amely összeköttetésben volt Jean Leguerier expedíciójával, és a Hermész mozgását ellenőrizte.
Előre nem látott bonyodalom támadt. Az aszteroid útközben egy nagy testtel, eddig még ismeretlen kisbolygóval találkozott. A lokációs műszerek és a graviométerek idejekorán leadták a figyelmeztetést, és az összeütközést sikerült elkerülni. Ámde a Hermész röppályája megváltozott. Ki kellett korrigálni az útvonalat.
Legueier és Weston maguk végezték el a számításokat, és továbbították a Földre. Ezek egyeztek a számítóközpontban végzett számításokkal. Most még egy negyedik, végső próbára volt szükség. Ilyen esetekben régi szokás szerint a számításokat négyszer megismételték.
Muratov, ha belemerült a munkába, mindig kikapcsolt tudatából minden mást. Amikor pedig befejezte a munkát (negyedszer is ugyanazt az eredményt kapta), már kevés ideje maradt, és sietve elindult Poltavába.
Lenyűgözte Szelena monumentalitása. Sokkal nagyobb volt Poltavánál, jóllehet csak elővárosának számított. Mesébe illő gyorsasággal, öt év alatt nőtt ki a földből.
A gyűrű alakú Szelena közepén terült el a hatalmas rakétatér.
A körforgalmú vecsebusz végigvitte Muratovot az egész városon. Megfeledkezett az időről, türelmetlenségéről, egyszóval mindenről. A látvány teljes figyelmét lekötötte. Minden fordulóban szebbnél-szebb és fenségesebbnél-fenségesebb épületek tárultak a szeme elé. A házak levegőseknek látszottak, a rengeteg növény kiemelte könnyed vonalaikat, a hatalmas ablakokat elárasztotta a napfény.
E csodálatos városnak a lakói is mások voltak, mint a többi városban. Minden csupa fény, csupa ragyogás.
„Feltétlenül ide költözöm — gondolta Muratov. — Lakni kell ebben a szép városban. Bizonyára a munka is gyorsabban megy majd itt.”
Légitaxin érkezett a rakétatérre. Az óriási betonmezőn zajlott az élet. Ide-oda cikáztak a gyors szolgálati gépek, lassan, komolyan kúsztak az irgalmatlanul nagy tartálykocsik, röpködtek az apró szárnyas gépeken az ügyeletes gépészek, szabályozók, diszpécserek. Messze, a mező közepén csillogtak a napfényben a belföldi és az összekötő rakéták. A bolygóközi űrhajók nem szálltak le a rakétatéren. Ezek az utasaikat nagy magasságban, az atmoszférán túl tették ki, vagy vették fel.
A rakétatér épületében Muratov rengeteg embert pillantott meg. A következő percben Stoneba ütközött. A tudományos tanács elnöke megörült Muratovnak — rég nem látták egymást —, és kezet szorított vele.
— Szóval — mondta Muratov — megint semmi!
— Hát igen, sajnos — sóhajtotta Stone.
A hatodik holdexpedícióról volt szó. Mind a ketten tudták már, hogy az expedíció ismét dolgavégezetlenül tért vissza. Semmi nyomát nem találták a Holdon a felderítő holdaknak, sem telepüknek.
— Ez az utolsó — tette hozzá Stone. — Nincs értelme folytatni a keresést, amíg nem tudunk meg valami újat.
— Figyelem! — hangzott fel a bemondó hangja. — Beszállás a Marsra induló rakétába!
Az előcsarnok alaposan kiürült. Ekkor Muratov váratlanul megpillantotta Marinát és Gianeát. Az egyik automata kioszk előtt álltak, és élénken beszélgettek. A mellettük elhaladó emberek lopva kíváncsi pillantásokat vetettek rájuk.
— Vajon miért jött ide? — kérdezte Stone, s tekintete követte Muratov pillantását. — Úgy látszik, Gianeát nagyon érdeklik a Holdon végzett kutatásaink.
— Honnan tudhat róluk?
Stone csodálkozva nézett társára.
— Hogyhogy — kiáltott fel —, ön semmiről sem tud?
— Miről kellene tudnom?
— Nem olvasta a lapokat, nem hallotta a rádióadásokat?
— Nem — felelte Muratov. — Nem értem rá. Jól tudja, mivel voltam elfoglalva.
Muratov lenyűgözve hallgatta Stone elbeszélését. Ez aztán a hír! Gianea spanyolul tud. Hihetetlen!
— Most már érti? — kérdezte Stone.
— De még mennyire! Méghozzá azt, hogy egész tervem dugába dőlt!
— Miért? — Stone ismerte Muratov elgondolását. — Inkább ellenkezőleg, a segítségére lesz. Csakhogy nagyon óvatosnak kell lennie.
— Erről van szó! Márpedig ez azt jelenti, hogy teljesen új tervre van szükség.
— Gianeának nem kell tudtára adni, hogy ismerjük a titkát. Én azt tanácsolnám önnek, hogy csak úgy véletlenül, egy alkalmas pillanatban Gianea jelenlétében spanyolul szóljon a húgához. Méghozzá Gianeát érdeklő témáról. Érdekes és fontos megtudni, hogyan reagál majd rá.
Muratov félénk pillantást vetett Gianeára. Alig harminc lépésnyire állt tőlük.
— Nagyon hangosan beszélünk — súgta oda Stone-nak. — Gianea hallása rendkívül kifinomult.
— Nem spanyolul beszélünk.
— Hátha ezen a nyelven is ért. Azok után, amiket ön mondott, már semmiért sem kezeskedem.
— Hát bizony, igaza van.
Az előcsarnokba újabb utasok érkeztek, s ez a tömeg elszigetelte őket a két lánytól. Stone az óráját nézte.
— Tizenkét perc múlva itt kell lennie a hatodiknak — mondta aztán. — Menjen oda hozzájuk.
— Azt hiszem, Gianea nem szívesen áll velem szóba.
— Aligha. Húga elárulta, hogy Gianea tegnap ismét érdeklődött ön iránt.
„Jól sejtettem — gondolta Muratov. — Nem véletlenül rajzolta le a Hermesz-beli tájat.”
— Rendben van — mondta. — Megyek! Lesz, ami lesz.
Ám Marina és Gianea már nem voltak előbbi helyükön.
Valahová elmentek. Muratov a keresésükre indult. Gianea reggel óta ideges hangulatban volt. Ez jól látszott minden mozdulatán, hangján, arckifejezésén. Marina látta, hogy valamin töpreng.