Marina Muratovának felajánlották, hogy kísérje el Gianeát.
— Egyáltalán nincs rám ott szükség — felelte a lány. — Gianea tud beszélni Viktorral. Ezenkívül az expedíciónak még három tagja beszél spanyolul. Miért kell maguknak egy felesleges ember?
Muratov rádiófonon beszélt a húgával, és megtudta tőle annak a beszélgetésnek a részleteit, amely Gianeának azt a gondolatot adta, hogy személyesen vegyen részt a Holdexpedícióban.
— Lépésének erkölcsi oldaláról beszélgettünk — mondta Marina. — Én igyekeztem meggyőzni, hogy honfitársainak tervét emberszeretetből „árulta el”. Úgy látszik, sikerült meggyőznöm. Nagy segítségemre volt hivatkozásom Riageára. Gianea óriási tisztelettel van iránta, és sokra tartja véleményét. Ez teljesen nyilvánvaló. Nem — felelte most Viktor kérdésére. — Gianea nem beszélt rá, hogy vele tartsak. Azt mondta, hozzá kell szoknia az önállósághoz, és nem bábáskodhatom örökké mellette. Valóban nem akarok veletek repülni. És örülök, hogy Gianea nem beszélt rá. Fáradt vagyok, s néhány napig egyedül akarok lenni.
A földi emberek először látták Gianeát földi ruhában.
Ha nem volna bőrének zöld árnyalata, szemének különös formája, ujjain élénkzöld köröm, sűrű, súlyos és smaragdszínben tündöklő haja, Gianea rendes földi nőnek tűnhetne.
A magas, mozgékony alakú vendéglány kissé a táncosnőkre emlékeztetett.
— Csak a kasztanyett hiányzik — tréfáltak az expedíció tagjai. — Tiszta spanyol nő!
Rengeteg ember kísérte ki Gianeát az induláshoz.
Muratov Gianea mellett állt a lépcső legalsó fokánál. Eszébe juttatta a lánynak azt a még nagyobb tömeget, amely másfél évvel ezelőtt ezer a rakétatéren fogadta érkezését.
— Én akkor semmit sem láttam — felelte Gianea. — Gondolataim egészen mással voltak elfoglalva.
— Mit várt akkor? — kérdezte Muratov abban a reményben, hogy ismét sikerül feltárnia egy titkot.
— Ezt úgysem érti meg — felelte Gianea.
Muratov hallgatott.
„Azt hiszem, drágám, te magad nem értesz semmit! — szerette volna mondani neki. — De nem baj, eljön az idő, amikor mindent megértesz.”
Hosszú, mély búgás — az indulás jele — szállt végig a rakétatéren.
Gianea gyengéden megölelte Marinát. (Nem bírta ki, és eljött, hogy elbúcsúzzék barátnőjétől.)
— Rövidesen újra látjuk egymást — mondta. — Velem leszel megint, ha visszatérek a Földre?
— Hát persze — felelte Marina. — Veled leszek, míg csak el nem kergetsz magadtól.
— Ez sohasem fog előfordulni.
— Akkor hát együtt öregszünk meg — nevetett Muratova.
— Az még messze van.
Milyen szívesen kihasználta volna Marina az alkalmat, hogy megkérdezze Gianeától, hány éves! De visszatartotta magát. Végig úgy kell viselkednie, ahogy azt előre megszabták neki. Gianeának mindent a saját kezdeményezéséből kell elmondania. Ez a taktika már bevált, ha nem számítjuk Viktor beavatkozását.
— Szerencsés utat, és sok sikert!
— Neked — felelte Gianea — és a földi embereknek. De nem nekem.
— Ismétlem, hogy tévedsz.
Gianea hallgatott.
Felhangzott a második búgás.
Az expedíció tagjai egymás után tűntek el a kijárati kamrában. Utolsónak Gianea lépett az űrhajóba.
A légmentesen záró ajtók becsukódtak.
Muratovnak feltűnt Gianea nyugalma. Ez nem volna, ha nem szokott volna hozzá az űrrepülésekhez.
— Gyakran hagyta el bolygójukat? — kérdezte.
— Bolygónkat? — ismételte meg a kérdést Gianea valami furcsa hangsúllyal.
— Bolygójukat.
— Igen, gyakran. Nálunk ez megszokott dolog. — Hangjának volt egy kis gúnyos színezete.
De hogy mire vonatkozott ez a gúny, a Földre vagy hazájára, Muratov nem tudhatta. Lehetséges, hogy egyikre is, másikra is.
Vereszov a Ticho-kráterbeli tudományos központ épületeinek közvetlen közelében szállt le űrhajójával. Nem félt, hogy kárt okoz bennük. A légkör hiánya ebben az esetben hasznos volt. Még a fékező motorok dübörgését sem lehetett hallani.
— Végre személyesen is eljött hozzánk! — mondta Stone- nak Tokarev professzor, a kráterbeli tudományos állomás vezetője. — Ideje már végezni ezzel a rejtéllyel!
— Éppen ezért jöttünk ilyen gyorsan, hogy végezzünk vele — felelte Stone. — Holnap reggel hozzáfogunk a munkához. Nem szabad késlekednünk. Maguknál minden kész?
— A terepjárókra gondol? Azok mindig készen állnak. Azokkal, amelyeket a hatodik expedíció hagyott itt, nyolc terepjáró és négy holdrakéta áll a rendelkezésére.
— Annyira nincs is szükségünk. A rakéták meg egyáltalán nem kellenek.
Tokarev bólintott.
— Igen — mondta —, tudom. Minden reménye… — alig észrevehető mozdulattal Gianeára mutatott.
— Pontosan így van — mondta Muratov.
Gianea az ablaknál állt. Úgy tűnt, hogy a magasból tűző Nap sugarai által beragyogott holdbéli táj érdekli. Az állomás környékén most dél volt.
Épp abban a pillanatban fordult meg, amikor róla beszéltek. Tekintetével megkereste Muratovot, s magához intette.
A férfi nyomban odament hozzá.
— A Földet látni lehet innen? — kérdezte Gianea.
— Nem, soha, — Messzi van innen a Déli-sark?
— Nem nagyon. Ez a hely a Földről látható holdkorong szélén van. A neve: Ticho-kráter.
— Nem hallottam a nevét — mondta türelmetlenül Gianea. — Engem más érdekel. Itt, ezen a helyen találkoztak azok az útvonalak, amelyeket kiszámított?
— Igen, itt — felelte Muratov csodálkozva. Nem várt ilyen kérdéseket Gianeától.
— Azt a helyet mindig látni a Földről?
— Mindig. A Hold mindig ugyanazt az arcát fordítja a Föld felé.
Muratovot elfogta az izgalom, kezdte már sejteni, hová akar kilyukadni Gianea a kérdéseivel. Csak nem?
Az expedíció spanyolul beszélő tagjai és az állomás két munkatársa lépett most hozzájuk. Valamennyien visszafojtott lélegzettel várták, mit mond Gianea.
— Akkoriban. — Gianea egy pillanatra elgondolkodott, mintha emlékeiben kutatna. — Kihallgattam egy beszélgetést. Riagea („Ismét ez a név” — gondolta Muratov.) azt mondta, hogy a mesterséges holdak — kissé gúnyosan ejtette ki ezeket a szavakat — azon a területen vannak, ahonnan sohasem látni a Földet. Hozzátette, hogy a terület egy hegygerinc lábánál kezdődik, nem messzire a Déli-sarktól. Az, amit látok — intett kifelé — hasonlít arra, amiről beszélt. Nem ott van-e az, amit keresnek?
— Azt mondta, hogy a telep a hegygyűrű belsejében fekszik? — kérdezte Muratov.
— Nem értem azt a szót, amit mondott.
— A telepet?
— Igen.
— Az a hely, ahol most a felderítő holdak tartózkodnak.
— Valami hasonló volt. Sőt, biztosan volt. Másképp honnan tudhattam volna, hogy a Holdon gyűrűhegyek vannak? Márpedig tudtam.
— Jól emlékszik arra, hogy Riagea pontosan így mondta: „azon a területen, ahonnan nem látni a Földet”?
— Igen, jól emlékszem rá.
— Köszönöm, Gianea! Ismét nagy segítségünkre volt. A lány vállat vont.
— Én csak azt teszem, amit már megtettem. Semmi új dolgot.
Ezzel megfordult, mintegy jelezve, hogy nincs kedve folytatni a beszélgetést.
7
Stone rendkívüli értekezletre hívta össze az embereket.
Ha Gianea nem tévedett, márpedig valószínűleg nem, akkor a másik világ telepe, amelyet a kráter központjától sok száz kilométerre kerestek, az állomás közvetlen közelében lehetett, az emberek szeme előtt, olyan helyen, ahol senkinek sem jutott volna eszébe keresni.