A legvalószínűbbnek tartották, hogy ha a telep ezen a környéken fekszik, akkor csakis a sziklahegyek alján, vagyis az északi oldalon lehet.
A terepjárók lassan, tizenöt-húsz kilométeres sebességgel haladtak.
Másfél óra múlva feszült figyelésük kissé gyengült, Muratov gondolatai máshol kalandoztak. Ismét eszébe jutott Gianea és haragjának oka. Muratovnak úgy tűnt, hogy semmi oka nincs erre a haragra. „Ám lehet, hogy tévedek — gondolta —, és Gianea egyáltalán nem is haragszik rám, hanem egyszerűen fél további kérdéseimtől. Csakis azért kerül, mert nem akar válaszolni nekem.”
Gianea váratlan ellenséges magatartása elkeserítette. Hogyan és mivel engesztelhetné ki?
Újabb óra telt el. A terepjárók már több mint ötven kilométerre távolodtak el az állomástól. Az expedíció valamennyi tagját lassan az unalom kerítette hatalmába. Stone érezte ezt. Terepjárója megállt. Mögötte megálltak a többi kocsik is.
— Javaslom, hogy reggelizzünk meg — mondta Stone vidáman. — Pihenünk, aztán továbbindulunk.
— Milyen messzire akarunk ma menni? — kérdezte Tokarev.
— Legalább hetven kilométernyire. Ha elhisszük, amit Gianea mondott, akkor kár tovább keresnünk. Onnan már jól fog látszani a Föld. Gianea pedig azt mondta, hogy a telep olyan helyen van, ahonnan a Föld nem látható. Talán sikerül még ma átvizsgálni a keleti oldalt is.
— Fárasztó lesz.
— Kibírjuk. Nem húzhatjuk az időt. Úgy látom, hogy maguk, „Hold-lakók”, ellustultak itt — jegyezte meg tréfásan Stone.
Egyikük sem akart reggelizni, és tíz percnyi pihenő után a terepjárók újra elindultak.
— Elvtársak, ne legyünk szórakozottak — mondta Stone nemcsak a saját terepjárója utasainak, hanem a többi kocsiban tartózkodóknak is. — Figyeljünk feszültebben. Nem térünk ide vissza még egyszer.
— Figyelünk! Figyelünk! — hangzott a válasz a hangszórókból. — Figyelünk, de semmit nem látunk. — Muratov felismerte Szinyicin hangját.
— Biztosak lehetnek, hogy észrevesszük — felelte Stone. — Ha nem ma, akkor holnap.
Muratov ekkor meghallotta, amint Gianea ezt kérdezte Garciátóclass="underline"
— Mondja, mit tartanak maguknál a Földön a halálról?
— Azt hiszem, ugyanazt, amit bármely más lakott világban — felelte a mérnök, akit meglepett a váratlan kérdés.
— Ez nem válasz. — Muratovnak úgy tűnt, mintha a lány hangja ingerülten csengett volna. — Nem tudná pontosabban meghatározni?
Garcia sokáig hallgatott, bizonyára a válaszon gondolkodott. Muratov úgy látta, itt az alkalom, hogy ismét beszélgessen Gianeával.
— A halál — mondta hátra sem fordulva — szomorú tény. De sajnos elkerülhetetlen tény. Az emberek halandók, s ezen nem lehet segíteni. Ha meghal egy hozzánk közel álló ember, ez nagy bánat azoknak, akik ismerték. Amikor az emberiség számára fontos ember hal meg, mindenki gyászolja. De amikor én halok meg, mielőtt örökre lehunynám a szemem, csak azt sajnálom, hogy keveset tettem addig. Szerintünk a halál elkerülhetetlen rossz, és reméljük, hogy egyszer majd sikerül legyőznünk.
Nem tudta, hogy Gianea szívesen hallgatja-e szavait. A lány azonban nem szakította félbe, s ez egyelőre elég volt neki.
De kiderült, hogy túl gyorsan fejezte be szavait.
— Várom a választ — mondta Gianea.
— Nem hallotta, amit Viktor mondott? — kérdezte Garcia.
— Én magától kérdeztem.
— Én teljesen egyetértek Viktorral.
Néhány percnyi hallgatás után Gianea ismét Garciához fordult:
— Hogyan vélekednek maguknál a Földön az öngyilkosságról és a gyilkosságról? — kérdezte a lány.
— Ez két különböző dolog — felelte Raul. — Nem lehet egy kérdésben összpontosítani őket. A gyilkosság feltétlenül elítélendő dolog. A legsúlyosabb és a legocsmányabb bűntett, ami csak elképzelhető. Ami pedig az öngyilkosságot illeti, minden attól függ, mi idézte elő. Ennek ellenére mi, akaratgyengeségnek, illetve gyávaságnak tartjuk.
— Tehát maguknál sem tarthatják ezt a tettet „gyönyörű”- nek?
„Hát szóval erről van szó? — gondolta Muratov. — Azért haragudott meg rám, mert Riagea halálát ”gyönyörű”-nek neveztem. De hisz meg kellett értenie, milyen értelmet tulajdonítottam ennek a szónak.”
— Nem hát — felelte Garcia. — Az öngyilkosság egyáltalán nem nevezhető „gyönyörű” dolognak.
— Én nemrég egészen mást hallottam — mondta Gianea.
— Kitől?
Muratov háttal ült Gianeának, és nem látta, hogy a lány rámutatott-e vagy sem. Ám szóbeli választ nem adott.
Szembetűnő volt a földi emberek és Gianeáék nézeteinek és fogalmainak különbözősége. Úgy látszik, a lány szülőhazájában a bármilyen okból bekövetkezett önkéntes halált oly visszataszítónak tartották, hogy amikor Gianea meghallotta Muratov szavait, „erkölcstelennek” tartotta a férfit, és nem volt hajlandó beszélgetni ilyen „alacsonyrendű intellektuellel”.
Muratovból majdnem kirobbant a nevetés. Ám ennek az egész beszélgetésnek nagyon örült, mert azt bizonyította, hogy Gianea állandóan az ő „összeveszésükre” gondol, s hogy ez a civódás számára éppoly kellemetlen, mint neki, Muratovnak.
De volt itt még egy sokkal fontosabb dolog is. Gianea kérdései végérvényesen azt igazolták, hogy Riagea megsemmisítette az űrhajót. Riagea öngyilkos lett, s megölte útitársait. Nem véletlen hát, amint azt Garcia kifejtette, hogy Gianea mindkét kérdést egyesítette.
„Ki kell engesztelnem Gianeát — gondolta Muratov. — Meg kell magyaráznom szavaimat, ha a lány nem képes magától felfogni értelmüket.”
És Muratov így szólt:
— Az öngyilkosságot soha sem lehet gyönyörűnek nevezni. Soha! Csupán egyetlen eset kivételéveclass="underline" amikor másokért leszünk öngyilkosok. De ilyen esetben nem öngyilkosságról beszélünk, hanem önfeláldozásról. Ez két különböző dolog. Feláldozni magunkat, hogy másokat megmentsünk, gyönyörű dolog!
Megfordult, hogy megtudja, miként fogadta Gianea a szavait, milyen hatással voltak rá.
A lány maga elé nézett, a széles ernyőre. Úgy látszott, mintha semmit sem hallana. De Muratov nem tudni, miért, mégis biztos volt abban, hogy Gianea nemcsak hallotta, hanem el is gondolkodott szavain.
S nem tévedett.
Kis idő múlva így szólt a lány:
— Rendben van, ezzel egyetértek. De mi jogon áldozta fel a többieket is?
Muratov agyában felvillant a gondolat, hogy a könnyek, amelyeket akkor Gianea arcán látott csillogni, nem Riagea halála miatt buggyantak elő szeméből, hanem azok miatt, akiket Riagea elpusztított, így már érthetővé vált az a hirtelen változás, amit a „gyönyörű” szó okozott Gianeában.
— Miről beszélgetnek? — kérdezte Tokarev.
Stone terepjárójában csupán Muratov és természetesen Garcia beszélt spanyolul. A többiek egyetlen szót sem értettek a beszélgetésből.
— Várjon! — mondta Muratov. — Később majd elmondom. Előbb válaszolnom kell a lány kérdésére. — És spanyolul folytatta: — Minden a körülményektől függ, Gianea. Vannak esetek, amikor az ember, aki meg van győződve ügyének igazságáról, kénytelen nemcsak saját magát feláldozni, hanem a többieket is, tudván azt, hogy más megoldás nincs. A cél, amelyet maga elé tűz, saját maga előtt igazolja tettét. Nem tudjuk, mi késztette Riageát erre a cselekedetre. De maga tudja. És még ha nem is osztja véleményét, tárgyilagosan válaszolhat önmagának arra a kérdésre, igaza volt-e, vagy sem. Én azért neveztem Riagea halálát gyönyörűnek, mert úgy értelmeztem a maga szavait, hogy Riagea értünk áldozta fel magát, értünk, földi emberekért. A mi szempontunkból tehát tette gyönyörű volt.