— A maga részéről — mondta Muratov, aki örült, hogy ismét kideríthet valamit — kockázatos dolog volt levegőtartalék nélkül kiszállni az űrhajóból.
— Hiba volt. De nagyon idegesek voltunk.
— Miért hagyta el az űrhajót? — kérdezte Muratov.
Gianea sokáig hallgatott, mintha a válaszon gondolkodott volna.
— Ne haragudjon rám — mondta végül —, de nem szívesen válaszolok erre a kérdésére.
Muratov mélyen csalódott, de egyáltalán nem mutatta.
— Akkor természetesen ne válaszoljon rá — mondta. — Csak véletlenül kérdeztem.
— Miért hazudik? — kérdezte Gianea lágyan, és megérintette a férfi karját. — Maga nagyon szeretné ezt tudni, és nem véletlenül kérdezte meg tőlem. De higgye el, Viktor, meg fogja tudni. De nem most. Nem tehetem.
Az utolsó szavakat oly kétségbeesetten mondta, hogy Muratov megsajnálta.
— Ne gondoljon rá, Gianea — mondta a férfi. — Senki nem kényszeríti magát semmire. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Persze, abban igaza van, hogy mi is nagyon sokat szeretnénk megtudni magáról. Majd elmondja, amikor kedve lesz hozzá. Nekem pedig bocsássa meg kíváncsiskodásomat.
Ismét könnyeket látott csillogni a lány szemében.
— Maguk nagyszerű emberek — mondta Gianea halkan. — Kezdem megszeretni magukat.
Másnap reggel ugyanaz a négy terepjáró ugyanazokkal az utasokkal kirobogott a garázsokból. Az embereknek a sikerbe vetett hite megerősödött. Muratovnak még este sikerült ismét Riageára terelni a beszélgetést, és Gianeának eszébe jutottak az űrhajón kihallgatott beszélgetés részletei. Ezekből kiderült, hogy a telep csakis a Ticho-kráter belsejében, az északi hegygerinc lábánál lehet.
Muratov meg sem próbálta, Gianea pedig semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy Riageáról, az emberről beszéljen. Csupán a Riagea által elmondottakról volt szó.
Pedig Riagea személye nagyon érdekelte a földieket. Ennek az embernek, akit soha senki nem fog már látni, óriási szerepe volt a Gianeával és a felderítő holdakkal kapcsolatos eseményekben. E férfiú akarata megváltoztatta az események egész menetét.
— Rajzolja le a portréját — kérte Muratov. — Szeretnénk látni arcvonásait.
— Magának ehhez elég, ha a tükörbe néz — felelte Gianea mosolyogva.
Muratov e pillanatban sok mindent megértett.
A másnapi kutatóexpedíció azzal a biztos tudattal indult útjára, hogy sikerük lesz.
Alig távolodtak el tizenöt kilométernyire az állomástól, amikor Gianea előrehajolt, maga elé mutatott, és így szólt:
— Ott van, amit keresnek!
HARMADIK FEJEZET
1
Az épület dombtetőn állott.
Lábánál óriási város terült el. Oly nagy volt, hogy még a legfelső emeletek ablakaiból, kétszáz méteres magasságból sem látszott a vége. Mindenfelé sokszínű tetők végtelen négyszögei húzódtak, és eltűntek a látóhatár mögött.
A dombtetőn álló épületet a város minden pontjáról látni lehetett. Egyáltalán nem olyan volt, mint a többi épület.
Mindennél jobban hasonlított egy emlékműre, amelyet mintha kétféle kék árnyalatot mutató üvegből építettek volna. A sötétkék színű sávok képezték a vázát, míg a világosabb, itt-ott már fehérnek látszok az ablaknyílásokat. A sávok ferdén helyezkedtek el, és az egész épület mintha az égbe csavarodott volna.
A tetőkupola fölött „lebegett” a levegőben az óriási, fehér szobor.
A rövid ruhájú, szétbontott hajú nőalak hátraszegett fejjel az ég felé nyújtotta karjait. Egész külseje nagyfokú szenvedélyt fejezett ki, amellyel olyan valakihez szól, aki az ég kékjén túl, a Világmindenség legmélyén tartózkodik.
Az épület óriási volt, ám lentről, a városból kicsinek és keskenynek tűnt, olyannak, mint egy spirálba csavart tű.
A földi emberek azt mondanák, hogy dugóhúzóra hasonlít. Az egyik legősibb város volt a bolygó többezer éves múltú fővárosai közül.
Ezen a napon az épület egyik alsó emeletén, a hatalmas teremben, amelyet beragyogtak a narancsszínű „nap” sugarai, nagygyűlést tartottak. A terem közepén álló, hatalmas asztal körül száznál több férfi és nő ült. Ruházatuk nagyon egyforma volt. A nők ruhát, a férfiak rövid tunikát viseltek. Egy kivételével mindnyájan fehérben voltak.
Bőrük színének mélyzöld árnyalata, ferde metszésű, az orrnyeregig érő szemük, a férfiak és nők magas termete ismerős volna a földi embernek, és feltétlenül felfedezné bennük Gianea honfitársait.
Ha pedig Marina Muratova volna itt, ő még a nyelvet is ismerné, amelyen ezek az emberek beszéltek. De mindjárt azt is észrevenné, hogy ez a nyelv nem egészen olyan, amelyet Gianea beszél, hogy van valami különbség a két nyelv között, jóllehet hasonlítanak egymásra.
Az a férfi is, akinek más színű volt a ruhája, mint a többieké, nehezen értette ezt a nyelvet, és olykor megismételte a kérdést.
Ekkor felemelkedett az egyik férfi, és elismételte az elmondottakat, de már ugyanazon a nyelven, amelyet Gianea beszélt.
Egy magas széken, kiemelkedve a többiek közül, egészen fiatal, keskeny, szinte már hunyorgó szemű férfi ült ugyanolyan ruhában, mint a többiek. Mereven farkasszemet nézett az előtte álló, más ruhát viselő emberrel, azzal, aki nem mindig értette, amit mondtak neki, és aki Gianea nyelvén beszélt.
Külsőleg mindenben hasonlított Gianea honfitársaira, csupán alacsonyabb volt náluk. Bőrének zöldes árnyalata alig volt észrevehető: a Nap erősen megbarnította. A férfi nem tunikát viselt, hanem széles köpenyt, amely a narancsszínű napsugaraktól vöröses aranyként csillogott. Feje nem volt kopaszra borotválva, smaragdzöld árnyalatú, fekete haja válláig ért.
A keskeny szemű fiatalember nyilván elnökölt a gyűlésen. Merev tekintete zavarta az aranyköpenyes férfit, gyakran nem bírta már nézését, és elkapta tekintetét, de mindannyiszor, mintha mágnes vonzaná, ismét ráemelte.
Ezekben a pillanatokban mindnyájan észrevették, hogy a köpenyes férfi szemében szikrák lobbantak feclass="underline" a kihívás és a gondosan palástolt félelem szikrái. Valahányszor a fiatal elnök észrevette ezt a szikrát, elmosolyodott. Mosolya megvetést, gúnyt, haragot fejezett ki, de gyűlöletet nem. Úgy látszik, éppen a gyűlölet hiánya hozta leginkább zavarba a köpenyes férfit.
Egész idő alatt állt. Valószínűleg állnia kellett, mert közelében nem volt szék. Régóta állt már, míg a többiek mind ültek. Olyan volt az egész, mint egy bírósági tárgyalás. Az is volt.
Nem a köpenyes férfi fölött ítélkeztek, hanem mások fölött, akikhez ő is tartozott, de akik most nincsenek jelen a teremben. Nem az emberek fölött ítélkeztek, hanem a tett fölött, amit ezek az emberek véghez akartak vinni.
— Tehát, Liagea, mindent elmondtál nekünk, semmit nem titkoltál el? — kérdezte az elnök, aki még mindig mereven nézett a „vádlott” szemébe.
— Igen, mindent! Nincs több hozzátenni valóm. Kész vagyok a halálra.
— Ezt látjuk. — A fiatal elnök Liagea ruhájára mutatott. — De kissé elsietted a dolgot. Három napja tartózkodsz hazádban. Nem vetted észre, hogy egy más világba csöppentél? Semmit nem értettél volna meg abból, amit saját szemeddel láttál? — folytatta az elnök. — Vagy talán nem is akarsz megérteni semmit? De te megérted, Liagea. Mi nem ölünk meg, mint ahogy ti a mi helyünkben tennétek. Máglyáitok rég kialudtak, és eltűntek az emberek emlékezetéből. Te közöttünk fogsz élni.