2
Hosszúak a Világegyetem útjai. De ha az űrhajó utasait a félelem és a türelmetlenség gyötri, az út még hosszabbnak tűnik.
Nem tudták az út nagyobbik felét álommal eltölteni. Megszokott napirend szerint éltek, a nap egyik felében fent voltak, a másikat átaludtak, üres idejüket pedig nem tudták mivel eltölteni.
Négyen voltak. Az eszme hajtotta őket előre, a távoli cél felé. Az eszméért áldozták fel magukat. Nem volt semmi reményük a visszatérésre. Mindörökre elszálltak szülőbolygójukról. Visszatérni azért nem tudtak, mert nem értettek az űrhajó irányításához, nem tudták volna megtalálni a visszafelé vezető utat a végtelen űrben.
Az űrhajót automaták vezérelték. Az okos, óvatos és érzékeny gépek a kijelölt útvonalon vezették az űrhajót. Ezt az útvonalat nem azok fektették le, akik most az űrhajó fedélzetén tartózkodtak, hanem mások. Mégpedig azok, akik az űrhajót építették, akik értettek irányításához, akik tudták, hogyan kell megtalálni a visszafelé vezető utat a világűrben. Ezek közül senki sem tartózkodott az űrhajón.
Az automaták megbízhatóak voltak. Többet tudtak, mint mostani gazdáik, és a gépek közömbösségével váltak hűtlenné előző uraikhoz.
Az űrhajó a pontosan kiszámított útvonalon haladt. Bármi történik, bármilyen akadály tornyosul eléje az úton, az űrhajó „parancsnoka” a másodperc ezredrésze alatt intézkedik, és elkerülnek bármilyen veszélyt.
Az űrhajó négy utasa jól tudta ezt. Féltek még meg is közelíteni a vezérlőszakasz ajtaját. Az ajtó szorosan be volt zárva, és sárga festékkel ferde keresztet rajzoltak rá. Azért, hogy véletlenül se hatolhasson be valaki a tilos szakaszba.
Minden a „parancsnoktól” függött. Gépagya volt a siker egyetlen záloga, a cél elérésének egyetlen garanciája, az élet egyetlen esélye.
A négy ember nem volt biztos abban, hogy leszállásuk ugyanolyan szerencsés lesz, mint felszállásuk volt. Nem tudták, hogy a „parancsnok” le tudja-e szállítani az űrhajót a bolygóra. Csupán reménykedtek ebben.
Gyakran pillantgattak a nagy, légmentesen zárt, élénksárga színű ládára, amely az óriási űrhajó központi helyiségének közepén állt. Mind a négyen egész idejüket ebben a helyiségben töltötték, és csak nagy ritkán hagyták el. Itt laktak, étkeztek, aludtak és beszélgettek, jóllehet a terem nem lakóhelyiség volt.
De igyekeztek mindig együtt lenni, segítettek legyőzni egymásban önkéntelen félelmüket a Világegyetem végtelen térségeitől, amelyek körülvették őket.
Az űrhajó utaskabinjai mind egyszemélyesek voltak. Ezek a kifinomult ízléssel berendezett, lakályos kabinok nem vonzották új gazdáikat. Minden idegen, szokatlan és gyűlöletes volt nekik. Gyűlöltek minden tárgyat, de magát az űrhajót is. Mindent, a sárga ládán kívül. Ez az egyetlen tárgy, amihez az előző gazdáknak semmi köze sincs, amely az övék, ők készítették, és magába foglalta ismert céljukat.
A sárga láda „saját magukat” jelentette. Mert ha nem érhetik el élve céljukat, a láda tartalma helyettük megcsinál mindent.
Bármi történik is, a feladat végre lesz hajtva.
A láda súlyos és nagyon erős. Ha az űrhajó összezúzódik, akkor is épségben marad. Ez a legfontosabb.
Az út hosszú évei alatt megszokták már, hogy úgy nézzenek erre a ládára, mint ötödik útitársukra. Kedves emberi névvel ruházták fel. Grigónak hívták.
Az űrhajón volt minden. Hosszú fasorok, buja növények, amelyek sétára csábították az embert. Lakályos szalonok, játék- és sporttermek, fürdőmedencék, olvasószobák és vetítőtermek hívták szórakozni, pihenni az utasokat. A csillagvizsgálók, dolgozószobák és laboratóriumok mindennel fel voltak szerelve a tudományos munkához. A kabinok mellett egy-egy kék terem húzódott hosszú medencével, amely most üres volt.
A négy ember csupán a fasorokat használta. Szükségük volt a testmozgásra. Minden „nap” bizonyos időpontban végigfutottak a fasorokon.
De szívesen használták volna a kék termeket és a bennük levő medencéket. Gyötrő volt számukra az idő. Ám a medencék üresek voltak. De ha még meg is lettek volna töltve, akkor sem tudtak volna mit kezdeni velük. A négy ember nem tudta, hogyan kell előidézni az anabió-álmot, és hogyan lehet belőle kijutni. Technikáját egyáltalán nem ismerték.
Népük első fiai voltak, akik behatoltak a világűrbe. És semmit sem tudtak csinálni, semmit sem ismertek a világűrben. A gyűlölet hajtotta őket, és irányította tetteiket.
A gyűlölet és a szeretet. Az űrhajó egykori gazdái voltak azok, akiket gyűlöltek. A szabadság és az élet volt az, amit szerettek. De volt még egy harmadik is: az ismeretlen bolygó ismeretlen népe. Őket fenyegették azok, akiket a négy ember gyűlölt. És a négy ember sietett az ismeretlen bolygólakók segítségére. Bár nem ismerték, akaratlanul is szerették őket, mint olyan testvéreiket, akik hasonló bajba jutottak, mint egykor ők maguk.
De a legfontosabb a négy ember számára mégsem a szeretet volt, hanem a gyűlölet. Szülőhazájuk most szabad, és úgy élhet, mint élt a „gyűlöletesek” megjelenése előtt. Negyvenhárom ellenség elrepült az igazságos ítélet elől. El kellett fogni, és megsemmisíteni őket.
Ha visszatérnek, és megtudják, mi történt az ő távollétükben, bosszút állnak társaik haláláért. A negyvenháromnak nem szabad visszatérnie.
A négy embert nem zavarta az, hogy ők csak négyen vannak. Ha tízszer, százszor többen lennének, sem tudnák lebírni a hatalmas jövevényeket. A „gyűlöletesek” erősebbek voltak. Olyan erők álltak a rendelkezésükre, amelyeket még nem ismert az a nép, amelyhez a négy ember tartozott.
És a négy ember csupán azoknak a segítségében bízott, akiknek ők maguk is a segítségére siettek.
Nem is olyan régen még a négy ember bolygóján senki nem is gondolt más bolygók, más emberiségek létezésére. Soha senki sem gondolkodott el a Világegyetem titkain. A természet jólelkű, hiszékeny gyermekei voltak. Technikájuk kezdetleges, tudásuk korlátolt, életük egyszerű.
A bolygó természete gazdag és sokrétű. Bőkezűen ontotta javait gyermekeinek, mindent, ami csak kellett nekik. Az emberek nem éheztek, nem szomjaztak, nem fáztak. Hiányoztak bolygójukról a ragadozó állatok, nem kellett hát ellenük védekezni. Az, hogy csaknem teljesen hiányzott a létért folyó harc, csak kárukra volt. Eszük megkövesedett. Senki közülük nem emlékezett más időkre, más körülményekre.
Nem tudták, vannak-e kívülük más emberek a bolygójukon. Még nem köszöntött be a bolygó átkutatásának ideje. A hatalmas szigetet, amelyen népük több tízezer tagja emberemlékezet óta lakott, minden oldalról óceán vette körül.
Nemzedék nemzedék után élvezte a természet adta gyönyöröket. Értelmük álomban ringott, és külső lökés kellett ahhoz, hogy felébredjen.
Ezt a lökést adták meg a jövevények. Három nemzedék élt az igájuk alatt. A „gyűlöletesek” rideg kegyetlenséggel bántak az őslakókkal. Egész várost építtettek velük saját céljukra. Aki ellenállt, azt megsemmisítették.
A tudás és a technika adta meg az erejüket. Kevesen voltak, és megfélemlítéssel kormányoztak. Az őslakóknak alkalmazkodniuk kellett, hogy életben maradjanak. Megkezdődött a létért folyó harc. Alig három nemzedék alatt a szigetlakók teljesen megváltoztak. Sok mindent megértettek és megtudtak. Fejlődésük ugrásszerűen előrelendült.
A jövevények nem akarták tanítani a leigázottakat. De kellett a munkájuk, és kénytelenek voltak kissé beavatni őket tudományukba és technikájukba. A jövevények mélyen megvetették a szigetlakókat, és alábecsülték rabszolgáik éles eszét, felfogóképességét és tehetségét. Rá is fizettek.