Senki nem tudta, honnan érkeztek a jövevények, mit keresnek itt, mi a céljuk. Nem lett volna nehéz egyszerre megsemmisíteni őket. Ám a szigetlakók örömmel fogadták az ismeretlen lényeket, akik egyáltalán nem hasonlítottak rájuk, amikor nyolc óriási űrhajóval leszálltak a szigeten. Aztán már késő volt. Sok idő kellett ahhoz, hogy annyira kiokosodjanak, hogy a jövevények ellen fordíthassák azok saját technikáját.
„Gyűlöletesek” — így hívta a jövevényeket az első nemzedék, amely uralmuk alá került, így hívta őket a szigetlakók mai, negyedik nemzedéke is. Három nemzedék ment sírba. A jövevények pedig még mindig ugyanazok voltak. Úgy tűnt, hogy a halál felett is uralkodnak. Egyetlenegy sem halt meg közülük, amióta a szigeten megjelentek. Ellenkezőleg: szaporodtak, hisz gyermekeik születtek.
Ám a jövevények nem voltak halhatatlanok. Erről akkor győződtek meg a szigetlakók, araikor régóta gyülemlő haragjuk felkelésben tört ki, és az elrepült negyvenhárom kivételével valamennyit lemészárolták. A negyvenhárom véletlenül csúszott ki a kezük közül. Amikor elhagyták a bolygót, még semmit sem tudtak a készülő felkelésről. Egy jövevény pedig még korábban elrepült.
A nyolc űrhajó közül hat a szigeten maradt. A jövevények nagyon vigyáztak űrhajóikra. El akartak volna repülni a bolygóról? Ezt senki sem tudta. A szigetlakók rég elvesztették reményüket, hogy valaha is megszabadulnak tőlük.
Négy ember repült az ismeretlen messzeségbe. De ők tudták, milyen céllal repült el a negyvenhárom, akiket el akartak fogni. „A gyűlöleteseknek” kevés volt egy bolygó, a második leigázására készültek. A szigetlakók saját szigetükről azt tartották, hogy az az „egész” bolygó.
A jövevények között Különféle emberek voltak. Egyesek jól bántak a helyi lakosokkal, elbeszélgettek velük, válaszoltak kérdéseikre. Egyiküket a szigetlakók még szerették is. De az elrepült a negyvenhárommal. Riageának hívták.
Ha ő itt marad, neki megkegyelmeztek volna. Gyakran elbeszélgetett az emberekkel, és sok mindent feltárt előttük. Milyen célból? Ezt nem tudták.
A négy ember meg volt győződve, hogy az ismeretlen bolygó hasonlít az övékére, s hogy a bolygó lakosai a „gyűlöletesek” igája alá kerülnek. Mindent el kell nekik mondani, figyelmeztetni őket a rájuk váró veszedelemre.
A négy ember ezt megtehette.
Régen, még a második nemzedék életében a jövevények három űrhajója elhagyta a szigetet, aztán visszatért. Ugyanazokkal az utasokkal. Volt köztük egy, akit Deának hívtak. Annak volt egy Gianea nevű lánya. Az apa az expedíciós útról egy azelőtt soha senki által nem hallott nyelv tudásával tért vissza.
A jövevények nemcsak arra kényszerítették a szigetlakókat, hogy dolgozzanak építkezéseiken, hanem ki is szolgálják őket. Minden háznál szigetlakó szolgák dolgoztak.
Dea házában egy Merigo nevű szolga dolgozott. A fiatalembernek nagyszerű memóriája volt. Ő egyike annak a négy embernek, akik az ismeretlen cél felé repülnek. Csakhogy most már nem fiatal.
Dea megtanította lányát az új nyelvre. Házában gyakrabban lehetett hallani ezt a nyelvet, mint a „gyűlöletesek” nyelvét, amelyet mindnyájan beszéltek. Merigo nem tudta, miért van erre szükség, de ő maga is akaratlanul megtanulta azt a nyelvet.
Dea „spanyol”-nak nevezte. Merigo rövidesen megtudta, hogy ez annak a bolygónak a nyelve, ahová Dea és útitársai repültek. Amikor pedig a felnőtt Gianea elrepült a negyvenhárommal, Merigo ráeszmélt, miért tanították meg az idegen nyelvre. Neki kellett beszélnie a helyi lakosokkal.
Merigo látta, hogy Gianea nem akart elrepülni a szigetről. Sírt, de a jövevények kegyetlenek voltak nemcsak a leigázott szigetlakókhoz, hanem egymáshoz is. Sőt, apa a lányához is.
Merigo és Dea többi szolgája sokszor tapasztalta saját magán gazdáik kegyetlenségét. A legcsekélyebb vétekért megverték őket, hárman pedig életükkel fizettek egy semmiségért. Elevenen elégették őket.
Így halt meg Merigo húga. A fiatalember gyűlölte a jövevényeket, és mindent, ami hozzájuk tartozott. Merigo volt az első, aki tudomást szerzett arról, hogy a „gyűlöletesek” elrepültek egy másik bolygóra. Két űrhajónak kellett volna felszállnia. De aztán csak egy indult útnak.
A második teljes készenlétben itt maradt. Úgy látszik, annak valamivel később kellett volna startolnia. De erre már nem került sor, mert kitört a felkelés.
A „gyűlöletesek” semmit sem csináltak maguk. Még a két űrhajó előkészítésébe is bevonták a rabszolgákat. A legfejlettebbeket és a „legképzettebbeket”.
Azok természetesen nem ismerték és nem értették a technikát. Azt sem tudták, hová repült el az űrhajó. De arról hallottak, hogy az űrhajó utasai útközben aludni fognak, az űrhajókat pedig az a rejtélyes gépezet fogja irányítani, amit a „gyűlöletesek” navigációs agynak neveztek. Ez az agy célhoz viszi az űrhajót.
Mindkét űrhajót egyformán és egyidőben készítették elő. Amikor az egyik elrepült, a másik pedig itt maradt, és végeztek a jövevényekkel, megszületett a második űrhajó felhasználásának terve.
A sokáig elnyomott népben kifejlődött a szolidaritás érzése. Segíteni akartak másokon, hogy azok elkerüljék az ő sorsukat. Jól tudták, hogy nem szabad élve hagyni a negyvenhárom „gyűlöletest”. Helyesebben mondva negyvenkettőt, mert egyikük sem emelné kezét Riageára.
Tudták, hogyan kell megindítani az űrhajó hajtóműveit. De semmi többet nem tudtak. Még csak nem is gondoltak tervük esztelenségére.
A négy ember felszállt. Merigónak el kell mondania mindent azoknak az ismeretlen embereknek. És segíteni három útitársának, hogy megértsék azokat az embereket, és el tudjanak velük beszélgetni.
Már itt, az űrhajón tanította őket „spanyolul”. Mert ha sikerül elevenen elérniük a célt, mind a négyüknek egész életüket ott kell leélniük az idegen bolygón. Ki tudja megmutatni nekik a visszafelé vezető utat? Csak Riagea.
De vajon megteszi-e? Nem tudták, hogyan fogadja a hírt, hogy elpusztították valamennyi honfitársát.
A négy ember felkészült arra, hogy sohasem tér vissza szülőhazájába.
— Én újból összetalálkozom ott Gianeával — mondotta Merigo. — Azt hiszem, nem várja ezt a találkozást. Saját kezemmel verem agyon.
Mennyit kell még repülniük? Nem tudták.
3
— Ott van, amit keresnek! — mondta Gianea.
A rádióösszeköttetés a négy terepjáró között egész idő alatt működött. A lány szavait mindnyájan egyszerre hallották meg. A kutatóexpedíció valamennyi részvevője mind a négy kocsiban az örömtől és az izgalomtól megremegett, akárcsak Stone.
— Hol? — kérdezte a parancsnok.
Megtalálni a keresés másnapján! Méghozzá három esztendei balsiker után.
— Egyenesen előttünk. És közel.
Muratov lefordította a választ. A terepjárók megálltak.
Elöl ugyanazok a komor, barnásszürke sziklák álltak, amelyeket repedések hasogattak össze. Sárgás por borította vastagon a talajt.
Közvetlenül előttük, kétszáz méternyire görbült a hegygerinc, és éles kiszögellésben végződött: hatalmas kőtömbök hevertek egymás hegyén hátán: egykor szétdarabolódott, hatalmas lavina maradványai. A hajlat mélyében áthatolhatatlan, fekete árnyék ült.
Hány ilyen hajlattal találkoztak már eddig!