— Megsemmisítjük?
— Igen — felelte Stone határozottan.
De elkéstek. A telep gazdái már korábban gondoskodtak mindenről.
A Holdon nincs hang. Az első robbanást csak látták az emberek. Az egyes számú robot még nem oltotta el a fényszóróját, várta, hogy mindkét segítőtársa kijöjjön a katlanból. Éppen feltűntek a katlan szélén, amikor az egyik kupola szétnyílt, belsejéből lángcsóva csapott ki, és egy pillanat múlva mély gödör maradt a helyén.
Nyomban ezután felrobbant a második, majd a harmadik kupola. A negyedik robbanás már sötétben történt. A gömb gyorsan gurult a terepjárók felé. Előtte „futott” a két robot- „ember”.
Ott, a szurokfekete árnyék mélyén egyforma időközönként lángcsóvák röppentek a magasba, és pusztították a telep ember nem ismerte, bonyolult berendezéseit, amelyeket Gianea ősei egy másik bolygóról szállítottak ide: egy ismeretlen nép műszaki tudományának maradványait.
Ismét az iménti „csend” borult a tájra.
Az öt fényszóró, minden parancs nélkül, egyszerre megvilágította a telep gidres-gödrös területét. Minden csupa por volt, ahol a rombusz állt, a robbanás ereje leszakított egy szikladarabot, és a gránitszilánkok a fél katlant elborították.
Csupán a katlan egyenes szélei mutatták, hogy itt mesterséges építmény állt. Ez minden, ami emlékül maradt az embereknek a világűrbeli jövevényektől. Nem, nem minden! Megmaradt még a két felderítő hold! Valahol a világűrben ismét ott keringtek a Föld körül, magukban hordozva az ismeretlen veszélyt.
Nem kétséges, hogy a „parancsot az akcióra”, ahogy Stone mondta, már kiadták. Ez logikusan következett abból a tényből, hogy a telep megszűnt működni. A rombusznak végre kellett hajtania, és végre is hajtotta utolsó megbízatását.
Vajon mi fenyegeti a Földet az eljövendő órákban, vagy talán percekben? Hiszen ott még semmit sem tudnak!
A vezérterepjáró teljes sebességgel robogott visszafelé az állomáshoz. Az emberek izgalma és aggodalma oly nagyfokú volt, hogy a többi kocsi csak útközben jutott eszükbe, és rádión magyarázták meg gyors távozásuk okát.
Tíz perc múlva Szabó és Stone már a rádiófülkében voltak. Alig tíz perc múlva pedig összeköttetésbe léptek az űrhajózási intézettel, és a külsőleg nyugodt Szabó közölte az aggasztó hírt.
Gianea nyomban az állomásra való megérkezés után elindult a fürdőmedencéhez. Szinte furcsa, mennyire szerette a vizet.
— Bocsánat a zavarásért — mondta Muratov, amint bement a medencébe.
— Nincs miért — mosolyodott el Gianea.
— Arra kérjük, emlékezzék vissza, mondott-e Riagea olyasmit, hogy milyen veszély fenyegeti a földi embereket a felderítő holdak részéről.
— Nem hallottam ilyesmit.
— De azt tudta, miért repültek maguk a Földre?
— Tudtam.
— Nos, miért?
— Hogy megvalósítsunk egy régen dédelgetett tervet.
— Milyen tervet?
Gianea felnevetett.
— Maga következetlen, Viktor — mondta gúnyosan. — Ha tudnék felelni erre a kérdésre, akkor válaszolnék az elsőre is. Egy és ugyanaz. Tudtam, hogy meg akartuk valósítani tervünket. Hogy mi volt az a terv? Azt csak Riagea és még hárman tudták.
Marina közölte bátyjával, hogy Gianea hajlamos a hazugságra. Viktor bizonyosra vette, hogy most is hazudik. Meggyőződését a lány egyik mondata igazolta: „A földi emberek nem érdemlik meg azt a sorsot, amelyre szánták őket.” Ahhoz, hogy ezt mondja, tudnia kell, mi az, amit nekik szántak.
— Maga is tudja, Gianea — mondta Viktor halkan.
Ismét felhangzott a leány dallamos nevetése.
— Lehet — szólalt meg a legcsekélyebb zavar nélkül. — De maguknak nem kell tudni róla.
Muratovot majd szétvetette a düh.
— Azok után, amiket már közölt velünk — csattant fel a hangja —, köteles elárulni nekünk!
— Ez szemrehányás akar lenni?
Muratov tudta, hogy változtatnia kell hangján. A Gianea szemében lobogó tűz veszélyt jelzett.
— Nem teszek magának semmiért szemrehányást, Gianea — mondta a férfi. — Inkább el vagyok ragadtatva nemes tettétől. Óriási szolgálatot tett nekünk. De legyen következetes. Bennünket nagyon aggaszt a bizonytalanság.
— Aggodalmuk teljesen érthető. De ha meg is mondanám, nem értenék meg. — Gianea harmadszor ismételte meg ezt a mondatot.
Muratovnak minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy uralkodjon magán.
— Próbálja meg — mondta aztán. — Hátha meg tudjuk érteni magát.
Gianea a medence peremébe fogódzkodott, és könnyedén kiemelkedett a vízből. Mozdulatai mindig könnyedek voltak, itt a Holdon pedig különösen. Fesztelenül leült Viktor mellé. A villanyfény játékosan villódzott nedvesen csillogó, zöldes színű testén.
— Ehhez tudnia kell, hogy mi volt tervünk születésének oka.
Muratov nem nézett a lányra. Feszélyezte a másiknak a meztelensége. Hiába, nem úgy nevelték mint Gianeát.
— Akkor hát mesélje el az okát.
— Elmondom.
— Mikor?
— Majd egyszer. Ez nem alkalmas hely egy ilyen hosszú beszélgetésre.
— De amíg készülődünk — türelmetlenkedett Muratov —, helyrehozhatatlan dolog történhet.
— Talán. De most már semmit sem lehet helyrehozni, vagy megváltoztatni. Egyébként ne heveskedjen, ezt nem szeretem. Tervünk már megvalósulóban van. A maguk hibájából történt így. Figyelmeztettem magukat.
Még lent a Földön volt egy pillanat, amikor Muratov azt gondolta, hogy Gianea szavait: „megmentem magukat” nem az emberek féltése mondatta vele, hanem az önfenntartási ösztöne. Hisz Gianea a Földön élve osztozott a földi emberiség sorsában. De most ráébredt, hogy a lány akkor őszinte volt. Saját sorsa nem érdekli. Ha ez nem így van, Gianea azonnal megmondott volna mindent.
— Arról, amit Riagea tett, kiderült, hogy hiábavaló volt — szólalt meg Gianea elgondolkodva. — De ennek így kellett lennie.
Muratov meghallotta ezeket a szavakat, jóllehet a lány nagyon halkan ejtette ki őket. Nem tette fel a kínálkozó kérdést: Gianea nem őhozzá, hanem saját magához beszélt.
S ekkor döbbent rá, hogy a lány spanyolul mondta ezt a mondatot!
6
Muratov néhány percig Gianeát figyelte. Először látta úszni, és akaratlanul is elgyönyörködött mozdulatainak szépségében. De gondolatai messze kalandoztak.
A lány saját magához beszélt, hangosan gondolkodott, s mindezt földi nyelven! Az emberek néha hangosan mondják ki gondolataikat. De miért „gondolkodik” Gianea spanyolul? Sokkal természetesebb lenne, ha anyanyelvén mondta volna ki ezt a mondatot. Az ember mindig anyanyelvén gondolkodik, nem pedig idegen nyelven.
Muratov érezte, hogy nagyon fontos felfedezés küszöbén áll.
„Gianea talán gyermekkora óta beszéli a spanyol nyelvet. Mégpedig olyan jól, olyannyira megszokta, hogy még gondolkodni is tud spanyolul. Ez furcsa és megmagyarázhatatlan. De fogadjuk el tényként. Gianea láthatóan nem ért a műszaki kérdésekhez, nem tudja, mi volt honfitársainak célja, amikor berepültek a Naprendszerbe. Tervüket csak nagyjából ismeri. Miért van ez így? Űrutazásra nem visznek magukkal felesleges embert. Miért vitték hát magukkal a lányt? Miért? Csupán egy dolog miatt vehették hasznát: ismerte a spanyol nyelvet. Gianea tolmácsnak kellett! Ám eszerint az elpusztult űrhajó utasai ki akartak szállni a Földön, s nemcsak a Holdon, ahol szerintük még nem voltak élőlények. Rendkívül fontos következtetés!”