Megsemmisíteni ezt az űrhajót is! Ez annyit jelentene, hogy végérvényesen lemondanak a technika megismeréséről.
A tudományos kíváncsiság — hatalmas érzés, s jóformán lehetetlen harcolni ellene. Megsemmisíteni az űrhajót! Nem, soha! Csak végső esetben, ha már semmi más nem marad hátra. A Föld nagyszerű technikája más módszert sugalmazott. Érdemes megpróbálni. No, és ha kudarccal végződik, bármely pillanatban atomjaira lehet felbomlasztani a berepült űrhajót.
Nem sok idő telt el attól a pillanattól kezdve, hogy feltűnt a graviométerek látómezejében, addig amíg megszületett a döntés. Két óra múlva pedig a Föld már készen állt az űrhajó bármilyen variációjú fogadására.
A lokátorok sugarai „fogva tartották” az űrhajót. Már ismerték méreteit, terjedelmét. A bolygó védőrétegbe: sugárzás elleni sugarakba burkolódzott. Négy űrhajó már meg is közelítette a vendéget, és nyomába szegődött.
A kárhozatra ítélt és tehetetlen jövevény a földi emberek teljes hatalmában volt. Vajon tudott-e erről a legénység? Észre kellett venniük a „díszkíséretet”, meg kellett érteniük célját, és levonni belőle a következtetést.
Vajon mit fognak csinálni?
A Földön nyugodtan vártak. Az űrhajózási intézetben, amely a „fogadóbizottság” központjává változott, Szabó László kezét a gombon tartotta. Csak meg kell nyomnia s a négy űrhajó megkapja a jelt a támadásra, s kilövi halált hozó rakétáit. A jövevényből semmi sem marad.
Az űrhajó nagyon furcsán viselkedett. Valószínűleg már rég bekapcsolták fékező motorjait: nagyon lassan közeledett. S állandóan lassult a tempója; jobban mint ahogy szükséges volt. Végül sebessége csaknem nullára csökkent.
Úgy látszik, a jövevény nem szándékozott a Holdra leszállni. Ahhoz nagy sebesség kellett, hogy mint a felderítő holdak, rátérjen a Föld körüli pályára. Értelmetlennek látszott ilyen lassan leereszkedni a Földre.
Az embereknek az a benyomásuk támadt, hogy az űrhajó parancsnoka nem tudja, mit tegyen. Talán látott mindent, és ráeszmélt, hogy csapdába került. Akkor viszont hirtelen visszafordíthatta volna az űrhajót, és eltűnhetett volna a világűrben.
Szabó eltökélte, hogy ezt nem engedi meg. A jövevény „élve” nem hagyja el a Földet.
Kinek jutott volna eszébe, hogy az űrhajót senki sem irányítja, hogy a benne tartózkodó négy lény még csak nem is sejti, hogy útjuk véget ért, hogy az automata gépek parancsra várnak, amelyet nem adhatott ki senki? A legképtelenebb fantáziával is nehéz lenne az igazságot megfejteni.
A Földön nem értették a dolgot. Az óriási űrhajó — hossza elérte a fél kilométert — a Föld körül „topogott”, értelmetlenül pocsékolta az időt és az energiát. Semmiféle kisugárzást nem bocsátott ki magából, de nem zuhant a Földre. Ez a fékező berendezés működéséről tanúskodott. Óriási energiát kellett felhasználni ahhoz, hogy ezt a monstrumot egy helyben tartsa, oly hatalmas égitest közelében, mint a Föld.
S ekkor átvillant a gondolat az embereken, hogy újabb tragédia történt. Az űrhajó utasai halottak.
Vajon mi vagy ki okozhatta a végét ennek az űrrepülésnek? Egy második Riagea?!
Sürgősen Gianeához fordultak. Megerősítette, hogy a második űrhajó — ugyanolyan, mint az első — valóban indulásra készen állt, de aztán úgy döntöttek, hogy csak egyet indítanak útnak. Azt nem tudja, mi változtathatta meg ezt a döntést.
Most tehát még több okuk volt megvalósítani a kitűzött tervet. Ám ehhez először meg kellett győződniük, hogy veszélytelen megközelíteni az űrhajót, hogy nincs rajta olyan védőberendezés, mint amilyen a felderítő holdakon volt.
A vendéget kísérő űrhajók parancsot kaptak: végezzék el ezt a vizsgálatot. Négy robotfelderítő különböző oldalról közelítette meg a világűrbeli jövevényt, s minden akadály nélkül hozzátapadt felületéhez.
Nem semmisültek meg. Védőberendezés nem volt az űrhajón!
A kísérő űrhajók vezérlőfülkéjében levő képernyőkön homályos körvonalak látszottak abból, ami a vendégűrhajó belsejében volt.
Újabb meglepetés! Az űrhajó középső részén levő robotfelderítő bent valami mozgást jelzett. Ez a „valami” nagyon emlékeztetett élőlényekre, emberekre!
Kiderült, hogy a feltevés helytelennek bizonyult, az utasok élnek! Az űrhajózási intézetben levők végérvényesen zsákutcába jutottak. Mit jelent a jövevények értelmetlen viselkedése? Elképzelhetetlen, hogy egy csillagközi utat megtett űrhajót olyan emberek irányítanak, akiknek fogalmuk sincs az égi mechanika törvényeiről. Márpedig pontosan így volt! — Segítünk nekik — mondta Szabó. A Földről felszállt ugyanaz a kötelék, amelyet egykor Muratov vezetett. Már régóta készen állt, hogy egy újabb aszteroidot változtasson át tudományos űrállomássá. Nem szívesen pocsékolták el energiáját egy előre nem látható célra, de más megoldás nem volt.
A kötelék kapacitásából, amely elegendő volt a Hermész pályájának megváltoztatására, bőven futotta erre a vállalkozásra.
Az űrhajók nagyon kicsiknek tűntek az óriási jövevényhez képest, de nyolcan voltak. Négy oldalról kettesével közelítették meg a vendéget, s hozzátapadtak a felszínéhez, amely még ilyen közelről is láthatatlan volt, de jól kivehető, mint egy sötét szakadék a világűrben, a csillagos égbolton.
A hatalmas erejű mágnesek egy darabbá „kötötték” össze a jövevényt az űrhajókötelékkel. Az űrhajó már nem tudott elszabadulni.
Nyomban kiderült, hogy a jövevény hajtóművei ellenállnak a Föld vonzásának. Az elgondolt művelet első részét teljesítették, de mi legyen tovább?
A nyolc űrhajó ereje kétségkívül meg tudott birkózni a vendég hajtóműveinek erejével. De mi történik a Földön, a leszállás után? Megáll-e a vendégűrhajó motorja, vagy pedig továbbra is ilyen értelmetlenül működik majd? Hisz a vendég egész Föld körüli viselkedése elég értelmetlen volt ahhoz, hogy ez a kérdés felvetődjék. Elvégre nem lehetett az űrhajót a rakétatérhez láncolni. No, meg aztán miféle lánc tartana meg egy ilyen óriási méretű űrhajót?
A kötelék parancsnoka közölte kételyeit a hadműveletet irányító „vezérkarral”. Azok nem sokat gondolkodtak.
A vendégek automata gépei — márpedig világos volt, hogy nem emberek, hanem automaták irányítják az űrhajót — „okos” gépeknek látszottak. Igaz, a hasonló földi automaták okosabbak voltak, és nem hagyták volna pocsékolni az energiát, de mégis valami logika szerint működtek, ha egyszer azt a programot kapták, hogy várják a parancsot, amíg a bolygó közelébe érnek.
Tehát amint „megérezték” a Földet, meg kellett állítaniuk a hajtóműveket. Szabó ennek értelmében adta meg a választ a kötelék parancsnokának. A nyolc űrhajó megváltoztatta akcióját. Miért fejtsenek ki ellenállást a vendégűrhajó hajtóműveivel szemben, amikor azokat fel is tudják használni? Egyúttal az emberek szerették volna ellenőrizni, mennyire „okosak” a jövevények automatái.
Az idegen űrhajót farolva is lehozhatják a Földre. Ebben az esetben hajtóművei, ha továbbra is működni fognak, nem akadályozzák, hanem inkább segítik a lehozást. No, és ha ellenkező irányban is működésbe lépnek, akkor erőt kell alkalmazni, jóllehet sajnáltak annyi energiát elpocsékolni.
Kiderült, hogy a vendégűrhajó „esze” sokkal tökéletesebb, mint hitték. Alig kezdték meg a vontatást, a jövevény hajtóművei teljesen megálltak. A központi gépsor nyilván megérezte, és „rájött”, hogy az űrhajót kívülről irányítják.