Ám lehet, hogy az efféle leszállás megszokott volt? Ez nagyon is lehetséges, ha figyelembe vesszük az űrhajó hatalmas méreteit.
Bárhogy is legyen, ennek már nem sok jelentősége van, a vendég nem „állt ellen”, és másfél óra múlva az összes rakétától megszabadított pireneusi rakétatéren leszállt a kötelék nyolc űrhajója.
Közöttük volt az a valami, ami kísértetre hasonlított. Óriási teste eltakart maga mögött mindent, ám teljesen láthatatlan volt, matt színű ürességnek tűnt.
A földi emberek első ízben láttak ilyesmit. A jövevényt csupán a világűrszolgálat munkatársai fogadták. Óvatosságból lezárták a rakétateret az idegenek elől. Csupán két emberreclass="underline" Muratovval és Gianeával tettek kivételt.
A kisegítő űrhajók leváltak a testről, és a rakétatér szélére repültek. A vendég egyedül maradt. Láthatóvá kellett tenni. A „Kísértet” sok tekintetben nagyon kellemetlen volt.
Senki nem szállt ki az űrhajóból. Az akusztikai készülékek nem tapasztaltak semmiféle hangot a belsejében. Ámde a kötelékűrhajók képernyőin mozgást észleltek. Most hát miért szűnt meg? Azok, akik a világűr béli jövevény belsejében tartózkodtak, mintha elrejtőztek volna.
A földi emberek nem féltek semmiféle veszélytől. Az űrhajó itt, a Földön nem tudott nagy kárt okozni, a bolygó lakóinak kezében volt. Ám a mozgás hiánya akaratlanul is új veszélyre figyelmeztette az embereket. Az űrhajó utasainak tudniuk kell, hogy fogságba kerültek. Mit tesz majd a parancsnokuk?
Ha eszébe jut felszállni, nem menekülhet el. Négy űrhajó nem szállt le a Földre, magasan a rakétatér fölött várakoztak, kitartóan lesték a vendéget. Ha az űrhajó megkísérli a szökést, megsemmisítik.
Az emberek hiába próbálták kitalálni, mi történik most az űrhajó belsejében. Most sem tudta senki, még Gianea sem, hogy mi is a helyzet valójában.
Ha az indulás lefújása után az űrhajóról eltávolították volna a vizet, amelyet a medencék számára készítettek, a négy utas szomján halt volna.
Ha felbúgtak volna a vészjelek, amelyek a legcsekélyebb hibát is jelzik a vezérlőgépsorban, a négy utas semmit sem tudott volna megjavítani, még e vészjelek jelentését sem értették volna meg, és örökre a világűrben maradnak.
Sok más ehhez hasonló „ha” leselkedett rájuk ezen az úton. Még azt sem tudták, hogy útjuk véget ért. Amikor kisebbfajta zökkenést éreztek leszállás közben, nem tudták, mitől származik. Semmi sem mutathatta nekik, hogy az űrhajó többé nem repül, hanem mozdulatlanul áll a bolygón.
Sokáig maradtak volna ebben a hiszemben, valószínűleg addig, amíg a földi emberek nem mentek volna be hozzájuk. Ám a „gyűlöletesek” maguk gondoskodtak róluk. Hirtelen mintha eltűntek volna a központi helyiség falai, amelyek között tartózkodtak. Érthetetlen és csodálatos kép tárult eléjük.
Azt várták, hogy a bolygón, ahová repülnek, sűrű erdőket, lakóházakat pillantanak meg, olyan világot, mint az övék.
Az űrhajó hatalmas, növényzet nélküli mező kellős közepén állt, amely furcsán sima volt, akár egy fennsík. A láthatáron fura épületek emelkedtek. Ezek a négy jövevényt messziről azokra az építményekre emlékeztették, amelyeket a „gyűlöletesek” az ő bolygójukon emeltek. Gépek közeledtek hozzájuk mindenfelől. Ezek is hasonlítottak a „gyűlöletesek” gépeire, de más formájuk volt.
A gépekben emberek látszottak. A négy jövevény kétségbeesett.
„A gyűlöletesek!” Az űrhajó nem oda hozta őket, ahová igyekeztek. A „gyűlöletesek” bolygójára szállt le.
Mindennek vége, minden tervük összeomlott. A négy utas mozdulatlanul feküdt, megadva magát sorsának: jöjjenek hát, és tegyenek velük, amit akarnak.
Elsőnek Vego, a legidősebb jövevény tért magához.
— Becsaptak bennünket. Az űrhajónak egyáltalán nem oda kellett repülni, ahová az első űrhajó repült. De itt semmiről nem tudnak. Hallgassatok, bármit is csinálnak veletek.
— Bármit csinálnak velünk, hallgatni fogunk — felelte a három jövevény.
A láthatatlan test szürkére festése nem tartott sokáig. A hatalmas erejű porlasztógépek fél óra alatt elvégezték. Az űrhajó ötszáz méter hosszú teste hetykén emelkedett az emberek szeme előtt.
— Ez az az űrhajó — mondta Gianea —, amelynek nyomban utánunk kellett felszállnia. De aztán, úgy döntöttek, hogy mégsem indítják útnak. Furcsa! Hogy került ide?
Az űrhajóból senki sem mutatkozott.
— Ki lehet nyitni a bejáratot kívülről? — kérdezte Stone.
— Igen.
Mind a két mondatot Muratov tolmácsolta.
— Nekünk kell bemennünk — javasolta Szabó. — Lehet, hogy az utasok segítségre szorulnak.
— Meg kell nekik mutatni Gianeát — tanácsolta Muratov. — Természetesen jól látják, hogy mi történik idekint. Gianea írja le nagybetűkkel egy jókora lapra: „Gyertek ki! Nincs veszély!” És menjen vele az ablaknyílásokhoz közel. Nyilván tudja, merre vannak a nyílások.
Muratov ötlete tetszett mindenkinek.
— Közölje Gianeával — mondta Stone.
Gianea szívesen szót fogadott. Valaki elindult a kikötőépület felé papírért és festékért.
— Nálunk nincsenek ablaknyílások — mondta Gianea Muratovhoz fordulva. — A külső objektívek a benti képernyőkre közvetítik a képet. Mint a maguk televíziója. Oda megyek az elülső részhez, a vezérlőpulthoz. Ott valakinek tartózkodnia kell.
— Hol van a bejárat — kérdezte Stone —, melyik oldalon?
— Bal oldalon, amely most felénk néz.
Szavai ekkor váratlanul igazolódtak.
Mindnyájan észrevették, hogy az űrhajó fedélzetén nyílás képződött. Csillogva hullott a földre a fémlépcső, és az űrhajó utasai leereszkedtek a földre. Mindössze négyen voltak. De talán a többiek bent maradtak?
Gianea váratlanul felkiáltott. Muratov megfordult, és megpillantotta csodálkozó arcát. Ám nemcsak Gianea lepődött meg. A Gianea honfitársaihoz tartozó űrhajóknak is az volt a rendeltetésük, hogy minden egyes alkalomkor meglepetést okozzanak. Az elsőből Gianea lépett ki aranyló ruhában. Most pedig.
Négy aprócska alak állt a lépcsőnél. Egyszerűen és furán voltak öltözve. Derékban összefogott, alig térdig érő, rövid inget viseltek. Lábukon nem volt cipő. Fejüket sűrű haj és szőrzet nőtte be.
A földiek némán figyelték a fura űrhajósokat. Senki nem értett semmit.
— Kik ezek? — kérdezte végül Muratov. — A maga honfitársai, Gianea?
A lány hallgatott. Szemét egy pillanatra sem vette le a jövevényekről. Aztán összerezzent, és szeme megvillant.
— Merigo! — mondta megdöbbenve és zavartan.
A megszólított nyilván meghallotta a nevét.
Felkapta fejét, és meglátta Gianeát. A következő pillanatban a vecsemobilhoz rohant.
— Öljétek meg! — kiabálta a többiek legnagyobb csodálkozására csaknem tiszta spanyol nyelven. — Őt és az összes többit! Ellenségek, akik kínozni jöttek ide benneteket!
Úgy tűnt, mintha máris saját kezűleg akarná megfojtani Gianeát.
A lány meg sem moccant. Mindnyájan önkéntelenül ránéztek, és látták, hogy megvetően mosolyog. Csak egy másodpercig nézett összehúzott szemekkel az űrhajósra, azután hátat fordított neki.
— Ejha! — mondta Stone. — Nagyon érdekes!