— Maga nem megy velük, Gianea? — kérdezte Muratov.
— Nem — felelte Gianea furcsa elkeseredéssel a hangjában. — Én örökre itt maradok.
— Talán megváltoztatja döntését, ha megtudja, hogy meg akarjuk találni a maga első hazájába vezető utat.
— Mi közöm hozzál Soha nem láttam, nem ismerem, és idegen lesz számomra. Riagea azt mondta, hogy otthon minden megváltozott, minden más lett.
— Ő járt ott?
— Nem járt. De Riagea nagy tudós volt. Mindenről tudott.
Muratov kezét Gianea karjára tette. A lány összerezzent, de hagyta.
— Higgye el — mondta a férfi —, engem nagyon elkeserít a maga szerencsétlensége. Tiszta szívemből együtt érzek magával.
Gianea szemében a gyűlölet lángja lobbant fel.
— Ne merjen így beszélni — mondta élesen. — Maga helyeselte a vademberek kegyetlen emberirtását. Nem büntette meg őket. Különben. — Gianea váratlanul elnevette magát. Muratov összerezzent, oly sok elfojtott fájdalom volt ebben a nevetésben. — Maga engem sem büntetett meg, pedig megtehette volna. Amikor Riagea lebocsátott az aszteroidra, meg volt győződve, hogy a halálba megyek.
— De ha Riagea meg volt győződve erről, akkor miért szállította ki magát a Hermeszen?
— Mert nem tudott megölni. — Gianea Muratovhoz hajolt. Tekintete elhomályosult. Sokáig hallgatott, nyilván a múltra emlékezett. Aztán összefüggéstelenül beszélni kezdett, sokszor érthetetlen szavakat mondva: — Mindnyájan aludtak. Riagea nem keltette fel társait, bár rég eljött az ideje. Nagyon gyötrődött. A sajnálat kínozta, nem a habozás. Elhatározása kemény volt. A második űrhajó nem jött utánunk. S harmadik nem volt. Sok idő telt volna el. Felkeltett engem. Soha nem felejtem el az arcát. Nem, nem beszéltem le. Tudtam, hogy hasztalan. Meggyőződését mindnyájan ismertük. Elmondta nekem: társai elhatározták, hogy kivégzik, amint az űrhajó leszáll a Földre. Nem bíztak benne. Megkért, hogy menjek el. Menjek el? Majdnem elnevettem magam. Hová mehetne az ember a világűrben száguldó űrhajóról? Sokáig repültünk, egyik kört csináltuk a másik után. Néztem ezt a nyugodt embert, akiben az elhatározás már megszületett. Tudtam, hogy ha nem találja meg azt, amit keres, akkor is végrehajtja elhatározását. De sehogy sem tudott megölni. Régóta tudtam, hogy szeret. Nem tudott saját kezével megölni. Képtelen volt rá. S ekkor maga küldött a halálba. Biztos volt a dolgában. Engedelmeskednem kellett. Ezt mondta: „Tudom, hogy ezzel megmentem a Lia emberiségét. De nekik nem kell tudniuk erről. Hallgass, ha életben maradsz. A halál színe előtt is hallgass.” Megígértem, hogy hallgatok. Abban a pillanatban hajlandó lettem volna teljesíteni bármilyen kívánságát. Az utolsót, a borzalmas halál előtt. Eltakarta a szemét.
— Szerette? — kérdezte Muratov hosszú hallgatás után.
— Nem tudom. Túlságosan fiatal voltam. Most már öreg vagyok. Mindenkinél öregebb. Hisz kortársaim közül senki sem maradt. Mindnyájukat megölték ezek. — Lehajtotta a fejét.
Muratov minden érzésével Merigo és népe pártján állt. De ebben a pillanatban rádöbbent, hogy azokat is lehet gyűlölni, akikkel együtt érez. Nagyon sajnálta Gianeát.
— Maga, Victor, nagyon hasonlít rá, — szólalt meg a lány. — Ezért kértem meg, hogy jöjjön el hozzám.
— Boldog vagyok, ha csak ezzel is könnyíthetek bánatán — felelte a férfi.
A lány elbeszélése után számos kérdés tolult a nyelvére, de belátta, hogy az időpont nem alkalmas a feltevésükre. Hadd beszéljen a lány magától.
Gianea felemelte a fejét. Könny nem csillogott a szemében. Mosolygott.
— Szeretne kérdezni tőlem valamit?
— Ha nincs ellene kifogása.
— Kérdezzen.
— Miért volt Riagea ilyen következetlen? Szavaiból kiderül, hogy Riagea tudta: a földi emberek nagyot fejlődtek, nem olyanok már, mint voltak. Miért gondolta hát, hogy maga a biztos halálba megy?
— Magyarázatát történelmünkben kell keresni — felelte Gianea nyugodtan. — Egyszer majd megtudja. Hiszek abban, hogy eljutnak szülőhazánkba. Maguk gyorsabban fejlődtek, mint mi, s ezzel még Riagea sem számolt. Ezt én is a Földön tudtam meg. Nem mesélek tovább, Viktor. Most ezt nem tehetem meg. Akárcsak Riagea, meg voltam győződve, hogy a Földön megölnek. Ezért, amikor elindultam az aszteroidra, felvettem az aranyruhámat.
— Tehát ez a ruha.
— Temetési viselet. Aranyruhába öltöztetik a halottakat és a halálra ítélteket.
— Ma miért vette fel?
— Temetem ifjúságomat.
Muratovnak úgy rémlett, hogy a lány nem őszinte. Szorongás vett rajta erőt, de mosolyt erőltetett arcára.
— Amikor közénk került, észrevehette, hogy semmi sem fenyegeti.
— Nem mindjárt. Túlságosan erősen éltek bennem a gyermekkoromban belém oltott fogalmak, többek közt a Földről olvasottak hatása. Lehet, hogy a könyveket nem szerencsésen válogatták ki a számomra. Nem tudom. Amikor átvitt az űrhajójára, azt gondoltam: „Furcsa véletlen.”
— Miért?
— Nálunk van egy szokás: amikor a férfi megnősül, karjaiban viszi be a házába ifjú nejét, így gondolkodtam: „Riagea így vihetett volna az életbe, ez pedig, aki annyira hasonlít rá, ugyanúgy visz, de a halálba.” — Elhallgatott, majd így folytatta: — Most már furcsának találom, de tudtam, hogy meghalok. S felkészültem, hogy űrhajójáról egyenesen a máglyára kerülök. Féltem az efféle haláltól.
— Miért éppen máglyára?
— Nálunk így szokták. És olvastam, hogy a Földön is így szokták. Aztán ráeszméltem, hogy még Riagea is tévedett. Maguk különbek nálunk, életük tiszta és gyönyörű.
Gianea pillantása a szoba sarkában álló órán pihent meg. Muratov sohasem felejti el, hogy az óra pontosan tízet mutatott.
— Késő van, ideje befejeznünk beszélgetésünket. — Gianea megfogta a poharat. Muratov meg se moccant.
— Viktor, én emelem poharam a maga hazájára, boldogságára. Egy időben arra gondoltam, hazámmá, harmadik hazámmá válik.
— Hát nem így van?
— Nem. Szakadék tátong közöttünk. Lehet, hogy nincs igazam. De én semmit sem tehetek. Tusakodtam magammal, Viktor, máskülönben már korábban elhívtam volna. Bocsásson meg nekem.
Muratov aggodalma és homályos sejtelme bizonyossággá változott. Rádöbbent, hogy minek kell most bekövetkeznie, hogy mit jelent Gianea aranyszínű ruhája.
Felugrott.
— Megálljon!
Előrelendülő keze, amellyel el akarta kapni Gianea karját, egy másodperccel elkésett. Gianeának sikerült kiinnia a pohár tartalmát.
EPILÓGUS
Ketten ültek egy kisasztalnál a zölddel befuttatott tornácon. Az egyik Viktor Muratov volt. A másik, aki sokkal magasabbra nőtt nála, bőrszíne erősen zöldes árnyalatú volt, és nagyon keskeny szemével sűrűn hunyorgott, nyilván Gianea honfitársa lehetett.
Gianea nyelvén beszélgettek. Muratov már nagyon jól beszélt azon a nyelven.
— Kár, hogy elkéstünk — mondta a keskeny szemű ember. — A mi űrhajóinkon sokkal rövidebb volna az út. Persze az időre értem, nem a távolságra.
— Az expedíciót már nem lehet visszatéríteni — felelte Muratov. — De hisz, Viaja, te mondtad, hogy utol lehet érni, és hamarabb érkezni meg a bolygóra. Képzeld el, mennyire elcsodálkoznának az expedíció tagjai.
— Furcsa — mondta Viaja. — Két bolygó emberei siettek a Lia, akarom mondani a Föld segítségére. És nem tudták, hogy nincs szükségük segítségre. Furcsa história, és persze nem ismétlődhet meg.