Muratov ide-oda járkál a szobában. Nem is tudja, hányszor tette meg az utat oda-vissza. Az ablakok tárva- nyitva. Csupán egyetlen asztali lámpa ég, megvilágítja az asztal egy részét, és a számítógép műszertábláját.
A szobában példás rend. A Szinyicin által szertedobált programkártyákat már összeszedték, és most három, gondosan összerakott csomóban, az asztal szélén hevernek. A másik szélén újabb, jókora csomó kártya, amelyeket már Muratov használt.
Minden hiába! A rejtély rejtély marad! Szinyicin százhuszonhét és Muratov tizenhét variációja. Mégis ott vannak, ahol voltak!
Nappal két órát beszélgettek. Szergejnek visszatért a nyugalma és a rá jellemző pontossága. Részletesen elmagyarázta Muratovnak az egész problémát. Viktor most ugyanannyit tud, mint Szergej.
Természetesen kérhetnének segítséget az űrhajózási intézettől is. De Szergej nem akar kérni, és Viktor megérti barátját. Maga kezdte, maga is vigye véghez. Mindenképpen az intézethez kell fordulni, de más dolog, ha felfedezéssel állít be, és megint más, ha üres kézzel. Mindig kellemetlen beismerni tehetetlenségünket. Szergejnek igaza van. Ő, Viktor, nem számít. Soha nem voltak titkaik egymás előtt. Ha Viktor fejti meg a rejtélyt, az olyan, mintha Szergej csinálta volna.
De vajon meg lehet-e fejteni?
Immár tíz órája, hogy Szergej végre hazament. Most mélyen alszik. Viktor pedig még mindig egy helyben topog, és egy lépéssel sem jutott közelebb a megfejtéshez. Ilyen még nem volt. Igaz, ilyen feladattal is most találkozik először.
Pedig minden olyan egyszerűnek látszik! Egy hét alatt a rádiólokátor nyolcszor kitapogatott az űrben egy ismeretlen testet. A röppálya nyolc pontját! Pedig három is elegendő ahhoz, hogy gyorsan és pontosan kiszámítsák bármelyiket.
De minden számítás állandóan csődöt mond, kiáltó ellentmondásba kerül az égi mechanika törvényeivel. Talán nem is egy test? Lehet, hogy két, három vagy több van belőle? De Szergej szerint — és Muratov egyetért vele — ez valószínűtlen. Néhány test a Föld közelében, és eddig egyik sem került a teleszkóp látómezejébe?! Hihetetlen! Mégis inkább egy test.
Szergej kiszámított többféle röppályát egy és két test számára a nyolc ismert pont minden elképzelhető társításával. Egy sem jött ki. Muratov már három test számára kezdte kiszámítani a röppályát, de hamarosan abbahagyta. Más módon kell megközelíteni a rejtélyt.
Muratov a heverőre telepszik, majd végigdől a puha párnán, kezét a feje alá rakja, így könnyebb gondolkodni.
Az ablakból kellemes hűvösség árad. A trópusi hőség továbbvonult a Nappal a másik féltekére.
Este kilenc óra. Moszkvai idő szerint. Helyi idő szerint pedig hajnali öt óra. Muratov felnevet. Szergejt aludni küldte, ő maga meg. elfoglalta a helyét, és immár huszonöt órája nem alszik.
De ő semmi áron nem fekszik le addig, amíg Szergej ki nem alussza magát. Egymást váltva dolgoznak majd egészen addig, amíg meg nem oldják a feladatot vagy nem találnak valamirevaló hipotézist. Akkor már pirulás nélkül fordulhatnak az űrhajózási intézethez.
Tehát mi az, ami ismeretes? Muratov felidézi magában barátja elbeszélését.
Az első utalás még a múlt század első felében tűnt fel. Egy csillagász észrevette, hogy a rádiólokátor sugara érthetetlenül visszaverődött valamilyen testről, amely a Föld közelében tartózkodott. Hogy milyen testről? Ez nem derült ki. Ötven év múlva az eset megismétlődött. S újból senkinek sem tűnt fel a furcsa jelenség: a lokátor sugara mintha ürességről verődne vissza. Mind a két tényt a megfigyelők tévedésével magyarázták.
Aztán majdnem tragikus sors érte a Föld-Mars között közlekedő egyik űrhajót. A Földtől kétszázezer kilométernyire az űrhajó szembetalálkozott egy ismeretlen égitesttel, amelynek közeledését nem vették észre idejében a nagyon pontos és érzékeny navigációs műszerek. Valami végigcsusszant az űrhajó oldalán, és mély nyomokat hagyott maga után. Szerencsére minden baj nélkül megúszták a dolgot. „Természetes” magyarázatot itt is találtak: meteorit, a lokátorok pontatlansága.
Most pedig, nemrég megjelent a negyedik tény.
Megint egy űrhajóval történt. Teherűrhajó indult a Vénuszra, Építőanyagokat és tudományos felszerelést vitt magával egy, a bolygón felépítendő Napszolgálati állomás számára. Az űrhajó személyzete a parancsnokból, a navigációs és rádiós tisztből állott. Csaknem közvetlenül a felszállás után jelentést kaptak, hogy a lokátorok felfedeztek egy negyven méter átmérőjű testet, amely keresztezi az űrhajó útvonalát. A sebesség még jelentéktelen volt, s ez lehetővé tette, hogy idejében lefékezzék az űrhajót, és elkerüljék az összeütközést. A navigátornak sikerült kisebbfajta teleszkópját pontosan a lokátor sugarára állítani, de semmit sem látott. A rádió közölte: ahogy közeledett az ismeretlen test az űrhajóhoz, úgy gyengült a jelzés a lokátor ernyőjén, s abban a pillanatban, amikor a köztük levő távolság a legkisebb volt, teljesen eltűnt. Ezt már nem lehetett semmivel sem magyarázni. Ezúttal lehetetlen volt a meteoritra és a lokátor pontatlanságára való hivatkozással elütni a dolgot: a tényt igazolták az automaták feljegyzései.
Az űrhajózási intézetben nyugtalanság támadt. A bolygóközi utak biztonságát fenyegető ismeretlen testet minden áron meg kellett találni. Az obszervatóriumok keresni kezdték. Szinyicin mindjárt a legelején kapcsolódott be a kutatásba. Rendelkezésére állott egy hatalmas erejű rádiólokációs berendezés, amellyel az obszervatóriumban holdvizsgálatokat végeztek. A láthatatlan sugár éjjel-nappal tapogatta az űrt négyszázezer kilométernyi távolságra a Földtől.
Egy hete, amikor Szinyicin reggel munkába jött, megpillantotta az öníró készülék szalagján a várva várt jelzést. Három óra ötvenkilenc perc harminc másodperckor kétszáztizennyolcezer kilométer magasságban egy negyven méter átmérőjű test szállt végig az űrön. Keletről nyugatra haladt, vagyis a Föld forgásával szemben. Két nap múlva, de már nappal, az égboltnak ugyanazon a részén, de magasabban, a lokátor ismét „megpillantott” egy ugyanolyan méretű testet, mint amilyent először látott, de ez már más sebességgel haladt. Ez így ment nyolcszor egymás után. Valamennyi megfigyelő egyforma méretet állapított meg, de másmás magasságot és sebességet. Egyetlenegy sem hasonlított teljesen a másikra. Az a kísérlet, hogy vizuális teleszkópon lássák a titokzatos testet, nem járt szerencsével. Ezen senki sem csodálkozott: a teleszkópot csak találomra állították be, no meg a test is nagyon kicsi volt. Hozzá még a röppályát sem ismerték.
Muratov több mint egy órája ül mozdulatlanul, és feszülten gondolkodik. Eredeti meggyőződése, hogy a testből nem lehet több példány, lassacskán halványul. Kezdi felváltani az a biztos tudat, hogy éppen ellenkezőleg: több van belőlük. És nem három vagy négy, hanem kettő. Azután jutott erre a következtetésre, hogy képzeletében elemezte az egész munkát, amit Szergej és ő maga elvégzett. Kettő, csak kettő! A Föld körül keringenek, s mindig szemben vannak egymással a bolygó két oldalán.
De hisz ez a feltevés Szergejnek is eszébe jutott. Ő is hozzáfogott a lehetséges röppályák kiszámításához. És mit kapott? Zagyvaságot. Barátja számításában nem kételkedhet, ilyen gondolata nem is támad. Szergejnél minden helyes, minden, kivéve.
Muratov felugrik a heverőről, és az asztalhoz lép. Igen, ezt a variációt is meg kell vizsgálni. Szergej abból a feltevésből indult ki, hogy két, természetes módon keletkezett testtel van dolgunk, amelyek a nehézkedés törvényei szerint mozognak. De hátha. mesterséges testek?