— És te mit csináltál?
— Nekem rontott. Így hát én is nekimentem.
— Úgy értem, azelőtt. Odakint, az úton.
— Lassan haladtak, és ezért fáztak. Az eső is eleredt, szóval fáztak, és arról fecsegtek, hogy idejönnek. Előtte csak ez az egy beszélt, a gyerekről meg arról, hogy megtanít… kesztyűbe dudálni… — Kóbor szava itt elakadt. — Szomjas vagyok — mondta végül.
— Én is. De a teavíz még nem forrt föl. Folytasd!
A férfi megköszörülte a torkát, és megpróbálta összefüggően elmondani a történteket.
— Az a másik kettő nem nagyon figyelt rá. Biztos már korábban is hallottak tőle ilyesmit. Igyekeztek minél hamarabb túlesni rajta, hogy visszamehessenek Valmouthba. Mintha menekültek volna valaki elől. Szívesen eltűntek volna. De egyre hidegebb lett, ez meg csak locsogott tovább a Tölgyes Tanyáról, a bőrkalapos pedig megjegyezte: „Miért ne mennénk oda, és töltenénk az éjszakát azzal a…”
— Az özveggyel, értem.
Kóbor a tenyerére támasztotta az állát. Tenar várakozott.
A férfi a tűzbe nézett, és valamivel határozottabban folytatta:
— Akkor szem elől tévesztettem őket egy időre. Az út kitért a völgy síkjára, és ott már nem követhettem őket úgy, mint az erdőben, közvetlen közelről. Kerülőt kellett tennem a mezőn, hogy észre ne vegyenek. Nem ismerem jól ezt a vidéket, csak az utat tudom. Attól féltem, ha nekivágok a földeknek, még eltévedek, elkerülöm a házat. Közben egyre sötétedett. Azt hittem, máris elvétettem a tanyát, túlmentem rajta. Visszafordultam hát az útra, és rögtön majdnem beléjük futottam, ott, annál a kanyarnál. Láthatták, amint egy öregember elhalad előttük. Akkor elhatározták, hogy megvárják, amíg besötétedik, és meg nem bizonyosodnak felőle: senki más nem jár az úton. Behúzódtak a magtárba. Én odakint lapultam. Pontosan mellettük, a fal másik oldalán.
— Biztos te is csontig fagytál.
— Hát, hideg volt — tartotta Kóbor a tűzhöz közelebb a kezét, mintha magától a hideg emlékétől is jobban fázna. — Akkor észrevettem a vasvillát a csűrajtó mellett. Amikor végre kijöttek, a ház háta mögé kerültek. Akkor előrejöhettem volna a bejárathoz, hogy figyelmeztesselek, és ezt is kellett volna tennem, de akkor nem gondoltam semmi másra, csak hogy meg kell lepnem őket… Úgy éreztem, ez az egyetlen előnyöm velük szemben, az egyetlen esélyem… Azt gondoltam, az ajtó biztosan be lesz zárva, s ezért be kell majd törniök. De akkor meghallottam, hogy máris majdnem bejutottak, ott hátul. Így hát én is bementem utánuk… a fejőistállóba. Éppen csak visszaléptem onnan, amikor odaértek a bezárt ajtóhoz. — Kóbor rekedten fölkuncogott. — Ott osontak el az orrom előtt a sötétben. Akár orra is buktathattam volna őket… Egyiküknél akadt egy darab kova és acél. Ütött is néhány szikrát a taplójára, amint a zárat keresték. Végül előrekerültek. Közben hallottam, amint becsukod az ablaktáblákat. Arról pusmogtak, hogy betörik az ablakot, amelyik mögött téged megláttak. Akkor a kalapos észrevette azt az ablakot, ott ni — intett a fejével Kóbor a konyha mély nyílású, széles párkányú ablaka felé. — „Adjatok gyorsan egy követ — morogta —, mindjárt beverem vele.” Erre odasiettek hozzá, és nekiláttak, hogy fölsegítsék a párkányra. Erre én elordítottam magam, mire a kalapos leugrott, az egyikük meg… ez itt… egyenesen nekem rontott.
— Óóh… ahh! — nyögött föl a padlón fekvő, mintha Kóbor neki mesélné a történetet. Föl is kelt, és odakuporodott mellé.
— Azt hiszem, tényleg haldoklik.
— Nem, nem hal meg — mondta Tenar. Teljesen nem küzdötte még le a reszketését, de már csak valahogy belülről remegett. Fölsípolt a teáskanna. Felöntötte a teafüvet, és tenyerét a cserépedény oldalára szorította, amíg a főzet leülepedik. Akkor megtöltött két csészét és utána még egy hamadikat is, amelyikbe töltött egy kis hideg vizet. — Még nagyon forró — figyelmeztette Kóbort —, tartsd még egy percig a kezedben! Én közben megpróbálom, hátha belediktálhatok valamennyit.
Leült a kőpadlóra a fekvő alak feje mellé, egyik kezével föltámasztotta, a lehűtött teával teli csészét a szájához emelte, és a szélét beszorította vicsorgó fogai közé. A meleg folyadék beleömlött a szájába. Nyelt belőle egy kortyot. — Nem hal meg — mormolta Tenar. — De ez a padló jéghideg. Gyere segíts, húzzuk közelebb a tűzhöz!
Kóbor nekilátott, hogy levegye a szőnyeget a kémény és a folyosó közötti falnál húzódó hosszú lócáról.
— Azt ne tedd alá, túl szép takácsmunka ahhoz — intette le Tenar. Bement a kamrába, és előhozott egy öreg, viseltes nemezköpenyt, amit derékaljként leterített a sebesült alá. Az elernyedt testet rávonszolták, és a két szárnyával betakarták. A kötésen nem nőttek nagyobbra a nedves, vörös foltok.
Tenar fölegyenesedett, és mozdulatlanná dermedt.
— Therru! — suttogta.
Kóbor körülnézett, de sehol sem látta a gyereket. Az asszony kisietett a helyiségből.
A gyerek… a kislány szobája teljesen sötét és háborítatlan volt. Tenar odatapogatózott az ágyhoz, és kezét rátette a takaróra, ahol Therru válla domborodott melegen.
— Kicsim!
A gyerek békésen szuszogott. Még csak föl sem ébredt. Tenar érezte a testéből áradó meleget, mint valami forró sugárzást a hideg szobában.
Kifelé menet Tenar végighúzta a kezét a komódon. Ujjai hideg fémet érintettek. A piszkavas volt az, amelyet itt tett le, amikor az ablaktáblákkal küszködött. Visszavitte a konyhába. Átlépett a földön fekvő alak fölött, és a helyére akasztotta, a kémény falába vert kampóra. Ott megállt és belebámult a tűzbe.
— Képtelen voltam bármire — mormolta. — De mit is kellett volna csinálnom? Kifutni… azonnal és kiáltozva lerohanni Frisspatakhoz és Szilajhoz. Azalatt nem lett volna idejük, hogy bármi kárt tegyenek a gyerekben.
— És ők bent lettek volna a házban vele, te meg odakint az öregemberrel és az öregasszonnyal. Vagy azalatt szépen föl is kaphatták volna, hogy elszeleljenek vele. Te megtetted, amit megtehettél. És amit tettél, helyesen cselekedted. Éppen a kellő pillanatban. Jól jött a fény a házból, te ott álltál, késsel a kezedben, én meg odakint… jól láthatták a vasvillát is… meg őt, elterülve a földön. Erre menten elfutottak.
— Mármint akik még megtehették — dörmögte Tenar. Odafordult, és egy kicsit megpiszkálta a férfi lábát a cipője orrával, mintha valami tárgy lenne, amire egy kicsit kíváncsi, de ugyanakkor valamennyire fél is tőle, mint, mondjuk, egy döglött viperától. — Te cselekedtél helyesen — jelentette ki végül.
— Nem hiszem, hogy egyáltalán láthatta. Egyenesen belerohant. Olyan volt, mint… — De Kóbor nem mondta ki, milyen volt az érzés. Ehelyett figyelmeztette az asszonyt: — Idd meg a teádat! — És magának is töltött még a tűzhely forró téglái által melegen tartott kannából. — Nagyon jó! De ülj már le! — mondta, és maga is letelepedett.
— Kisfiú koromban — szólalt meg rövid hallgatás után — a kargföldiek rátámadtak a falunkra. Lándzsájuk volt, hosszú lándzsájuk, a nyelére kötözött tollakkal…
Tenar bólintott.
— Igen, az Istenfivérek harcosai lehettek.
— Akkor szőttem egy ködcsináló varázsigét. Hogy megzavarjam őket. De csak nyomultak tovább, legalábbis néhányan. Láttam, amint az egyikük belerohant egy vasvillába… éppen úgy, ahogy ez. Csakhogy azt akkor teljesen keresztülszúrta, valahol a dereka táján.
— Te most bordának ütközhettél — vélekedett Tenar.
Kóbor bólintott.
— Ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettél — suttogta az asszony. Még mindig vacogott a foga. Beleivott a teájába. — Kóbor — kérdezte —, mi lesz, ha mégis visszajönnek?