Tenar megrázta a fejét.
— Akkor máris elmondom neki — lihegte a vénember, boldogan, hogy ő lehet a legelső hírhozó, és eltrappolt az udvaron át. Félútról még visszarikkantott: — Sose gondoltam vóna, hogy így értesz a vasvillához! — címezte a szavait Kóbornak, kacagva megcsapkodta a combját, és továbbügetett.
Kóbor végre megszabadult súlyos lábszárvédőjétől, sáros cipőjét is lehúzta, kitette a lépcsőre, és egy szál zokniban odaballagott a tűzhelyhez. Bőrnadrág, lábszárvédő, háziszőttes gyapjúing: egy gonti kecskepásztor, értelmes képű, karvalyorrú, tiszta, sötét szemű.
— Hamarosan előjönnek az emberek — mondta Tenarnak. — Hogy elmesélhessék neked a történteket, és meghallgassák, itt mi volt már megint. Azt a két menekülni próbálót meg bezárják majd egy üres borospincébe, odaállítanak tizenöt-húsz embert az őrizetükre, és húsz-harminc kölyök is ott sündörög majd, hogy legalább egy pillantást vethessen rájuk… — Ezzel ásított egyet, lazításképpen párszor fölhúzta a vállát, meglóbálta a karját, és ráfordított tekintetével engedélyt kért az asszonytól, hogy letelepedhessen a tűzhely mellé.
Tenar a kuckó padkája felé intett.
— Biztosan holtfáradt vagy — suttogta.
— Aludtam itt egy keveset a múlt éjjel — mondta a férfi, és az ő hangja sem volt sokkal több halk suttogásnál. Megint ásított egyet. Utána fürkészőn fölnézett az asszonyra, vajon ő hogy érzi magát.
— Biztosan Therru anyja volt az! — de ismét csak suttogásra telt tőle.
Kóbor bólintott. Kicsit előredőlve ült, tenyerét a térdére támasztotta, pontosan úgy, ahogy Kova is szokta, és belebámult a tűzbe. Nagyon hasonlítottak egymásra, de ugyanakkor teljesen különbözőek is voltak, olyan különbözőek, mint egy földbe ásott kő és egy szárnyaló madár. Az asszony szíve sajgott, a csontjai nyilalltak, tudata zavarodottan csapongott a baljós előjelek, a szomorúság, a rettegés emlékezete és a terhes könnyűség érzete között.
— A javasasszony átvette az emberünket — mormolta Kóbor. — Biztonság kedvéért le is kötözte, ha netán túlságosan megelevenedne. A sebeit meg teletömködte pókhálóval meg véralvasztó varázsigékkel. Azt mondja, életben marad, hogy fölakasszák.
— Hogy fölakasszák?
— Ez a királyi törvényszék legközelebbi ülésének döntésétől függ. Vagy fölkötik, vagy rabszolgamunkára ítélik.
Az asszony a homlokát ráncolva ingatta a fejét.
— Nem lett volna szabad útjára engedned őt, Tenar — suttogta a férfi gyöngéden Tenar szemébe nézve.
— Nem.
— Súlyos büntetést érdemelnek — folytatta Kóbor, még mindig a szemébe nézve.
— Büntetést. Az az ember is csak azt hajtogatta. Hogy megbünteti a gyereket. Azért, mert rossz. Szóval meg kell büntetni. Meg engem is megbüntet, amiért elhoztam tőle. Azért, mert… — nehézkesen keresgélte a szavakat. — Nem akarok hallani semmiféle büntetésről! Ennek nem lett volna szabad így történnie! Ó, bárcsak tényleg megölted volna!
— Megtettem, amit tehettem.
Jó idő múltán az asszony furcsa, remegő hangon fölkacagott:
— Te aztán igazán megtetted!
— Gondold el, milyen egyszerű lenne az egész — mormolta Kóbor, újból a parázsba meredve —, ha még most is varázsló lennék. Akkor még ott, az úton gúzsba köthettem volna őket egyetlen szavammal, mielőtt bármit észrevettek volna. Leterelhettem volna őket Valmouthba, akár valami birkanyájat. Vagy, gondold csak el, micsoda tűzijátékot rendezhettem volna tegnap este! Sohasem jöttek volna rá, mi is csapott le rájuk.
— Még most sem tudják — mormolta Tenar.
Kóbor rápillantott. Szemében halványan, de elleplezhetetlenül villant föl a diadal fénye.
— Nem — bólogatott —, tényleg nem tudják.
— Jól ért a vasvillához — idézte félhangon Tenar.
A férfi hatalmasat ásított.
— Miért nem mégy be és alszol végre egy keveset? A második szoba a folyosón. Hacsak nem a társaságomat óhajtod inkább. Látom, ott jön Pacsirta és Margaréta meg néhány gyerekük. — mondta Tenar, miután a közeledők hangját meghallván kinézett az ablakon.
— Megfogadom a tanácsodat — dörmögte a férfi, és elvonult.
Pacsirta és a férje, Margaréta, a kovács felesége és még jó néhány barát adta egymásnak a kilincset álló nap, hogy elmondja, amit tud, és kifaggassa Tenart, ahogy Kóbor előre megjósolta. Az asszony rájött, hogy a társaságuktól szinte újjáéled, figyelme elterelődik az előző este rémületének nyomasztó emlékétől, apránként megkönnyebbül, és már úgy tekint rá vissza, mint ami valamikor régebben történt, és nem most történik vele, ami állandóan ott lebeg fölötte.
Ezt kell Therrunak is megtanulnia, csakhogy nem egyetlen éjszakát, hanem egész életét érintően.
Amikor a többiek már mind elmentek, odafordult Pacsirtához.
— Azért vagyok leginkább dühös magamra, mert olyan ostoba voltam.
— Én megmondtam előre, hogy zárva kellene tartanod éjjel a házat.
— Meglehet… nemcsak… erről van szó.
— Tudom — felelte Pacsirta.
— Hanem arra gondolok… amikor itt ólálkodtak, kirohanhattam volna, hogy hívjam Szilajt meg az urát… esetleg még Therrut is magammal vihettem volna. Vagy kiszökhettem volna a pajtába, hogy magam vegyem elő azt a vasvillát. Netán az ágmetsző kést. Annak hétlábnyi hosszú a nyele, a pengéje meg borotvaéles. Ugyanúgy rendben tartom, mint annak idején Kova. Miért nem tettem meg ezt? Miért nem csináltam legalább valamit? Miért próbáltam csupán bezárkózni… tudván, hogy az úgyis csak meddő próbálkozás? Ha… ha Karvaly nem érkezik éppen akkor ide… Mindazzal, amit tettem, csak csapdába ejtettem magamat és a gyereket. Végül mégis az ajtóhoz futottam, kezemben a disznóölő késsel, és rájuk ordítottam. Alig voltam eszemnél. És ezzel aligha rémiszthettem meg őket.
— Nem is tudom — dünnyögte Pacsirta. — Ez tényleg őrültség volt, de talán… nem tudom. Mit tehettél volna az ajtók bezárásán kívül? De így egész életünkben csak az ajtókat zárogathatjuk. Odabent lapulhatunk a házunkban.
Tekintetük körbefutott a kőfalakon, a kőpadlón, a kőből rakott kéményen, a napsugaras konyhaablakon, az egész Tölgyes Tanyán, Kova erős házán.
— Az a nő, az az asszony, akit meggyilkoltak — mondta Pacsirta élesen Tenar szemébe nézve —, ugyanaz volt.
Tenar bólintott.
— Egyikük azt mondta nekem, hogy terhes volt. A negyedik vagy az ötödik hónapban járhatott.
Mindketten elhallgattak egy időre.
— Csapdába estünk — suttogta végül Tenar. Pacsirta hátradőlt, tenyerét erős combjára feszülő szoknyájára támasztotta, gerince kiegyenesedett, csinos arca elkomorodott.
— Félelem — mormolta. — De mitől rettegünk annyira? Miért hagyjuk, hogy így megfélemlítsenek bennünket? Ők viszont vajon mitől félnek? — Kezébe vette az imént megstoppolt harisnyát, körbeforgatta, kisideig némán hallgatott, majd végül megkérdezte: — Vajon miért rettegnek éppen tőlünk?
Tenar nem válaszolt neki, csak fonta tovább a gyapjút szótlanul.
Ekkor Therru futott be pihegve, mire Pacsirta kedélyesen üdvözölte.